Sebi lakomája

Mégsem...

Kicsit talán elkiabáltam...

Sebestyénnek még tegnap is volt egy kis hasmenése, de hála az égnek, nem viselte meg túlzottan, láza sem volt. Egyre többet játszik egyedül - egészen konkrétan: pakol, pakol, pakol, mindent, mindenhol, mindig -, általában felegyenesedve közlekedik, s csak akkor támaszkodik meg, ha egyensúlyát veszti. Egyébként szépen, lassan, imbolyogva, de halad előre. Legfrissebb hobbija a vetkőzés. Bár kizárólag a zoknikra alkalmazza újonnan megszerzett tudományát, de azokra bárhol, bármikor. Egy szempillantás alatt képes megszabadulni legalább az egyiktől, hogy aztán elégedett mosollyal nyugtázza sikerét, s a mi mérgelődésünket.

Álló nap gagyog, mutogat, magyaráz. Magas találati aránnyal válaszol - mutat - helyesen az alábbi kérdésekre: "Hol a lábacska?", "Hol az orrod?", "Hol a tik-tak?", "Hol a lámpa?". Ha meghallja a "halló", vagy "helló" szót, kis kezét a füléhez szorítja és figyel. :D Anyja továbbra is "Hemme", Beni "Bá"(bátyus), jómagam meg "Aba" (időnként cifrázza is: "Abababa").

Benike viszont nagyon is meggyógyult, alig lehet vele bírni. Nem is csoda, egy hét szobafogság után én is becsavarodnék. Hiába volt már jobban hét közben is, az időjárás tető alá kényszerítette az embert. Azonban még az a kis napfény is elég volt, ami eddig érte, hogy az arca megteljen szeplőkkel. Aranyos. ^^ Egyre magabiztosabban mozog a betűk világában, mostanában az helyes összeolvasást tanítjuk neki, ha van kedve és igénye rá.


Krisztám fáradt, továbbra is, töretlenül. Akárhogy is nézem, lassan két éve, hogy nem alszik végig egyetlen éjszakát sem. Most is vagy 7-8 alkalommal riadóztatta a törpe. Gondolom a lecsengő betegség, plusz az időjárás, meg ki tudja még mi miatt ilyen éber mostanában a babóc. Sajnálom mindkettejüket, de azon felül, hogy napközben próbálok és igyekszem többet segíteni, mást tenni nagyon nem tudok. :(

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a nagy igyekezetben, hogy már gyógyultan gondoskodjam a családról, kissé vékonyan öltöztem fel, s a bicajom pumpálása közben még kis is izzadtam. Így most kezdődő légcsőhuruttal és náthásan járok dolgozni. Tegnap este valószínűleg hőemelkedésem is volt. Bár ebben minden bizonnyal szerepe lehetett a tegnapi esőnek is, amit nem sikerült elkerülnöm. Szerintem egyenesen rám vadászott.

Izgulni persze nem kell, voltam orvosnál, meg is kaptam az ilyenkor szokásos, kímélő antibiotikumomat. Ha kell, mindig ezt szedem, mert ettől nem készülök ki. Az egész csomag 10 tabletta (adagolás: 2x1). A tabletták méretéről legyen elég annyi, hogy mielőtt beveszek egyet, kiakasztom a túlméretes szállítmány táblát, s még így is csak erős felvezetéssel engedhetem útjára... :P

Meggyógyultunk!

Úgy tűnik meggyógyultunk!

Bár Sebestyén hasa megy még egy kicsit, sőt, a doktornéni székletmintát is vetetett velünk. Hogy pontosítsam, Kriszta hajtotta végre a kényes műveletet. Persze nem volt nehéz, mert nem spórolt a törpe az anyaggal... :P

Természetesen kaptunk recepteket is, amiket jó szülőként - erős ijesztgetések hatására, hogy lebénul a gyerek a vírustól - ki is váltottuk. Mint kiderült, Beninek nem is ízlik a gyerekbarát ízesítésű ital... mondjuk nekem se... de ha beledöglök is megiszom... túl drága volt, hogy csak ott álljon a szekrényben. Ráadásul, mint kiderült, egy korábbi vészforgatókönyv hatására hasonló készítményt már vásároltunk, az se fogyott el.

Sebaj, ugrott egy tízkilós, de mi az nekünk?! Legalább nem lesz gond a diétával...

Oda se neki, úgy tűnik, tényleg meggyógyultunk! Most már csak a folyamatos gáztermelést kéne csökkentenünk az ózonlyuk érdekében... meg a saját orrunk miatt is. :D

Volt itt minden

Ez kemény volt, mondhatnám férfias...

Az elmúlt héten volt minden, kaptam hideget és meleget egyaránt. Már szó szerint és átvitt értelemben is.

Hétfőn és kedden még itthon voltam, szerdától kezdtem a nappalos műszakot. Az első másfél munkanapon még egészen kellemesen töltöttem az időt: olvastam, rádiót hallgattam, megnéztem a napközbeni híradókat és elvégeztem mindazt, ami aznapra jutott. Aztán csütörtök délután becsapott a mennykő... a kollégák - a főnök utasítására - odahozták a motoros fűkaszát. Néztem, néztem a gépet, majd úgy döntöttem, hogy ráérek én ezzel holnapig.

Reménykedtem, hogy péntekre megérkezik az eső, mint ahogyan szerdán és csütörtökön is többször esett. De nem. Mintha csak tudta volna, hogy péntekre nekem külön programot szervezett a főnököm... így aztán reggel nekiálltam kaszálni. Félúton eltörött egy párforintos alkatrész, amíg hozottam egy másikat, pihenhettem. A nap meg csak sütött.

Igyekeztem szépen lassan megebédelni, miközben szorgosan figyeltem az eget, hátha beborul... de mintha csak tudta volna... Nagyot sóhajtva csatoltam fel magamra a gépet, s céloztam meg a következő füves-gazos terültet. A kasza önsúlya 7,5kg körüli, ehhez jön hozzá a beletöltött üzemanyag, plusz cipeltem egy 5 literes műanyag kannát további üzemanyaggal és egy guriga vágódamilt. Barátok között is 15kg a végösszeg. A nap meg egyre csak sütött.

A gaz persze combközépig ért, a forgófej meg szépen magára tekerte, ahogy levágta. Így aztán állandóan tépkedni kellett a gépről. S bár reggel óta száradt, a tövénél pontosan ugyanolyan vizes volt, mint reggel. A kasza meg szórta szanaszét. Hiába van a forgófejnél pajzs, hogy a kezelőt minél kevesebb szemét érje, mellkasig "trágyás" voltam, mire végeztem. A nap meg egyre csak sütött.

A pólómból, nadrágomból csavarni lehetett volna a vizet, míg a torkom teljesen összeszáradt a szomjúságtól. Választhattam: vagy visszasétálok innivalóért, aztán folytatom, vagy gyorsan befejezem a munkát és utána iszok, ami belém fér. Úgy döntöttem, inkább az utóbbi. Megnyomattam a végét, így hamar végeztem, de nagyon nehezen vánszorogtam vissza a tartózkodóba. Fáradt volta, büdös és leginkább szomjas. Másfél liter ásványvíz tűnt el szó szerint másodpercek alatt "egy húzóra". Mikor leültem, úgy remegtem, mint a kocsonya. Mindenem fájt. A nap meg persze, hogy elbújt a felhők közé, s nemsokára esni is kezdett.

Este nem kellett elringatni. Beájultam.

Szombaton szinte egész nap esett. Így aztán többször is eláztam. Ha jól számolom, háromszor. Bőrig. Ergo: fáztam. Mikor hazaértem, csak egy forró teára és egy szintén forró fürdőre vágytam. Meg is kaptam mindkettőt.

Aztán késő este, hogy teljes legyen az örömöm, elkapott a has-mars. Aztán a hányinger. Aztán megint a hasmenés... aztán hánytam... megint hánytam... megint hasmenés... hánytam (hogy ekkor már nem is volt mit, az a gyomromat a legkevésbé sem érdekelte)... belázasodtam... hasmenés... hánytam... és nagy sokára vasárnap lett. Hajnalban felhívtam a főnököt, hogy az utolsó napon nem tudok bemenni. Jobbulást kívánt. Rám fért.

Az egész délelőttöt lázasan, nyakig betakarózva, remegve és többé-kevésbé alvással töltöttem. Természetesen az elmaradhatatlan hasmenéssel fűszerezve. Hála az égnek, Vuk elköltözött ekkorra. Délutánra lassacskán embernek éreztem magam. Az éjszakát már sikerült végigaludnom.

Így köszönt rám május 17-e, hétfő: fáradtan, nyúzottan, elgyötörten, fájó gyomorral. S hogy miért is emeltem ki e dátumot? Hét éve május 17-e egy verőfényes szombati nap volt. Jól emlékszem rá, hiszen azon a napon, délután 3 óra után valamivel elhangzott két "igen", s két ember különálló élete egybeforrt.

Boldog házassági évfordulót Kedvesem!

Ui.: Amint közzétettem a mai bejegyzésemet, telefonáltak az óvodából, hogy menjünk Beniért, mert hányt... :S

Ui2.: Már Kriszta is beteg. :(

Ui3.: Sebestyén éjfél előtt 10 perccel kezdett öklendezni...

Á la Éva Cukrászda: füstölt fagylalt

Az otthonunktól nem messze található az Éva Cukrászda. Mondhatni, a lakótelep egyetlen cukrászdája - eszi, nem eszi, nem kap mást -, míg fagylaltot máshol is lehet kapni. Havonta pár alkalommal eszünk egy-két szelet süteményt, míg fagyit hetente többször is, általában Beni könyörög be minket.

Péntek lévén Benike ebéd után jött haza, pontosabban mentünk érte, s elsétáltunk a közeli SPAR üzletig is, majd visszafelé útba ejtettük a cukrászdát. Az üzlet előtti "teraszon" 6-7 asztal áll székekkel, s csak az egyiknél ült egy fiatal pár. Éppen cigarettára gyújtottak mindketten, amit a szél szépen elhordott a bejárat felé, így az összes asztalhoz is.

Gyorsan bementünk az üzletbe, kértünk fagylaltot, majd félhangosan megjegyeztem, hogy milyen kár, nem tudunk kiülni az asztalokhoz. A tulajdonos lánya - ő szolgált ki bennünket - persze azonnal reagált, csodálkozva érdeklődött, hogy miért nem. Mondtam neki, hogy a fiatal pár a legtávolabbi asztalnál ül, dohányzik, s a füstöt a szél szépen elteríti a többi asztal felé... ez két kiskorúval - az egyik épp a babakocsiban aludt - az oldalunkon nagyon zavaró.

Zárójelben jegyzem meg, hogy nem az a baj, ha valaki szabadtéren dohányzik, hanem ha nem veszi figyelembe nemdohányzó embertársai azon igényét, hogy nem kérnek a füstből. Meg abból, hogy harákolva elé köpjenek... meg abból, hogy izzó csikkre lépjen... de a történet szempontjából az utóbbi két esemény lényegtelen, a füstre koncentráljunk!

Alapjáraton a történet érdektelen lenne, hiszen hétköznapi sztori, hogy tisztelt bagós honfitársaink sz@rnak a többiek fejére. Tisztelet a kivételnek! A poén azonban most jön...

A fent említett hölgy érthetően és hangosan az alábbi szavakkal válaszolt: "Ennyi erővel az utcára sem kell kimenni!"

Első blikkre köpni-nyelni nem tudtam, majd finoman megjegyeztem, hogy igaza van, csak éppen ez egy vendéglátó hely, ahová gyermekes családok is járnak. Ekkor jött ki a tulajdonos a konyhából, aki így nem látta a fiatal párt, s így nem értette, miről is beszélek. A lánya készségesen kisegített: "A szél az asztalokhoz fújja a füstöt!" - hallatszott kissé fennhéjázón.

Ekkor elég nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne vágjam a fiatal hölgyhöz a kifizetett fagylatomat. Igazából sajnáltam volna erre pazarolni a pénzemet. Inkább villámgyorsan elhagytuk az üzletet, mielőtt meggondolatlanságot tettem volna. Míg hazafelé sétáltunk, elhatároztuk, hogy idén már biztosan nem látogatjuk többet a cukrászdát.