Erőltetett menet

Nem semmi volt. Az elmúlt hét totális káosz volt, egy amorf massza, amiből csak rendezetlen fotók maradtak meg az elmémben. Fogalmam sincs, mikor mi történt, ezért, ahogy esik, úgy puffan alapon írom le azt, ami megmaradt. Egy biztos, Kriszta szabadságon volt.

Kezdjük azzal, hogy Árpi megint nálunk töltött jó néhány órát. A garázs kivételével minden villanykapcsolót kicserélt, kiépített új dugaljakat, felszerelt egy mozgásérzékelőt a garázsajtó fölé (amit még mindig nem kalibráltam be magamnak), rádiós termosztáttal párosította a kazánt, felszerelte a világítós fürdőszobai tükrös polcot és kicserélte a bojler öreg kábeleit. Elvoltunk.

Másik sógorom asztalos alkalmazottja befejezte a konyhabútort. Az első, saját konyhabútorunk. Amit ki tudtunk hozni a helyből, az időből és a pénzből, azt kihoztuk. Krisztámnak nagyon tetszik, én is elégedett vagyok vele. Aztán a srác elhozta az új tűzhelyünket is. Mert hogy sógorom cége rendelte meg. Így olcsóbb. :-)

A vizes srác bekötötte a mosogatót és a csaptelepet, felpattintotta a mosógép szifonját, kicserélte a lenti WC mosdójának szifonját, aztán felszerelte a lenti mosdóba a csapot, valamint a fürdőbe a kádtöltő csapot. Utóbbival szenvedett, vörös volt a feje a méregtől, szidta az előző tulajt, mint a bokrot. Mi tagadás, kókány munkát hagyott maga után, feszülő csövekkel, gyenge minőségű excenterrel (ami be is szakadt). De az új gáztűzhelyt is ő kötötte be, azzal is ellegózott, mivel már a kész konyhapultba kellett bepasszintani úgy, hogy a gázcső is jó helyen feküdjön, a fedlap is nyitható legyen a konyhabútortól és még vízszintben is álljon az egész. Itt is volt egy-két cifra mondata.

Közben szenvedtünk az IKEA-val is, először nem értették, miért küldtük vissza a mosdót és szekrényt, majd az ügyfélszolgálat nem találta nyomát annak, hogy visszaküldtük, majd azt nem tudták megmondani, hol van a csomagunk, majd végül kibányászták az adatbázisukból, hogy ők már átadták a DPD-nek. Ezt, egészen pontosan, 47 percnyi telefonálással sikerült kiverni belőlük. Hozzácsapom a múltkorit, bőven megvan az 1 óra is. Lesz itt telefonszámla!

Valamelyik nap lementem a TARR-hoz is, az internet miatt. Mivel már egy ideje nincs a nevünkön előfizetés, jogosultak voltunk a Digitális Jólét Programban meghirdetett csomagra. Forintosítva: körülbelül féláron kapom a csupasz internetet ahhoz képest, mintha tisztán üzleti alapon rendeltem volna meg. Igaz, a ház öreg kábelei nem adják le a teljes sávszélességet, a mérés alapján max 90%-ot, de amire nekünk kell, bőven jó. Mivel a srácok szobája pont a nappali felett van, én meg felraktam a wifi-s routert az egyik szekrény tetejére, így tökéletes a vétel náluk is.

A legfontosabb már megvan

Péntekre már nagyon fáradtak voltunk. Még az utolsó pillanatban is folyt a munka, zárakat is cseréltem, majd hiába reméltük, hogy befut a DPD az új mosdóval, de pakolnunk is kellett, srácok emeletes ágyát szétszedni, közben elintézni az internetet és a hulladékszállítást (ezek mentek adásvételivel is, nem kérték a tulajdoni lapot)... stb.

Szombatra már hulla voltam, pedig aznap kezdődött az igazi buli. Reggel 7 órától pakoltuk az életünket. Hogy boldogok legyünk, szakadt az eső. Kriszta a Búzavirágban állta a sarat, én a Gesztenyés utcában irányítottam a srácokat. Itt köszönném meg nekik újra: Mátyásnak, Ferencnek, Zoltánnak (és alkalmazottjának, sajnos elfelejtettem a nevét), Jánosnak, Csabának, Attilának, Benjáminnak (nagyobbik fiam) és két hivatásos bútorszállítónak, akik beugrottak másfél órára. Nélkületek nem ment volna, ezer és egy hálaszó kísérje minden napotokat!

Utolsó szundi

Sebestyén és én hagytam el utoljára a lakást. Zoltán és az alkalmazottja még feldobta az alagsori tárolóban maradt holmijainkat a kocsira, s emlékszem, 10:36-kor indítottam el az autót, hogy Sebestyénnel elguruljunk új otthonunkba. Ott hasonló sürgés forgás fogadott, mint ami az előző lakásban volt nemrég: pakoltak a srácok, bútorokat, dobozokat, zsákokat raktak oda, ahová kértük.

Ekkor már össze tudtam volna esni a fáradtságtól, de tartanom kellett magam. Persze, mindenki tőlem kérdezte, hogy hol van a fúró, hol van a kalapács, hol van a... Srácok, most érkeztem, ti pakoltatok ide, szerintetek tudom? Persze, ezt nem mondhattam, így kerestem, túrtam, hoztam és vittem, mutattam, kértem, megköszöntem, elköszöntem...

Estig lakhatóvá, pontosabban, alhatóvá tettük a lakást. S ekkor jött a fekete leves: kiderült, hogy nincs meg két, a régi lakásunkhoz tartozó kulcscsomó, amivel másnap el kéne számolnunk az új tulajdonosok felé. Valamikor este 11 órakor kerültem ágyba, akkor végleg feladtam a keresést. Bár, nem nevezném annak az agyatlan turkálást és az öntudatlan fel-alá mászkálást.

Vasárnap ott folytattuk, ahol szombaton abbahagytuk: pakoltunk. Csak most nem be, hanem ki. Káosz és káosz, sőt, káosz a köbön. Semmi nem volt meg. Most sincs, de azért pár dolog már előkerült. Anyum meghívott minket ebédre, ahonnan rohantunk is tovább, mert át kellett adnunk a régi lakást. Előtte ki kellett takarítani, elhozni mindazt, ami még ott maradt (köszi húgi!) és várni az új gazdát.

Fél három tájban értek oda, átvenni az immár hiánytalan kulcscsomót, mert kiderült, hogy a régi lakásban maradt. Tisztességes súlya volt. Lefotóztuk a villany- és vízórát, ellenőriztünk minden szekrényt, zegzugot, hogy maradéktalanul elpakoltunk és mindazt, amiben megegyeztünk (mi marad), teljesítettük. Kedvesek voltak.

Nem, nem azért volt nehéz eljönni onnan, mert hiányozna a hely. Ott az otthon, ahol a család. Mégis, 10 év emléke köt oda, legfőképp az, hogy Sebestyén oda született, neki ez a hely jelentette mindig is az otthont. Látszik is a kis tücskön, hogy nehezebben viseli, mint Beni. Bár, Beni örül, nem beszélhetünk arról, hogy egy cseppet is megviselte volna. Őt nem zavarja a jelenlegi szanaszét állapotunk sem. Kriszta is lubickol a boldogságban, erre várt édesem már 16 éve.

A magamfajtának a legfontosabb a kiszámíthatóság, a rend, a nyugalom, a csend. Ezek közül egyik sincs. Csak dobozhalmok, falfúrásra váró bútorok, helyüket kereső tárgyak és jelentősen hűvösebb klíma, mint amit 36 év alatt megszoktam a panelben. De igyekszem összeszedni magam és segíteni, ahol és ahogy tudok. Nem könnyű legyőzni önmagam.

Mivel ilyen kedvesen kérdezed, s mivel önfényezhetnékem van, elmondom, ma mit rendeztem el:

- beágyaztam

- elvittem Benjámint suliba (Sebi Krisztivel ment)
- elmentem anyumhoz, elhoztam egy tepsi süteményt, amit Benjáminnak sütött (szombaton, a költözés napján töltötte a 14-et)

- elmosogattam

- fúrtam 3 lyukat egy falba és felcsavaroztam, amik ide valók

- felporszívóztam

- végső helyére toltam a nappaliban álló ágyunkat

- leterítettem elé a szőnyeget

- kimostam 3 adag ruhát

- kiteregettem

- bevásároltam
- kolbászt sütöttem

- elhoztam Sebestyént a suliból

- pakoltam a cuccainkat

Végül is, ha belegondolok, nem volt ez sok. Csak nem vagyok topon.

 A három furat oka

Délután István hozott két rúd szalámit, majd alig elment, befutott a régóta várt DPD futár. Meghozta a mosdókagylót és a hozzá tartozó szekrényt. Újabb kartondobozok, amikkel nem tudunk mit kezdeni! :-P Kriszta beszélt a vizessel, szerdán, ha addig nem lesz náluk gond, jön. Reménykedünk.

Az utolsó simítások

Mondjuk úgy, hogy célegyenesben vagyunk. Vagyis, inkább a célegyenes előtti kanyarban.

Csütörtökön átválogattam a menthető világításkapcsoló burkolatokat és dugaljakat. Sokat kukáztam, de van, ami még jó lesz. Aztán elmentem a házhoz, kicsit takarítottam, rendet raktam és vártam a futárt.

Délután befutott István, én meg azzal a lendülettel, amivel berobbant a házba, startoltam le Krisztámért. Ha jól emlékszem, a festőnk adott még egy réteg mészfestéket a garázsnak.

Mikor visszaértem, folytattuk Krisztámmal a romok eltakarítását, zsákokba pakoltuk a szemetet... stb. Istvánnal megbeszéltem, hogy mivel ő másnap, azaz pénteken szabadságon lesz, így reggel kezdene. Meg azt is, hogy a garázsban lévő fém konzolokat is le kéne kenni feketével, ne várjam meg a tavaszt, mert akkor megint pakolni kell, jobb most. Mondtam, ahogy tudok, én is érkezem reggel. Adtam neki egy kulcsot a bejárati ajtóhoz, s már rohant is, dolga volt máshol.

Ám még ez előtt bejelentkezett a futár, hogy hozza az IKEA-ból a megrendelt mosdót és fürdőszobaszerkényt. Szuper, végre! Átvettük, becipeltük, kibontottuk és ekkor lemeredtünk. Mutatom:

Kriszta szólt a futárnak, hogy ácsi, gyere vissza, én meg nagy sokadjára elértem az IKEA ügyfélszolgálatát (mindig megszakadt a vonal). A srác megértő volt, amennyit segíteni tudott, annyit, érzésem szerint, megtett. Rögzítette a panaszunkat, felvázolta a lehetőségeket, majd mikor mondtuk, hogy kérnénk egy másik szekrényt (és mosdót, mert egy csomagban jött mindkettő, így mindkettőt vissza kellett küldenünk, éljen a bürokrácia), segítségként elmondta, hogy ha fotót készítünk a sérülésről és azt elküldjük egy általa megadott email címre, meggyorsíthatjuk a folyamatot. Aztán befutott a futár és elvitte a csomagot.

Nem sokkal később elegünk lett aznapra, összepakoltuk a holminkat és eljöttünk.

Péntek reggel,  miután a család munkába és iskolába ment, kicsit rendet vágtam itthon, aztán legurultam a háziorvosunkhoz receptért, majd ismét a házhoz. István már a laminált parkettát varázsolta a helyére, jó egyharmada már lent is volt. Gyorsan átvedlettem "játszós" ruhába, s beálltam mellé. Nem tudom, melyikünk nyögött nagyobbakat, de az biztos, hogy mindkettőnknek fájt mindene. Ő se lesz már fiatalabb, ahogy én se. :-P

Már majdnem végeztünk, mikor befutott másik sógorom egyik alkalmazottja, hozta a konyhabútorunk kész részét. Egy ideig ide-oda ugráltam, hol parkettázni segítettem, hol szekrényeket felfúrni. Egészen addig, míg kiderült, hogy hiányzik a szegélyléchez 2 élzáró, valamint két tubus ragasztó, amivel felrakhatókká válnának. Beugrottam a kocsiba, irány a Diego. Közben beugrottam egy üveg vízért és egy kis kekszért a közeli élelmiszerboltba, majd a festékbolt következett, a ragasztókért. 

Alig visszaértem, kiderült, hogy némi gubanc van a a matek körül, a konyhaszekrény körülbelül 1 centiméterrel jobbra áll a tervezetthez képest, valamint az se lenne baj, ha lehetne emelni rajta 3 centit. Utóbbi a mosógép miatt lenne fontos, nem lenne szintkülönbség a munkapultban. Az 1 centit gond nélkül lehetett orvosolni, csak a gázcsonk miatt ejtett kivágást kellett szélesíteni, ám a pult emelése ennél érdekesebb mutatvány lenne. Hétfőn meglátjuk, mire jutunk. Emellett, mikor elvitték a faanyagot Kriszta barátnőjének párja és sógora, odaadtunk nekik két olyan felső szekrényt is, amit nem kellett volna. Ezeket most pótolni kell.

Épp segítettem felfúrni a fali részeket, mikor hívott Krisztám. Az egyik helyi boltban rekedt, nincs bankkártyás fizetési lehetőség, menjek le érte. Mint kiderült, a konyhabútorhoz vettünk új fogantyúkat. Visszaérve megcsodálta az addig elvégzett munkánkat, majd tálalta az ebédemet. Sok időm nem volt, az asztalos srác csak cigizni ugrott ki a ház elé. István meg finoman utalt rá, hogy az eredeti terv szerint én lekentem volna a garázspolcok konzoljait, de semmi gond, megoldja, folytassuk nyugodtan a konyhaszekrény rögzítését.

Mire végzett, mi is befejeztük a melót. Először az asztalos srácnak segítettem kipakolni a kocsiba, majd kicsit később Istvánnak is. Vele még beszélgettem előtte, hasznos tanácsokkal látott el, mi kellhet, mire nem gondoltam eddig, mi az, ami jó, ha van itthon. Panelos gyerekként eddig rengeteg mindenre nem kellett gondolnom, ám egy ház megkövetel bizonyos felszereltséget. Megbeszéltük még a pénzt is, s az elvégzett munkához képest nevetségesen keveset kért. Aztán kipakoltuk az ő cuccait is. 

Valamikor Benjámin is befutott, felsöpörte, felmosta a leendő szobájukat, segített Krisztámnak. Aztán párom elment Sebestyénért, de nem haza indultak, hanem vissza, a házhoz, hogy mindkét gyerek megnézhesse, mire jutottunk ezidáig. Tetszett nekik. :)

Két mobiltelefonos fotó (olyanok, amilyenek, avagy, ez van, ezt kell szeretni):

 Nappali

 Konyha (jobb szélén új bútorok, balra újrahasznosítottak)

Este tudtuk meg, hogy a banki az ügyintézőnk nem volt kellően körültekintő az önrészünk átutalásakor. Teszem hozzá, mi sem. A lényeg az, hogy Krisztám papír alapon utalta át a pénzt, ami háromszor annyiba került, mintha netbankon küldte volna át az eladóinknak. Az aktuális hirdetményben ugyan ez benne van, de nem esett volna rosszul, ha szólnak, hogy ne haragudjon Krisztina, de ezt inkább netbankon intézze, ott sokkal olcsóbb. Csak érzékeltetésként: a különbözetből kétszer teletankoltam volna a kocsit. Én persze mérges voltam, Kriszta sírt, de nem volt már mit tenni.

Szombaton Csabi barátommal és egy utánfutó, valamint Csabi autójának segítségével felcuccoltuk az összes hulladékot, ami felújítás közben keletkezett, illetve, amit az eladóink otthagytak. Volt mit. A fémet tartalmazó cuccokat különválogattuk, leadtuk volna a méhtelepre. Ha nyitva lettek volna. A mostani szombat, elvileg, mindenkinek munkanap volt, kivéve nekik. Ami azért érdekes, mert nyitva volt a kapu, így nem is látszott a nyitvatartás, s mikor begurultunk, messziről integetett egy fickó, majd közölte, hogy zárva vannak és kitessékelt minket. Mikor becsukta a kaput, már láttuk, hogy mi a helyzet. Így aztán ezek is mentek a hulladékudvarba. Két dolgot nem vettek át: két rossz porral oltó készüléket. Ezeket visszavittük a házhoz és leraktuk a garázzsal szembeni autóbeállóm végéhez, majd hétfőn megpróbálkozok a méhteleppel. 

Mivel a srácoknak rövidített napjuk volt, pont odaértem Sebestyénért, aztán siettünk haza. Benjáminnak délután 1 órakor indult a busza a Nemzeti Színházhoz, a Csongor és Tünde című előadásra ment az évfolyamával. Aztán gurultam le Krisztiért, gyors ebéd, pénz a bankból Istvánnak és haza. 

Sajnos Benjámin már nem volt otthon, mire hazaértünk, de lejelentkezett telefonon, így nem idegeskedtünk érte annyira. Annál inkább, mikor megnéztem, hogy mégis meddig tart majd a délután 5 órakor kezdődő előadás: 3 óra és 10 perc. Utóbbi a szünet lehet. Mondtam is páromnak, hogy 10 előtt nem ér haza a gyerek, az tutifix. Utóbb tudtuk meg, hogy mit csináltak az előadás kezdetéig: nézelődtek a környéken.

Kifizettük István, aki nem sokra rá bekopogott, kérte, menjünk le az alagsori tárolójába, adni szeretne ezt-azt. Ezt-azt? Felsorolni nem tudom, mi mindennel ajándékozott meg, csupa-csupa új holmi, aminek hasznát látom majd a házban és a ház körül. Egyedül egy Makita fúró-vésőgépért kért pénzt, az eredeti ár harmadát. Amennyit én használni fogom, életem végig jól fog szolgálni. :-)

Délután 3 órára átgurultunk anyuékhoz. Egyik nap rám írt Messengeren, hogy ha tud, segít takarítani. Mivel még anno, 10+ éve az ő keze munkája nyomán lett használható a jelenlegi tűzhelyünk, úgy gondoltam, ezt az ajánlatot nem hagyom ki az eladóink által itt hagyottnál sem (utolsó képen láthatod). A háznál egy gyors "tárlatvezetés", aztán munka. Krisztám takarított, én az asztalos után söpörtem össze, anyu meg a tűzhelyet vette kezelésbe. Sebestyén eközben befeküdt két összetolt fotelbe és betakarózott Kriszta melegítőfelsőjével. Fázott, pedig ment a fűtés és nem volt hideg.

Gondolkodtam, berakjam-e a következő képet, de végül is, úgy döntöttem, legyen. Ez volt a tűzhely belsejében:

Erre most mit mondjak? Hogy már értem, miért főztek elektromos kuktában és nem ezzel? A sütőteret le se fotóztam, az már sok(k) volt. De nem csak nekem, sokat látott anyámnak is. Le kellett ülnie, mikor kinyitottuk... Kicsit küzdött vele, de leállítottuk, mert közben megbeszéltük Krisztámmal, hogy inkább veszünk egy másikat, de ezt nem merjük használni. Még kitisztítva sem. A gőzelvezető csatornában vastagon áll a zsíros, ráégett kosz, a lyukak eltömődve... Ezen előbb ki kéne cserélni a gázégőket, az elszíneződött kábeleket, majd azokat ellenőriztetni, majd a villanysütő részét is, hogy érintésvédelmileg rendben van-e. Azt már nem is említem, hogy a kezelőgombok alatt pereg le a zománc. Konkrétan ez a körülbelül 5 éves szerencsétlen jószág a mi közel 30 éves villanytűzhelyünknek csak jelenthet.

Gyors telefon sógorom másik alkalmazottjának, hogy rendeljen nekem egy kerámialapos szabadon álló tűzhelyet, majd később javítás egy gáz-villany kombira, mert Kriszta öccse szerint az a kábel, amiről korábban írtam, amelyik a villanyórától jön a kismegszakítóinkhoz, nem bírná el a terhelést. Illetve, de, csak akkor semmi mást nem lehetne használni mellette a konyhában. Mármint, ha a lapok és a sütő is egyidőben menne. Nem kockáztattunk, maradunk a kombinált tűzhelynél, majd egyszer, ha lesz rá forrás, cseréltetjük ezt a kábelt is (EON-os buli), aztán meglátjuk. Még az is lehet, hogy megszeretem a gázt.

De lehet ám ezt még fokozni: a lenti WC kézmosójának lefolyója, miután anyu lepucolta róla a vízkövet, minden lehetséges helyen engedi a vizet, ha megnyitjuk a csapot. Beraktunk alá egy vödröt, majd, ha jön a vizes, megmutatjuk neki, hadd mérgelődjön ő is. Ekkora már bőven elég volt mindenből és mindenkiből. Csak haza akartam menni.

Haza? De hiszen a vevőink már kifizettek minket, már a földhivatali bejegyzés is megtörténhetett, a mi utolsó részletünk, a hitel, szombat délelőtt ment át, a hét elején a mi tulajdonjogunk is fent lesz a földhivatali rendszerben. Szóval, jelenleg, technikailag, nincs otthonom.

Most vasárnap este van, nem voltunk sehol, nem csináltunk semmit a kötelezőkön kívül. Határozottan jobban is érzem magam. Nagyon kellett már egy szabadnap. Holnaptól megint hajrá, Kriszta szabadságon lesz, pakolunk. Remélem, egy hét múlva minden holmink az új lakásunkban lesz. A vevőink már szóltak, hogy ha nem gond, nekik már vasárnap kéne a kulcs. Kriszta mondta nekik, hogy igyekszünk, legfeljebb nem ragyog majd az ablak.

Az utolsó napjaink vannak hátra a jelenlegi lakásunkban, az újon meg az utolsó simításokat végezzük. Jövő hét kedden jön Kriszta öccse, befejezni a villanyszerelést. Remélem, hogy a cseremosdónk is megérkezik és a vizes is ráér majd, hogy bekösse. Meg hogy zökkenőmentes lesz a költözés.

Ismét, pedig nem akartam

Az Úr 2018. esztendejének novembere hava, annak 28. napja.

Megjegyzésre érdemes nap, mert ma megszegtem azt, mit 2016 nyarán erős esküvéssel megfogadtam: soha többé bankhitelt! Nem volt egyszerű megszabadulni tőlük, de sikerült, s lám, most ismét igába hajtottam a fejem.

Vigasztalom magam, hogy mint akkor, anno 2008-ban, úgy most is a család, a fiaim miatt teszem mindezt. Meg Krisztáért, akinek büntetés volt a panel. Annak jutalma, hogy feleségül jött hozzám...

Négy éves koromig éltem kertes házban, nagyon kevés emlékem van abból az időből, arról főleg nincs, mit jelent felnőttként egy ilyen otthont fenntartani. Mondhatjuk, hogy mióta az eszemet tudom, panelos vagyok, ezt ismerem, ez a létközegem. Fogalmam sincs, illetve, fogalmam sem volt, hogyan kell begyújtani a gázkazánt, hogyan kell gáztűzhelyen főzni, hogy mi minden kell egy ilyen otthonba ahhoz, hogy az működőképes legyen, de azt sem tudom, miként fogom megszokni a fürdőszobában lévő villanybojlert, amitől rettegek. Egyrészt, áram és víz sosem jó páros, másrészt kiskoromtól kezdve félek, hogy egy ilyen rám szakad, miközben a kádban ülök. (Voltunk vendégségben, unokatestvéreknél, rokonoknál, ahol láttam ilyen szerkezetet és ültem olyan kádban, ami fölött ott lógott a bojler.)

Meg még ezernyi kérdés és, minden bizonnyal, hamis elképzelés, de próbálom lazábban kezelni, próbálom türelmesebben nézni önmagam, hiszen, mondjuk így, most tanulok kúszni-mászni, természetes, hogy a járás még nem megy.

De mint mondtam, Krisztának nehéz volt a panelben, s immár majdnem 16 éve tűri. Itt az ideje, hogy én is elengedjem a megszokottat és önmagam helyett azt nézzem, mi jó a többieknek. Itt az ideje, de ettől nem lesz könnyebb.

Igen, több gyógyszer fogy. Több Frontin és több altató kell, de a Coaxil sem képes már elnyomni mindent, amit el kellene neki. Kisebb pánikrohamaim vannak a bevált adag mellett is. Hol teljesen befordulok és remegek, hol pörög a nyelvem és halmozom a hülyeséget, máskor meg káromkodok, mint egy kocsis, feszült vagyok és zaklatott, vagy épp jártányi erőm sincs. Érzem, hogy határon billegek, tudom, hogy az idegi, érzelmi, fizikai tartalékaimat égetem, de menni, tenni, tűrni kell. Mert ki menne, ki tenne, ki tűrne, ha nem a férfi, ha nem az apa, ha nem a családfő? Ez a dolga.

Tegnapi beszámolómból kimaradt, hogy voltunk húgom párjánál (aki szintén a sógorom), Janinál. Kiválasztottuk a konyhabútorhoz az alapanyagot és megbeszéltünk egy-két apróságot. Valamikor a jövő héten el is készülnek vele az alkalmazottai, aztán már csak be kell építeniük és jöhet a vízvezeték szerelő.

De vissza a mai napra!

Reggel 7:45-re hivatalosak voltunk a bankba, a szerződést aláírni. Nos, mindenféle tájékoztatóval és nyilatkozattal együtt volt vagy 60 oldal. Öt példányban született, de volt, olyan amit csak egyszer kellett aláírni, így fejenként körülbelül 100 oldalról beszélünk, mire mindennel végeztünk.

Utána átsétáltunk a szomszéd épületbe, ahol a közjegyző fogadott minket. Egy órát voltunk benn nála, felolvasta a szerződést, értelmezte azt pontról pontra, s elmagyarázta nekünk is, halandó embereknek, hogy mi mit jelent. Megnyugtatott, hogy minden ember vét a hitel- és jelzálogszerződésével szemben, s ezekért bármikor fel lehetne mondani a szerződéseket. Nem azért, mert ennyire rosszak, bűnösök lennénk, hanem mert a bankok jogászai olyan módon fogalmazzák meg a szerződések szövegét, akár tudatlanságból, akár megkérdőjelezhetően, akár szándékosan, hogy nincs ember, aki azoknak teljesen megfelelhetne.

Csak egyetlen példa: nekünk, mint jelzálog kötelezettnek, be kell jelentenünk a banknak, ha az ingatlanunk értékesíthetőségében változás lépne fel. Nem a piaci értékében, hanem az értékesíthetőségében. Namármost, ebbe beletartozik az is, ha a környező cégek nagyobb létszámleépítést hajtanak végre, ha a környező házak valamelyikébe a környékünkre rossz fényt vető család költözik, ha a város határában épül egy vegyi üzem, ha zajos munkahely vagy szórakozóhely létesül a szomszédságban, ha nukleáris katasztrófa történne... stb. Körülbelül mindent, ami befolyásolhatja, hogy épp aktuálisan mennyiért lehet eladni az otthonunkat. Nincs ember, aki erre képes, még akkor sem, ha szeretné.

Komolyan mondom, egy fillért sem sajnáltam a közjegyzőtől a körültekintő munkájáért, főleg úgy, hogy a bank fizette. :D

Ezt követően visszamentünk a pénzintézetbe, kaptunk egy csomagot amivel a földhivatalba kellett mennem, illetve egy másikat, amivel a biztosítóhoz. Hamar végeztem mindkét helyen. A földhivatalban megszabadítottak 12600,- forinttól, a biztosítónál meg egy ígéretet kaptam, hogy a kért dokumentumot hamarosan küldik emailben.

Hazafelé bekanyarodtam egy helyi autószerelő céghez. Azúrka check lámpát dobott nekem nemrég, s mivel Gábor már nem tud fogadni se ezen a héten, se a jövő héten, muszáj volt tenni valamit. Nem akartam, hogy a költözés hetében hagyjon cserben. Mint kiderült, nem volt komoly a probléma, az EGR szelep rögzítőcsavarja lazult ki, ezért fals levegő jutott a rendszerbe, s ez hibajelet generált. Két perces ráfordítással meggyógyult a kocsim. Nem mondom, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért más embert is odaengedtem a géphez, de próbálom rajta túltenni magam. Inkább ez, mint a majré, hogy valami komolyabb gond van, ami életeket is veszélyeztethet.

Kis pihenés, rövid ebéd. Egyszer csak pittyegett a telefonom, SMS érkezett. A bankunk küldte, hogy a vevőink átutalták a lakásunk árának egy nagyobb részét. Szóltam Krisztának, megköszöntem a vevőinknek, aztán indultam vissza a házhoz. 

Ellenőriztem, hogy a kádtöltő csaptelep nem szivárgott-e, mert ha vizes lenne a kád, s később is csepegne a csap, az tönkretenné a kád festését. Ezután próbáltam a mosdó őskorból itt maradt csapját úgy elzárni és forgatni, hogy ne szivárogjon belőle a víz az illesztéseknél, ami aztán hangos koppanással landolt a taposón. Ugyanis a csaptelep és a mosdókagyló között van egy nem kis lyuk.

Kicsit takarítottam, aztán vártam a futárt. Kriszta rendelt mosdót és szekrényt hozzá, mára ígérték. Persze, ebből semmi nem lett, de még egy értesítést vagy telefonhívást se kaptunk, hogy ne is várjuk a holmit.

Aztán befutott István. Váltottuk egymást, én mentem Krisztámért, aztán irány a közeli vízszerelvényes bolt. Vettünk három csapot: kettőt a fürdőbe (kád és mosdó), egyet a földszinti WC-be, a kisméretű mosdóhoz. Emellett elhoztunk egy WC ülőkét és egy félcolos slagcsatlakozót. Kerekedett a szemem, mikor meghallottam a 44 ezer forintos végösszeget. De mit volt mit tenni, kellenek.

Vissza a házhoz. István már lekente a kádat, gyönyörű hófehér lett. Éppen a földszinti belső ajtókat mázolta, majd az alagsorban is tiszteletét tette ugyanebből a célból. Nekem pár perc után megfájdult a fejem a zománcfesték szagától, a párolgó vegyszertől. Félre is húzódtam és hagytam, hogy átjárjon a kinti friss levegő.

István távozása után Krisztám még takarított kicsit, majd összepakoltunk és hazajöttünk. Még a kocsiban ültünk, mikor párom megjegyezte, hogy már nagyon örül, hogy nemsokára vége a felújítási munkálatoknak és költözhetünk. Én csak annyit mondtam, hogy utálom, gyűlölöm azt a házat. Semmi jó emlék nem fűz hozzá, csak a munka, a pénzköltés, a hitel, a gázkazán, a bojler, a kérdések, a megoldásra váró problémás helyzetek, a kosz, a vegyszerek, a fájdalom és a fáradtság...

Jövő héten, szombaton, költözünk. Vagyis, egyelőre, költöznénk. Mert sorra mondják vissza a részvételt családi programok, utazás, munka miatt. Megértem, semmi harag, csak most már elértük azt a határt, hogy nem tudom, kik fognak szekrényeket, ágyakat levinni a harmadikról. Illetve, azok, akik jönnek, túl sokat kellene vállaljanak, túl sok terhet, túl sok lépcsőt, túl sok verejtéket.

Hol találok én most olyan céget, amelyik ilyen rövid határidővel elvállalná a költöztetésünket?

Több mint make up

Ismét kedd van, eltelt egy teljes hét. Tartalmas volt minden napja.

Bár úgy terveztem múlt hét szerdára, hogy még a ház felé sem nézek, nem tudtam kihagyni. Egyrészt nem engedte a lelkiismeretem sem, másrészt mindig van valami, amiért oda kellett menni. Ha nem másért, hát azért, hogy ebédet, ásványvizet vigyek sógoromnak, vagy vegyek még valamilyen festéket, eszközt, kábelt, kötődoboz fedelet... Ilyenkor persze mindig akadt más tennivaló is, de alapvetően azon a napon nem sokat fáradtam. 

Mondtam is az elmúlt napokban a masszőröknek, hogy amit ők délelőtt összeraknak, azt a leendő otthonunk összetöri. Szavam nem lehet rájuk, megtették, amit tudtak, hogy minél könnyebben vegyem az akadályokat.

Csütörtök reggel futás le a bankba, megérkezett Kriszta munkáltatói hitele, alá kellett írni a szerződést. Ekkor jelezte az ügyintézőnk, hogy 28-án a banki hitellel vár minket, aztán irány a közjegyző. Tehát a pénzügyi dolgok rendben vannak, ha lassan is, de őrölnek azok az adminisztrációs malmok. Aztán megint a házhoz, segíteni Árpád sógornak a villanyszerelésben. Az egész munkát 4-5 napra tervezte, ebből az lett, hogy a negyedik napra sikerült befejeznie az emeletet. Rengeteg alumíniumkábelt kellett kihúzni és rézre cserélni.

Közben, persze, István is tiszteletét tette, hol itt, hol ott tett-vett, festett és javított.

Péntekre jutott az idei év utolsó támogatott kezeléssora. Beleadtam, amit tudtam: tornáztam a medencében, hagytam, hogy a masszőr szétnyomkodja a csomókat a hátamban és mindent megtettem, hogy a vízsugármasszázs is eredményes legyen. Melóztam, na!

Aztán elhoztam Krisztámat a munkahelyről és közös, hármas ebéd a háznál. Aztán villanyszerelés orrvérzésig. Pontosabban nekem délután négyig, mert aznap klubest volt, s mint pénztárosnak, nekem jelen kellett lennem. Szó se róla, jót játszottunk, de hiányzott Kriszta. A többiek is kérdezték, mi van vele, velünk. Én meg kissé kétségbeesetten meséltem azokról a dolgokról, amikkel a felújítás során találkoztunk, viszont büszkeséggel azokról, amiket már megoldottunk. Körülbelül negyed tízkor értem haza, még láttam, ahogy Kriszta becsukja a lépcsőház bejárati ajtaját, miután kiszállt sógorom kocsijából. Nem lopták a napot!

Mikor hazaértem, megtudtam, hogy kissé összebalhéztak az egyik szomszéddal, aki megelégelte nyolc óra után pár perccel, hogy a nálunk még mindig dolgozik valaki. Ennek igen erélyesen adott hangot, aztán elviharzott. Egyrészt igazat adok neki, én se szívesen hallgatnám, hogy valaki kopácsolja a falat, befalazott kötődobozt keresve, másrészt viszont, ezt lehet kulturáltan is intézni, még azelőtt szólni, hogy végképp felmenne benne a pumpa. Tenni már nem lehetett mit, megtörtént, amit megtörtént.

Szombaton folytatódott a kábelráncigálás. Szó szerint. A konyha volt soron, s kiderült, hogy az előző tulaj egy általa kivett falban található kötődobozokat a padlóba süllyesztette, majd az egész konyhát és előszobát járólappal burkolta. Ráadásul nem is egy rétegben, mert amit látunk, amin jelenleg járunk, a második lap. Már kezdetektől fogva furák voltak a magasított küszöbök, de mivel nem értek hozzá, így megmaradt érdekességként. Egészen idáig.

A történethez hozzátartozik, hogy felhívtuk a tulajt, hogy megkérdezzük, ugyan, hová kerültek azok a dobozok, esetleg bevakolta őket, de ő tagadta, hogy ilyesmit tett volna. Ennek ellenére sógorom korábban talált nem egy olyat, ami be volt vakolva. A tényen nem változtatott, hiányzott legalább egy doboz. Hosszas keresgélés, behúzószál tologatás, kopogtatás után kiderült, hogy a padlóban vannak. Leszaladtam a tárolóba, megnéztem, van három darab járólap ebből a mintából. 

Sógor azonban elvetette az ötletet, s arra jutottunk, hogy megkerüli a dolgot. A konyha egyik sarkánál átfúrta a födémet egy 40 mm-es fúróheggyel (köszönet Istvánnak a gépért), hogy a szükséges vezetékeket ott behúzza és külső kábelcsatornában a konnektorokhoz, a sütőhöz, a mosógéphez és a mosogatógéphez vezesse. Lelkiismeretességét jól mutatja, hogy még egy barátját is felhívta, akitől megkérdezte, milyen távolságot kell tartania a konyhai gázcsonktól.

Miközben már az előszobát kezelgette, találtunk egy igen érdekes kötést. Korábban a tűzhelyhez vihette a delejt, legalább is ahhoz a kötődobozhoz tartozott logikailag, ami azzal állt összeköttettetésben és amit a járólap rejtett el előlünk.

Közben István és Józsi bá' a garázsban és a spájzban kenték a falat mészfestékkel, illetve a kettőt összekötő folyosót glettelték. Meg a belső ajtókat csiszolták és alapozták.

Vasárnap következett az igazi szívás, de úgy igazán, ipari mértékben. Bár én délelőtt itthon maradtam és kaját készítettem sógoromnak és Krisztának, de mikor odaértem, láthattam, mi a gond. Az utolsó előtti nagy lépés lett volna vissza, a lakáson belüli kismegszakító és az emeletek közötti fehér betápkábel cseréje. Igen ám, de a koszorúnál megsérülhetett a kábelvezető cső (az egész házban a szükségesnél vékonyabb volt) és a vastag kábel megszorult. Mellette ott volt még másik három szál is, amiktől aztán amúgy sem volt sok hely, de így végképp reménytelennek látszott a helyzet. Főleg, hogy el is szakadt a betápkábel. Jól el lehetett már öregedve és túl lehetett terhelve, ha ilyen könnyen megadta magát.

Sógorom még konzíliumot is tartott egy kollégájával, aki csak annyit tudott javasolni neki, hogy türelem, óvatosan, vagy vésés. Már korábban előkerült a sokat látott síkosító, a folyékony szappan, de most én vettem kezelésbe az ügyet. Míg páromék ettek, én odaültem a kötődoboz elé és nyomkodtam bele a cuccot, hogy átmossa a csövet, hátha sikerül vésés nélkül megoldani a helyzetet. Belement vagy másfél-két deci, mire meghallottam, hogy már csöpög kifelé a folyadék a cső másik végéből. Közben mozgattam, húztam, picit toltam a kábeleket és kértem, könyörögtem, fenyegetőztem. Meg imádkoztam. Koszorút vésni nem jelent jót az álmoskönyv szerint. 

Végül az egyik vékonyabb kijött, egy picivel több hely lett a csőben. Megrántottam a vastagot, s engedett is vagy 10 centit, de aztán megint megakadt. Eddigre már fázott a hátsóm a kövön ücsörgéstől, égtek a térdeim a hajlított kényszerhelyzettől, felálltam és átadtam a terepet tanult kollégámnak. Ő odahajolt, alaposan megmarkolta a kábel végét, kitámasztotta magát és akkorát rántott rajta, hogy szerintem még a bolygó másik felén is fogták a szeizmográfok. De kijött a kábel, s ez volt a lényeg. Életemben nem örültem még így a falra fröccsenő folyékony szappannak, mint most.

Innen már győzelmi menet volt. Majdnem. 

Behúztuk az új kábelt, bekötötte minden szinten, ahogy kell, majd következett a kismegszakítók cseréje. Amit, ugye, ahogy azt mindenki tudja, teljes áramtalanítás után lehet csak elvégezni. Úgyhogy, villany leolt az óránál és elő a fejlámpát, zseblámpát, telefont, bármit, amivel világítani lehet. Mivel sógorom igen alapos és óvatos, nem kapkodtunk, eltartott jó ideig, mire végzett és aznapra befejeztük a munkát.

Igen, ilyen volt, ilyen lett. Hát nem gyönyörű? OK, nem egy Miss World, de akkor is. Ezért szenvedtünk (mi kevésbé, sógor jobban) majdnem egy héten át. Elkészült, FI reléstől, külön áramköröstől, mindennel együtt. Az egész rendszer elnyelt összesen körülbelül 400 méter rezet a 1,5-ös és 2,5-ösből. Néhány helyen megmaradt az alumínium: vakolt világítás vezetékek, keveset használt alagsori tároló világítása, illetve a villanyórától bejövő vastag főkábel. Mindegyiket cserélni fogjuk idővel, de jelenleg ennyi fért a lehetőségeinkbe. A főkábelhez a szomszédnak is be kell majd engednie a tárolójába, ugyanis rajta keresztül jön be az órától. Ahogy rajtunk keresztül a két másik szomszédunké.

Hétfőn kisebb szerelvényezés, majd rohant is sógorom haza, illetve munkába. Én meg takarítottam egy kicsit. Aztán gyors ebéd és jött István. Mázolta a lealapozott ajtókat, illetve glettelte a villanyszerelés közben sérült falat.

Ma, kedden, végre elkészült a falfestéssel a lakótérben. A laminált padló lerakása, a földszinti belső ajtók mázolása, a garázs és az alagsori tárolók meszelése, valamint a fürdőkád felújítása vár még rá. Utóbbihoz először ki kellett sósavaznia a kádat. Iszonyat erős és nagyon büdös vegyszer a 30%-os sósav, folyt a könnye és köhögött tőle, gyakran kijött a fürdőből. Kereszthuzatot csináltam, hogy gyorsabban kimenjen a szag és a maró gőz, de még így is, nekem is marta az orromat, pedig nem mentem közel. Cserébe viszont nagyon szép fehér lett a kád!

Végül felkerültek az emeleti ajtókra az új kilincsek és elégedetten jöhettünk el a háztól.

Holnap folytatjuk.

Nem eszik olyan forrón

Kedd este van, túl vagyunk az első villanyszereléses napon.

De nem akarok nagyon rohanni, haladjunk időrendben.

Vasárnap, 18-án, családostól gurultunk el leendő otthonunkba. Vittük a porszívót, mert a két fotelt, amit a srácok meg akartak tartani, a tőlünk telhető módon ki kellett tisztítani. Illetve, a srácoktól telhető módon, mert közöltük velük, hogy ha kell a két fotel, akkor tessék melózni érte, vele. ;) Megtették, amit tudtak, majd lefújták mindkét bútort textilfrissítővel. Határozottan kellemesebb beléjük ülni.

Hétfőn ismét egy melós nap várt ránk. Krisztám a munkahelyén állt helyt, én a gyógyfürdőben szenvedtem. Jó, hivatalosan lazítottam, de voltál te már izomcsomókkal a hátadban egy igen erős kezű masszőr "karmai" között? Nos, ha nem, akkor elárulom: az bizony fáj. Ugyanis a csomókat szét kell nyomni. Aztán vízalatti torna, majd tangentor. Nem tudom, mi van a tornamedence vízében, de mindig elálmosodom és rám tör a fáradtság torna közben.

Ebéd után sikerült olcsón vennem egy mosogatót és csaptelepet együtt. Kiállítási darabok húgom párjának konyhastúdiójában, így a mosogatót ingyen, a csaptelepet beszerzési áron megkaptuk. Nem kétmedencés a mosogató, hanem csepptálcás, de ajándék lónak nem nézzük semmijét sem.

Délután a szokásos menetrend: István jött, látott és festett. Közben befutott a vizes szakemberünk is, akitől a korábbi szennyvízbekötésről kérdeztem, s így derült ki, hogy a cső pár centivel arrébb van, mint eredetileg terveztük. Nem esett kétségbe, némi véséssel, majd hőlégfúvózással és ragasztással  betoldotta a szükséges méretű csövet. Aztán következett a mutatvány: ami a jelenlegi tulajdonos szerint "csak egy betétcsere", a valóságban háromnegyed órás masszív szakmunka volt. Ugyanis a házon belüli főelzáró olyan régi típusú volt, hogy már nem lehet hozzá betétet kapni. Az újabb típusú ránézésre ugyan jó, de belül nem ugyanaz a méret, természetesen. Maradt a flexelés, és a szükségmegoldás.

Mutatom:

A bal oldalon látható szelep romlott el, s így lehetett kiváltani a legegyszerűbb módon. Igen, valóban nem szép, de a lényeg az, hogy működik. Most már nem kell minden egyes alkalommal az aknába mászkálni, ha el kell zárni az egész lakásban a vizet. Megkértem a szakemberünket, hogy a csövet eredetileg védő piros műanyag szivacsos anyagot - bal képen látszik egy kis darabja - rakja vissza a csőre szerelés után. Ő még körbe is szigszalagozta, természetesen pirossal. :)

Ezután felmentünk a fürdőbe, ahol egy WC tartályt felszereltettünk vele. Eredetileg egy egyszerű szelep látta el az öblítéshez szükséges vízzel a fajanszt, de olyan magasan volt, hogy Sebestyén nem érte fel. A szomszédok biztosan örültek a fúrónak este 6 után, de muszáj volt, innen is bocsánat. Az se lett túl szép, mert igen szűk volt a hely és rögtönözni kellett, de elfelejtettem lefotózni. Nem is baj. Az is működik, ez a lényeg.

Végül megbeszéltük a vizessel, hogy ha meglesz a konyhabútor a mosogatóval és a fürdőszobai csaptelepek is megérkeznek, újra kihívjuk, hogy ezeket a  munkákat is elvégezze. Akkor fizetjük majd ki, most csak az anyagköltséggel számoltunk el. Zárásként a konyha bekötésnél kijavította a vésés utáni állapotot olyan mértékig, hogy a festők könnyedén elfedhessék a munka nyomait.

S elérkeztünk keddhez, a mai naphoz.

Kora reggel érkezett sógorom, gyorsan elgurultunk a házhoz, megmutattunk neki mindent, majd én levittem Krisztámat a munkahelyére. Mivel sógorom azt mondta, egyelőre nincs szüksége segítségre, én hazamentem, hogy megírjam a közgyűlési jegyzőkönyvet. Mosogatás, egy adag ruha a mosógépbe, aztán gépelés ezerrel. Alig végeztem, hívott sógorom, hogy ha tudok, menjek, segítségre volna szüksége.

Mint kiderült, az előző tulajdonos által használt kábelcsatornák túl vékonyak voltak ahhoz, hogy a padlóba lehessen rakni őket, így megroppantak és a bennük található kábeleket, amiket ki kéne cserélni, olyan kegyetlen szorosan körbeölelték, hogy se ki, se be. Ráadásul a kábelek többsége össze volt olvadva, helyenként meg voltak égve. Eszméletlen szerencse, hogy eddig nem égett le a ház.

Mivel arra se időnk, se kedvünk, hogy kivésessük a falból és padlóból a kábeleket, más megoldást kell találni. Ezen, illetve egyéb, ház körüli dolgokon gondolkodtunk, ezekről beszélgettünk, mígnem elérkezett az ebédidő. Lementem Krisztáért, visszafelé beugrottunk az egyik helyi gyorsétterembe, ahol még reggel rendeltem ebédet három főre. Elhoztam azt is, majd hármasban körbeültük a WC tartály dobozát, s azt asztalként használva megebédeltünk a félig-meddig kész leendő hálószobánkban.

Ebéd közben tudtam meg, hogy mégsem írjuk alá holnap a munkáltatói hitelünk szerződését a bankkal, ugyanis, bár Kriszta munkahelye átutalta a pénzt az OTP-nek, de az OTP csücsül a pénzen, így hiába várja a takarékszövetkezet, hogy az megérkezzen hozzájuk.

Ebéd után csörgött a telefonom, megérkezett a két belső párkány, amit rendeltem a konyhába és a hálószobába. Ebéd után ismét legurultam a városba, s elhoztam ezeket is.

Nem sokkal később befutott István, aki a leendő gyerekszoba színes falait kente le egy rétegben. Mivel a srácok nem tudtak megegyezni a színben, az egyik fal kék lesz, a másik zöld. A nyílászárók fala minden helyiségben fehér, akárcsak a mennyezet, így legalább arról nem volt vita. :)

Sógorom, István kérésére, szerette volna visszaállítani a gyerekszoba világítását, de kiderült, valamelyik kábel a kihúzási kísérletek közben megsérülhetett, így ez ma már almás volt. Sebaj, megoldottuk a telefonommal: míg István kente a mennyezet és a fal találkozásánál a színt, én világítottam a készülékemmel. Ennyi jutott mára, csörgött István telefonja, mennie kellett.

Összepakoltuk a személyes holmikat, lehúztuk a redőnyöket, elzártam a vizet és bezártuk az ajtókat. Az első nap, mikor délután 5 előtt hazaértünk. De csak azért, hogy azonnal vihessük Sebestyént a fül-orr-gégészetre. Az uszodai testnevelés órák után mindannyiszor begyullad a füle, ezért akartuk megnézetni egy szakorvossal. Ugyanis az iskola nem fogadja el a felmentést a háziorvostól. A szakorvos megnyugtatott minket, semmi baja a gyerek fülének, mehet úszni. A gyulladás sem biztos, hogy az uszoda miatt lobban fel újra és újra, de ha megismétlődne, hozzuk vissza a srácot.

Holnap nincs az a pénz, hogy egy rozsdás szeget is keresztbe tegyek a házon. Délelőtt kezelésekre megyek, kora délután Csabi barátomnak segítek némi irodai munkával, utána elmegyek Sebestyénért az iskolába. Beni nyelvtanversenyre megy, majd kultúrprogram várja a művelődési házban. Egy szó mint száz, holnap sógorom és Kriszta testvéri napot tarthatnak.

Én meg talán egy este nem remegek a fáradtságtól.

Nagyot ugrottunk

Szombat este van, már tele pocakkal és fürdés után huppantam le kedvenc székembe, hogy leírjam az elmúlt két nap krónikáját.

Kezdjük az elején!

Pénteken, napközben jött a hír, hogy Kriszta munkahelye és a bank megegyezett a kölcsön és a szerződés sorrendjében, jövő hét elején mehetünk aláírni. Aztán, nemsokára rá, a banki hitel szerződését is és ezt követően, pár napon belül, mehetünk a közjegyzőhöz is. Hogy is mondjam, olyan lesz a jövő hetünk is, mint egy jó húsleves: sűrű. Meg november utolsó hete is, ahogy látom.

Aztán, körülbelül délután két óra felé, befutott István, hogy folytassa a festést. Pörgött a munka, őszinte leszek, mert nem szégyellem, de képtelen vagyok felidézni, mi mindent csinált meg három óra alatt. Olyan ez az ember, mint egy gép. Mint egy teljes fordulaton pörgő búgócsiga.

Valamikor István után nem sokkal megérkezett a vizes is, aki, ígéretéhez híven, felpattintotta a falra a mosogató, a mosógép és a mosogatógép kiállásait, illetve az új szennyvízcsövet is kiépítette a szükséges három beömlővel. Volt vésés, fúrás, hőlégfúvás, flexelés, csavarozás és ragasztás. Végül elkészült, s még váltottunk pár szót a további, kisebb munkákról, majd mindenki ment a maga útjára.

Engem várt a közgyűlés. Kevesen voltunk. Ahhoz képest, hogy milyen súlyú döntést kellett meghozni, nagyon kevesen, alig 40%. Mindegy, megszavaztuk, amit meg kellett, s megkértek, idén tartsak még egy közgyűlést, mert szeretnék alaposan megismerni az új, immár hivatásos közös képviselőt, illetve volna még ez-az, amit szeretnének eldönteni 2019. január 1-e előtt. Mondtam, leghamarabb karácsony előtt, valamikor, ha ragaszkodnak hozzá. Egyébként nagyon marasztaltak, biztattak, hogy tegyem le a szükséges vizsgákat és jöjjek vissza hivatásosként. Jól esett, de nagyon nem kívánkozom a bokszzsák szerepébe.

Körülbelül 18:45-kor végeztünk a társasház ügyeivel. Megvacsorázott a család, majd 19:15 körül befutott Csabi barátom, hogy játszunk egy laza zombis partit. Amit, egyébként, a kooperatív játékokra oly' jellemzően, az utolsó körben buktunk el, nem sikerül összeszerelnünk a helikoptert, amivel megszökhettünk volna a zombik elől. Gyakorlatilag lerohantak és felfaltak minket... Ha jól megy, vasárnap este újrázunk, remélem, most nem harapnak ilyen nagyot belénk! ;)

Mondhatnád persze, hogyne mondhatnád, hogy mi a bánatnak kellett még nekünk másfél-két óra játék és beszélgetés egy ilyen nap után, ahelyett, hogy hamar lepihentünk volna. Hogy is mondjam egyszerűen? Igen, fáradtak voltunk, de már nagyon kellett, hogy kiszakadjon az agyunk az állandó "mikor, mit, hogyan", "lakás, bank, szerződés", "szakemberek, alapanyagok, számlák", "előkészítés, takarítás, pakolás" témák közül. Jobb, mintha marnánk egymást, vagy üvöltenénk a srácokkal, netán innánk.

Apropó, ital: péntek délelőtt ki kellett mennem nagybátyámhoz, segítettem neki a mobiltelefonos adategyeztetésben. "Cserébe" kaptam négy sütőtököt, másfél liter vörösbort és 4,5 (négy és fél) liter körtepálinkát. :-O Még nem tudom, mit kezdek ennyi alkohollal.

Szombat reggel István és segédje, Józsi bá' (aki most jött először, de nem utoljára) már a háznál voltak, mire mi odaértünk. Mivel a kulcsot még péntek este odaadtuk nekik, ez nem volt meglepő. István tempója halálos, de az öregebb se sokban maradt el mögötte. Amit a lakással műveltek, az valami csoda volt. A konyhát, a lenti WC-t, előszobát, a nappalit, a lépcsőházat, a fenti előszobát, a hálószobánkat és a fürdőt, valamint a lakószintek összes csövét puccba vágták a mai napon.

Délelőtt Kriszta barátnőjének párja, Péter és az ő sógora elvitték az útban lévő faanyagot, amik nagy része nekünk felesleges, régi és/vagy nagyon koszos, de a lakásban hagyott bútorokból származott, valamint egy ágyazható kanapét, így felszabadult a leendő gyerekszoba is. Ez a két srác, valami brutálisak. A gyerekszoba erkélyéről az egyik leadta a cuccokat a nappali erkélyén állónak, majd mindenki egy szinttel lejjebb ment és immár az utánfutóba pakolt, aki lent állt. Embertelen, amit műveltek. Tudom, hogy az utóbbi években sokat vesztettem izomerőből, de fénykoromban sem tudtam volna fentről egyedül leadni vagy fogadni egy ágykeretet. 

István és Kriszta pillanatok alatt lefóliázta a kiürített szobát, majd a két festő berobbant ide is. Az akasztotta meg őket, hogy elfogyott minden festék, amit ide szántunk. Hétfőn reggel kell vennem 15 liter fehér Hérát, az elég lesz a második rétegre és a srácok által kért színes falakra is. Ez lesz a hétfői program. Meg, elvileg, jön a vizes is.

Aztán kedden villany leolt, jön Kriszta öccse és kiráncigálja a falból a régi vezetékeket, hogy immár rézbelűeket húzzon be helyettük. Meg külön áramkörre tegyen ezt-azt. Meg minden mást, ami árammal kapcsolatos és úgy éreztük, kell. Vagy egyszerűen szükséges, mert a biztonságunkat szolgálja.

Készítettem pár fotót a jelenlegi állapotokról, de ami telefonon még elment, monitoron borzalmas. Majd inkább azt mutatom meg, mikor kész lesz, mielőtt költözünk.

Messze még a vége

Nem panaszkodom, dehogy, csak kicsit besokalltam. Persze, közben örülök mindannak, amit már megcsináltunk.

A héten minden nap, kora délutántól egészen estébe nyúlón, az új lakásban töltöttük minden szabad percünket.

István glettelt, aztán megint glettelt, majd egy kicsit glettelt még. Lassan elfogy a 20 kg-os zsák. Azzal nyugtatott, hogy valószínűleg már csak egy 5 kg-os kell... Aztán tegnap és ma már festett is ott, ahol le tudtuk fóliázni a szobát: a nappaliban és a hálóban. A mennyezetet és díszléceket kente át hófehérre. Meg a fürdőszoba mennyezetét. Ha jól emlékszem, holnap csiszolni fogja a glettelt részeket, aztán szombaton már a fóliázott szobák falai is kapnak egy réteg festéket.

Szombaton, kora reggel jön majd Krisztám barátnőjének férje és az ő egyik barátja,  rokona, hogy elvigyék a feleslegessé vált faanyagokat a leendő gyerekszobából. Van bőven... Ezt követően fólia kerül ide is és mehet a menet.

Éppen a faanyagok előkészítésén ügyködtünk ma Csabi barátommal: hozott egy csavarbehajtót, s szétszedtük az itt hagyott öreg szekrényeket. Gondolhatod, hogy szenvedtünk a begyógyult, rozsdás csavarokkal. Sokszor még a gép se boldogult velük, csak elnyírta a fejeket. Végül nem maradt más eszközünk, mint az erőszak. Konkrétan, miután leszedtük a szekrényajtókat és kicsavartunk a hátlapból minden csavart, amit tudtunk, belülről lerúgtam a hátlapot.

Közben befutottak az asztalos srácok is, elkezdték szétkapni a konyhabútort, egészen addig,  míg kiderült, az egyik konyhai elzáró nem működik kifogástalanul, s ha letekerik a csövet, spriccel, csöpög a víz. Kriszta már abban a pillanatban tárcsázta is a vízvezeték szerelő számát, akit, isteni csodaként, még pont azelőtt kapott el, hogy máshová ment volna dolgozni. Tekintve, hogy a szomszéd utcában lakik, pillanatok alatt odaért hozzánk és megoldott a a gondot. Addig a srácok elpakolták a maradványokat, majd mikor a vizes szakember végzett, szétverték a mosogatót tartalmazó szekrényrészt is. Ezután a vízvezeték szerelő kicsit vésett a falon, majd kimérte melyik leágazás hol lesz, s közölte, hogy akkor ezt holnap fel is pattintja. Végül még lecsatlakoztatta a tűzhelyet a gázról, s ledugózta a csonkot.

Ekkor érkeztek meg a Diego-s srácok is, hozták a laminált padlót. Csabi barátom segített nekik behordani a holmit, én mindösszesen egy tubus szilót és egy kis szatyornyi szerelékeket cuccoltam be, de még ebbe is beleroppant a bal térdem. Jó, nem ebbe, hanem a sok ácsorgásba, mászkálásba és egy kis járdahibába, amire ráléptem. Mit tagadjam, könnyek futottak a szemembe. Persze, ne panaszkodjak, Kriszta sokkal, de sokkal többet melózik, gürcöl, kínlódik azért, hogy haladjunk.

Aztán Istvánnak mennie kellett, de még előtte rendeltem nála egy festőlétrát. Eddig ilyesmire nem volt szükségem, de akárhogy is nézem, mostantól egy izzócsere is megköveteli. Körülbelül 10 cm-rel magasabban van a mennyezet, s már nem érem fel a foglalatokat "csak úgy". Hokedlire, székre meg nem szívesen állok fel. Marad a masszív, stabil és biztonságos(abbnak látszó) létra.

Persze, hogy ne legyünk olyan nagyon boldogok, van kaka is bőven. 

Egyrészt a fürdőszoba és a lenti WC nagyon lelakott állapotban van, a sok hipó és egy kis festés maximum pár hónapig ápol és takar. Az nem kis pénz és meló lesz. Emellett, mintha, mondom, mintha minimális gázszag lenne a kazán közelében. Értesítettük a tulajdonost, aki csak annyit kérdezett, hogy, ugyan, mitől lenne gázszag... Kriszta elzárta a csapot az óra mellett, de a jogosult szakemberek kivétel nélkül csak jövő hét második felére ígérték magukat. Addig meg szidhatnak a szomszédok, hogy nem fűtünk. Mindegy, az élet fontosabb. Alaposan kiszellőztettünk a kazánházban és ezzel véget is ért, amit mi megtehetünk.

Másrészt, valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva Kriszta munkahelye és a bank nem tud megegyezni, hogy a munkáltatói hitel banknak történő átutalása előtt vagy után kössük-e meg a szerződést. A bank szerint előbb utaljon a munkahely, után szerződünk, a munkahely szerint előbb szerződjünk, aztán utalnak. Ma pedig, hogy minden öröm és boldogság legyen, Kriszta kolléganője továbbképzésen van. Így ezen már most buktunk is egy hetet.

Mikor végül mindenki elment, s ketten maradtunk, zsákként csuklottam le az egyetlen ülőhelyre, ami jelenleg megtalálható a lakásban, a hokedlire. Lüktetett a térdem, hasogatott a derekam és éhes voltam. Ez utóbbin némi pogácsa segített, amit baracklével öblítettem le, csak hogy adjak egyet, úgy igazán, izomból, az életmódváltásnak. Bár, ezzel, tulajdonképpen, meg is vacsoráztam.

A jövő hét is szép futam lesz, kedden jön Kriszta öccse, elkezdi a villanyszerelős melókat, aznap biztosan nem lesz áram a lakásban. Remélhetőleg sikerül befejeznie vasárnapig a teljes áthuzalozást és minden mást, amit kértünk tőle. Hogy addig mi lesz a festéssel, nem tudom. Talán a garázs és a spájz kerülhet sorra. Vagy tudja a fene. Majd kiderül.

Haladunk, haladgatunk

Sűrűsödnek a napok.

Az elmúlt hónap vége még nem is annyira, bár heti több alkalommal voltam kezeléseken, s ahogy erőmből telt, elláttam a házimunkát. Krisztáméknál viszont tényleg egyre gyarapodnak az ügyek, egyre jobban szorít a cipő négy ügyintézőre. Egyelőre állják a sarat, de épp a héten a felel csapat kiesett, s kettejükre maradt az a munka, ami már négynek is bőven adott elfoglaltságot. Ráadásul hosszú hét volt.

De ne szaladjunk előre!

A múlt hónap végét erős várakozással éltük meg, nagyon vártuk a lakáskulcsot, hogy elkezdhessük az átalakítást, felújítást. Nem kell eszement dolgokra gondolni: festés, villanyszerelés, asztalos munka... olyasmik, amik minimumok egy ilyen esetben. Vagy azért, mert élet- és egészségvédelmi szempontból fontosak, vagy azért mert másként nem férnek be a mostani holmijaink. Hála istennek a rokoni és baráti körben készséges szakemberek vannak, egyedül egy kisebb vizes munkára nem találtunk még hozzáértőt. De remélünk, bízunk, hiszünk!

Közben újabb papírt kellett leadni a banknál, ezúttal annak igazolásaként, hogy Kriszta megkapta a munkáltatói hitelt és a cég beleegyezik a második ranghelybe, valamint az ügyvédjük már érkeztette is a földhivatalba a szerződést. Persze, mikor máskor menne szabadságra az ügyintézőnk, majd az ő helyettese is, mint mikor ezt intéznünk kéne? Mindegy, beadtuk, s ki nem találnád, mi van: igen, várunk.

Kikapcsolódásként elég sokat játszunk, nem csak a társasjáték klubban, hanem itthon is. Meghívunk klubtagokat és egy egész estén át szórakoztatjuk egymást és magunkat. Csabi barátom, javaslatomra, rendelt két kooperatív játékot (nem gondoltam, hogy mindkettőt megveszi, de nagyon megtetszettek neki): a Holtak tele: Válaszútont és a Tiny Epic Zombi vérfürdőt. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért mindkettőt, azt válaszolta, rájött, hogy neki a kooperatív játékok a legjobbak. Nem hiába vagyunk barátok. :)

Mielőtt nekiállnál fanyalogni, meg fújogni, meg szemedet forgatni, hogy mindkettő zombis és hogy miért pont ilyet játszanak felnőtt emberek, meg ilyenek nincsenek is... stb. Szóval, mielőtt ilyesmit tennél, javasolnék valamit: nézd meg az átlag internethasználót a Facebook előtt ülve. Na, most mondd, hogy nincsenek ilyen lények és most húzd az orrod, hogy mivel töltjük az időnket barátaink körében! Köszönöm.

Mi egy  magyar fejlesztésű játékra tettük rá kezeinket: az Igen?-re. Nem csak a kooperatív partikat, de a beszélgetős, egymásra hangolódós játékokat is szeretjük. Az első játék után úgy érezzük, jó lóra tettünk. :)

De vissza a lakáshoz: november 6-án végül kézhez kaptuk a kulcsokat. Aznapra hívtuk anyósomat és Kriszta öccsét, hogy látogassanak meg minket, így a villanyszerelőnk a kellemest a hasznossal "áldozata lett". Felmérte az lakás állapotát, felírta, mit szeretnénk, ehhez mi kell. Közben a tulajdonos és én körbejártuk a mérőórákat és mindegyiket lefotóztuk. Egyedül a bojler éjszakait áramát mérőt nem tudtuk, mert késő délután még nem kapta meg a központi jelet.

Csütörtökön délután már a festővel pakoltam be az első körben szükséges holmikat a lakás alatti garázsba. Elvileg holnap reggel kezdünk, le kell ragasztani a fóliát a szobákban, el kell kezdeni kijavítani a falakat (csavarok helye, ablakok körüli hibák...) és még ezernyi más, amit majd ő mond. Hogy meddig fogom bírni a tempóját, fogalmam sincs, de ott lesz a családom is, remélem, elegek leszünk István munkabírásához. Bár nincs kétségem afelől, hogy mi előbb kidőlünk, mi ő.

Pénteken, klub után, Csabi barátommal elugrottunk a lakáshoz és szépen megkértem, segítsen becsavarni az izzókat a foglalatokba. Jóval magasabb nálam, nekem székre vagy létrára kellett volna állnom, ő megoldotta enélkül. :)

Ma, szombaton délelőtt, Kriszta dolgozott, én itthon tartottam a frontot, srácok suliban voltak. Aztán hazajött párom és némi rákészülés után kettecsként elgurultunk az új lakáshoz, hogy kitakarítsunk, kiszellőztessünk. 

Estére ígérte magát húgom párja is, ő az asztalos a családban. Felmérte a konyhát, kitaláltuk, hogy fér majd be mindenünk, illetve felírta a javítani valókat is. Készíttetünk vele két ágykeretet is, mert a mostani fekhelyünk a nappaliban fog jó szolgálatot tenni, a hálónkban viszont még nincs min nyugovóra hajtani a fejünket. Nem biztos, hogy rögtön matrac is lesz hozzá, egy ideig talán még a nappaliban alszunk majd, a régi ágyunkon.

Magam sem hittem volna, hogy mennyit számít egy kis felsöprés, felmosás, némi fertőtlenítő, szagtalanító lemosás. Egész más lett a levegő, egész más érzés lett hozzányúlni a konyhapulthoz vagy a csaphoz. Krisztám egy hős volt. Míg én egy szobával végeztem, ő megcsinált hármat és két előszobát.

Kezdem szebben látni a jövőt, mint eddig. Kezdem látni az otthont a csupasz falak között. Már csak egy vízvezeték szerelő kell és minden rendben lesz költözésig. Mert a végső feladat az lesz majd ebben a sorban.

De addig még meg kell tartanom egy közgyűlést, terveim és a meghívó szerint 16-án. El se hiszem, hogy vége lesz végre ennek is.

Várunk

Nos, hogy úgy mondjam, nem unatkoztam az elmúlt időben. Konkrétan, minden egyes nap fizikoterápiára mentem, ahol először árammal csapattak, aztán ultrahanggal gyógyítottak. Jó, nem ilyen durván, galvános és víz alatti ultrahangos kezelést kapok a jobb sarkamra. Mivel jó ideje sántikálok, s a jobb lábamat terhelem, szinte törvényszerű volt, hogy valami gubanc lesz. Vagy kezd némi sarkantyúm nőni, vagy begyulladt a csonthártya. Egyelőre most rosszabb, mint kezdéskor, de azt mondják, ez természetes. Még két kezelés és kiderül.

Emellett elkezdtem ismét masszázsra és vízalatti gyógytornára járni. Plusz tangentor kezelést is kapok, ami magyarul víz alatti vízsugármasszázs. Körülbelül 1-1,5 bar nyomású vízsugárral végigmasszírozza a kezelést végző hölgy a testem izmait, miközben én egy kád jó meleg vízben fekszem. Nem tudom, hogy miként és hogyan, de otthonra is kell egy ilyen készülék!

Még október 8-a hetén megrendeltem a társasház érintésvédelmi felülvizsgálatát, ami 19-én meg is történt. Persze, hogy ne menjen minden teljesen simán, jó sokat késett a vállalkozó (nem az ő hibájából), s a lakók egy része is magasról tett a kötelező programra, így volt több olyan tároló is, ahová nem jutott be a szakember. Ez, természetesen, benne is lesz a jegyzőkönyvben, s nagyon remélem, hogy a közgyűlés majd kifizetteti a renitens lakókkal a megismételt felülvizsgálat díját. De ez már nem az én problémám lesz. Még egy közgyűlést tartok, melyen lemondok a tisztségemről (vagy felmentésemet kérem, ahogy neked szimpatikusabb), s megválasztja a lakóközösség az új közös képviselőt. Valószínűleg külsős lesz, mert eddig egy szomszéd sem jelentkezett nálam, hogy átvenné a pozíciót. Így viszont zsebbe nyúlós lesz a dolog, de ebbe, hála istennek, Krisztának és nekem már nincs beleszólásunk. A december hónap még, a lelkiismeretem megnyugtatása végett és a teljes év kiszolgálása miatt, az én nevem alatt fut majd, de tenni már nem akarok semmi érdemlegest, aztán január 1-én végleg leteszem a lantot. Persze, lesznek olyanok, akik hiányoznak majd, sok nagyon kedves és jó embert ismertem meg ez alatt a 10 év alatt a két lépcsőházból, de nem a világ végére megyünk, csak néhány utcával arrébb, nem törvényszerű, hogy ettől kezdve megszakad velük minden kapcsolatom.

Mostanában elég sokat beszélgetünk Krisztával az új lakásról, tervezzük, mi hogyan, mi hol, mit, kit merre... Nagyon tartok a költözéstől. Egyrészt, hogy decemberbe nyúlik, másrészt, hogy kik tudnak, akarnak jönni, hogy segítsenek. Ez az időszak az ünnepekre készülődés kezdete, a disznóvágások időszaka. Egyszóval, van bennem feszültség, s ez időnként ki is tör belőlem. Nem török-zúzok, de időnként megemelem a hangomat, számomra is érthetetlen okokból esnek rosszul apróságok, illetve érzékenyebb vagyok a körülöttem lévő zajokra, hangokra. Néha úgy érzem, csak utas vagyok a saját testemben és olyasmiket teszek, mondok, amiket valójában nem akarok. Nem érzek fáradtságot, ez valahogy kimarad, helyette azonnal fejfájás jelentkezik. Meg éhség, végtelen éhség.

Bevallom, egyre nehezebb itthon. Reggel 7:30 körül elmennek a srácok (Kriszta még előbb), s körülbelül délután 14-15 óra körülig, míg haza nem ér Benjámin, csak én és én vagyok. Igazi felüdülés a lelkemnek, hogy fizikoterápiára és gyógyfürdős kezelésekre járok, ott emberek között lehetek, beszélgethetek, s eközben még a fizikai mivoltomat is helyrerakják, már amennyire lehet.

Az új otthonunkban, otthonunknál nagyon szeretnék kutyát tartani. Elöl-hátul kis kert, ki lehet alakítani egy kennelt, de akár garázsba, sőt, az alsó lakószintre is beengedném, ha kellően komolyan tudja venni a helyzetét és beéri a padló szintjével. A fotel, kanapé, ágy, szék az emberek helye. Kriszta ebben teljesen egyetért velem, nagyon támogatja a tervet. Egyetlen gondom van, s ez a pénz. Nem az, hogy etetni, vagy oltatni, hanem megvenni. Tudom, vigyek haza menhelyről. Ez nekem nem tetszik, nem ismerem a kutya előéletét, nem ismerem a szüleit, nem én neveltem, nem nálam nőtt fel. Láttam nem egy olyan mentőakciót, ami nem jól sült el. Szaporítót nem akarok a pénzemmel támogatni, a tenyésztőtől vásárolt pedigrés labrador pedig 200 ezer forint alatt nem áll meg. Maradhatna a fajtamentés, de az ott támasztott feltételek olyanok, mintha egy kisbabát szeretnék örökbe fogadni.

Hála Istennek, a srácok nagyon jól vannak, egészségesek. Sebestyén 9 és fél éves, s már kezd pattanásosodni. Nem vészes, itt-ott egy-egy picike. Napi szinten hozza haza a jó és kiváló értékeléseket, nincs gondunk a tanulására. Ahogy Beniére se. Viszont a ruháikra annál több. Főleg a nagyobbikéra. Mintha nyújtanánk. Most lesz 14 éves, de már olyan magas mint én. Félelmetes. A humora meg, hogy is mondjam... fárasztó. Próbálom tartani a lépést, néha sikerül. :)

Krisztámért továbbra is aggódom, de a problémák ellenére, vagy éppen azok miatt, javul kettőnk között a helyzet, s ez talán neki is könnyebbé teszi a hétköznapokat. Kissé feszült időszak ez, de legalább az biztos már, hogy mind a banki, mind a munkáltatói hitelt megkapjuk, a szerződések aláírásának időpontja a nagy kérdés. Várunk.

Ember küzdj és bízva bízzál

Nocsak, pont egy hónapja írtam utoljára. Nem volt szándékos.

Hol is kezdjem?

Szeptember 21-én eladtuk a lakást. Valamivel kevesebbért, mint terveztük, de eddig mindenki úgy reagált, hogy jó árat kaptunk érte. Valójában tényleg, de egy picivel több azért jobban esett volna. Naná, majd nem, mi? De teljesen elégedettek vagyunk. 

Aznap írtuk alá az adásvételi szerződést az új tulajdonosokkal. Nálunk körülbelül 10 évvel fiatalabb pár egy óvodás korú kislánnyal és egy 1 éves kisfiúval. Jelenleg Szekszárdon élnek, de szeretnék felújítani az otthonukat, s addig egy ideiglenes otthont kerestek a fiatalasszony szülővárosában. Majd ha végeztek, visszaköltöznek Szekszárdra, s a lakásunkat kiadják. Legalább is, én így értettem mindazt, amit elmondtak.

Rákövetkező hétfőn, 24-én Szekszárdra mentünk az eladóinkkal, az ügyvédünkhöz. Sürgetett az idő, nem szerettük volna megvárni a pénteket, mikor az ügyvéd úr a városunkban dolgozik, mert folyamatosan változik a pénzügyi helyzet, emelkedik a BUBOR, ami viszi magával a kamatot is, így a törlesztőrészlet is csak több lenne. De ha sikerülne befogadniuk még szeptemberben, akkor, bár októberben bírálják el, de még a szeptemberi kamattal számolnak. 

Másnap, kedden, már a helyi földhivatalban, az ügyvéddel "karöltve" adtuk be érkeztetésre a szerződésünket, így széljegyre kerültünk, s ez létfontosságú a bank ügymenet szempontjából. Ha még nem volt hiteled, majd megtudod te is, ha meg volt már, jó eséllyel kapiskálod, miről körmölök. 

Ezután mentünk a bankba, beadni a szerződést. Igaz, azóta kértek még egy-két iratot (amit, megvallom őszintén, nem értek, mert az ügyvéd úr mindegyiket belefoglalta az adásvételi szerződésünkbe, ám a banknak mindegyik külön is kellett, a fene se tudja miért), de elvileg sínen van minden.

Délután pedig a biztosítóhoz szaladtunk el, mert a bank kikötötte, hogy a Krisztám nevén lévő életbiztosítás hitelösszegig terjedő részének kedvezményezettje a bank legyen.

Aznap még voltam a reumatológián is, kiírattam az új beutalót fizikoterápiára, masszázsra, gyógytornára. Egész szeptemberben nem jutottam le még csak a gyógyfürdőbe sem. Vagyis, de, a végén. De a hónap 3/4-e ment a levesbe: először én voltam beteg, aztán Sebestyén, azt követően, hogy ne unjam magam, megint én.

Hétvégére (29-e) jutott egy kis kirándulás a Decathlonba(n), kellett a srácoknak némi téli öltözék, illetve elvittük anyósomat is, neki is szüksége volt pár melegebb holmira.

Még a hónap vége előtt írtam egy körlevelet a társasházi lakók számára, melyben tudattam (azokkal, akik nem tudták volna még), hogy nemsokára elköltözünk, új közös képviselőre lesz szükség. Talán egy hét telt el, vagy picit több, s jelentkezett az egyik lakóval közeli rokonságban álló hölgy, hogy szívesen elvállalja a feladatot, rendelkezik képesítéssel. Elbeszélgettünk telefonon, majd megegyeztünk abban, hogy néhány létfontosságú iratot átküldök neki emailben, aztán beszélünk még erről. Terveim szerint november közepén tartanék egy közgyűlést, ott tisztáznánk minden elmaradt és szükséges kérdést, aztán elkezdődik az átadás-átvétel, végül január 1-től már az újonnan választott közös képviselő vinné a stafétát.

Apró örömhír: kicsiny városunk társasjáték klubja megélte az első születésnapját. Természetesen játszottunk ünneplés gyanánt, annyival volt más ez az este, mint a többi, hogy több volt a házi készítésű sütemény. Persze, én is betettem, amit tudtam, némi almás pite képében. Ám nem ment olyan könnyedén a dolog, az első tepsi elég hamar elfogyott, úgyhogy muszáj volt még egyet sütnöm. :D Erről sikerült fotót is készíteni (leszámítva azt a részét, amire a kóstolóbrigád lecsapott).

 

De erős a gyanúm, hogy vajmi kevéssé érdekel téged a süteményem. Arról olvasnál inkább, mi van velem és a családdal.

Nem fogok hazudni. Feszültséggel telt időszakon vagyunk túl, s még nincs teljesen vége. Izgulok (izgulunk) a banki és a munkáltatói hitel miatt, a közös képviselői posztom problémamentes átadása miatt, az új lakásunk apróbb felújítása miatt, a költözés miatt és ami a személyes kanosszám: a gázkazán és villanybojler miatt. Egyikkel sem volt még dolgom soha, meg kell tanulnom kezelni mindegyiket. Nekem, aki 36 éve távfűtéses panelban él.

De túl leszünk ezen is, tényleg az idő fog mindent megoldani. Egyszerűen idő kell adnom magamnak, (magunknak) mindarra, amit meg kell tanuljak (tanuljunk), amit meg kell oldjak (oldjunk), amit meg kell tegyek (tennünk). Nincs annyi, mint amennyi, érzésem szerint, kellene, de meg kell oldani, hát megoldom (megoldjuk). 

Bízom, hiszem, hogy alkalmas vagyok rá.

Új lapok

Itt vagyok, megjöttem, újra, ismét és ki tudja hányadszorra, de visszatértem.

Mozgalmas, ugyanakkor unalmas nyár volt a mostani. Mozgalmas, mert RENGETEG dolgot kellett rendbe raknom idebent: pakoltam, kihajigáltam, visszaraktam, megmentettem, átrendeztem. Ugyanakkor meg a felét sem sikerült megtennünk, amit elterveztünk: se Balaton, se Szelidi, se Gödöllő... 

Bár Beni kétszer is eljutott a Balatonra iskolai táborok keretein belül. Egyszer, mint hatodikos, Sóstóra, egyszer mint tanulmányi eredményeiben kiemelkedő, Balatongyörökre. Mindkettőt élvezte, már amennyire én tudom.

Eközben itthon strandoltunk, fagyiztunk, játszottunk Sebivel. Meg unatkoztunk. :)

Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy tankönyvekért állok sorba, s nemsokára évnyitó. Úgy elrepült a nyár, még észbe se kaptam, hogy elkezdődött, már el is búcsúztatta az iskola igazgatónője.

Természetesen rendszeresen jártam gyógyfürdőbe, masszázsra és pszichológushoz is. Nem részletezném egyiket sem, szerintem mindegyik kellett ahhoz, hogy meg tudtam őrizni az életkedvem, az élni akarásom. Kellett a testemnek, kellett a lelkemnek. Nem, nem mondom, hogy nem borultam meg, hogy nem voltak olyan időszakok, mikor a hátam közepére kívántam mindenkit és bárkit, bármit. Voltak. Sőt, olyan szinten fejre álltam egy rövid időre, hogy félredobtam mindent és napokon át csak szotyiztam, jégkrémet ettem, filmeket néztem, aludtam és nem foglalkoztam semmivel, senkivel. Fel is ugrott pár kiló, de nem is vár(hat)tam mást, törvényszerű volt. Tudom, hogyan szabaduljak meg tőle, megoldom.

Van azért egyetlen dolog, ami ezen a nyáron egyáltalán nem a megszokott mederben maradt. Krisztám találta az interneten egy eladó sorházi lakást, tőlünk körülbelül 10 perc sétára. Van benne minden, amire vágyunk: összesen 80 m2 lakóterület a földszinten és az emeleten, garázs és tárolók az alagsorban, kis kert a ház előtt és mögött. Igaz, ez legfőképp homokot jelent, de megoldható probléma. Elfogadható áron, megfelelő műszaki állapotban.

Osztottunk-szoroztunk, s az jött ki, hogy ha Krisztám öccse kifizeti az örökség páromra eső részét (vagy ad kölcsön), illetve eladjuk a lakást és veszünk fel egy kisebb banki hitelt, meg tudjuk venni. Beszéltünk sógorommal, ő is eljött megnézni az ingatlant, nem emelt semmi ellen komoly kifogást, így ráállt a dologra. A bankkal is beszéltünk, nincs akadálya annak az összegnek, amire szükségünk van.  

Ez volt augusztus 13-án. Még 15-én délután visszamentünk és megegyeztünk a foglaló összegében. Aztán 17-én át is adtuk a pénzt, megfelelő iratok kitöltése után. Másnap már fent volt a hirdetésünk a nagyobb ingatlanportálokon.

Most már csak az a kérdés, mikor sikerül eladni a panelunkat. Ragasztottunk ki a város több pontján is "plakátot", valamint Facebookon is feltöltöttük több helyre, emellett, persze, mindenkinek, aki csak él és mozog, ajánljuk és kérjük, hogy ha hall bárkiről, aki lakást keres... stb. Krisztám még egy könyvet is vett a lakáshirdetésekről. 

Érdeklődők vannak, de mi a vevőt várjuk leginkább. (Egy külön bejegyzést megérnének az érdeklődők is, még meggondolom...)

Így telt a nyár és így indult az ősz. Még nem vagyok teljesen rendben, de javulok. Minden nap egy picivel jobb. ;)

Önmagamért

Nem tudom miért folytatom. Illetve, mégis. Önmagamért. 

Iszonyat nagy sz@rgödörben érzem magam, az orromig ér és az egyetlen örömöm, hogy nem hullámzik. Nem akarom nagyon részletezni, hogy mi minden történt. Nem erre akarok fókuszálni.

Annyit mondanék el róla, hogy olyan helyekről kaptam egy-egy jól irányzott pofont, ahonnan nem vártam, vagy nem ennyire durván. Szó van családról, barátságról, bántó szavakról, emberi normákról, felelősségről...

Hogy én magam ártatlannak tartom-e magam mindabban, ami történt? Hogy a fenébe tarthatnám? Én is ember vagyok, s mint mindenki, az én univerzumomban is előfordulnak rossz kapcsolódások. Azt viszont egy esetben sem mondhatom el és nem mondhatja el más sem rólam, hogy ne önmagamat adtam volna a rendelkezésemre álló erő és tények maximális felhasználásával. Legfeljebb figyelembe vettem mások érzelmeit és érdekeit is, s a számra kívánkozó szavakat egyelőre lenyeltem.

Van, hogy kevesek vagyunk. Akár még önmagunkhoz is, nemhogy máshoz.

Ennek ellenére, hogy mindezt tudom, mégis, ég bennem valami. Fájdalmasan, kínlódón. Pár sorban összefoglalva:


Gondolatban

Mikor életem időtlen, bús árnyai
Az arcomba köpik, hogy szívem vágyai,
Elmém szabadnak, s öröknek hitt álmai
Már csupán létidőm komor sirámai,
S könny nélküli lelkem szétszórt szilánkjai
A remény tépett, vérző, csonkolt szárnyai,

Akkor kezem nyújtom, de magányt markolok,
Bocsánatot vágyok, de mégis harcolok
Önmagam ellen, s pengét karomba tolok,
Mert ösztönöm kéri, hogy fájjon, s a konok,
Pusztuló létvággyal közönyös arcomon
Búcsút, szemfedőt és sírgödröt alkotok.


Augusztustól új lapot szeretnék nyitni. Vagy amikor végre sikerül. Dolgozom rajta. Lapozni AKAROK egyet az életem nagy könyvében, remélem, van még üres oldal.

Nyár van, egyetek sok gyümölcsöt, fagyizzatok, strandoljatok, utazzatok, igyatok és izzadjatok nagyon sokat! ;)

Ismered?

Ismered, mikor minden sz@r nyakadba szakad, mindenből eleged van, csak egy nyugodt napra, egy nyugodt órára vágysz, de nem adatik meg? Csak jönnek és jönnek az újabb hullámok és már üvöltenél egy kis csendért odakint és idebent?

Aztán még történik valami. Valami, ami kiránt a mélyből és kisüt a nap?

Igen?

Szuper!

Nem adnád kölcsön azt a valamit?