Döcög a szekér

Korábban már nem egyszer említettem, hogy elindítottam egy Facebook oldalt, ahol társasjátékokkal foglalkozok. Szeptember 6-án megünnepeltük az első évfordulónkat. Hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy idáig bírom majd. Ugyanakkor nagyon élvezem az írást, fotózást. Persze, a magam amatőr szintjén, egy telefont felhasználva.

 

Az oldal által abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy szeptember 24-én, miután 16-án már kaptam egy csomagot, a Keller & Mayer kiadó is megajándékozott két magyar társasjátékkal: a Társasházzal és a Mátyással. Előbbi nyomozós családi játék, ahol igen sokat használhatjuk a logikai képességeinket, míg az utóbbi kooperatív, történelmi tényeken alapuló, ám a családi játékoknál talán kissé több időt igénylő társasjáték, amiben Mátyást kell trónra juttatnunk és a Szent Koronát visszavásárolnunk. Boldog voltam már ekkor is. 

 

Egészen addig, míg a Pagony társasjáték főszerkesztője rám nem írt Messengeren, hogy elkészült 3 új játékuk, s ahogy tavasszal a korábbiakat, ezeket is el szeretné küldeni nekem, hogy írjak róluk bemutatót, amit ők átvehetnek majd és megoszthatják a Pagony oldalán: Abszolút Megvadult Betűk, Lajka és Kuflik és az esőtánc. Az első dobj és írj játék, dobókockákkal játsszuk, amiken nem pöttyök, hanem betűk vannak, s ezekből kell minél több és hosszabb értelmes szót kirakni; a második dobj és színezz, s a történet szerint Lajka kutya elképzelt kalandjait járjuk végig; a harmadik a kuflik világába viszi el a gyerekeket: memóriát tornáztató, kooperatív megoldást igénylő játék, ahol az a feladat, hogy szó szerint eljárjunk egy esőűző táncot, s ezzel megmentsük a kuflicsaládot a beázástól. Ekkor már madarat lehetett volna fogatni velem.

 

Félreértés ne essék, nem annak örültem, hogy nem kellett megvegyem a játékokat, hanem hogy ennyire értékelik azt a munkát, amit az oldalba fektetek. Hatalmas elismerés számomra! 

 

Közben a Helex SR dilibogyóm egyik lehetséges mellékhatása nyomán iszonyat durva szorulásom kerekedett. Három naponta tudtam WC-zni, de csak beöntéssel. Úgyhogy, abba kellett hagyjam a szedését, s a másikra, a Trittico nevűre kellett támaszkodjak. Eltartott pár napig, amíg rendeződött a nagydolog körüli hajcihő. Mit mondjak, egyáltalán nem volt kellemes időszak, meglehetősen fájt. 

 

Viszont, hogy kerek legyen az élmény, a fekélyes vastagbélgyulladásom belobbant. Csoda lett volna, ha nem, hiszen mindig napokon át rothadt a bélsár a sebek mellett, mire sikerült kiüríteni. Szóval, ahogy az ilyenkor lenni szokott: hasmenés, genny, vér, égő érzéssel kommunikáló bélfal és testhőemelkedés. Hol tényleg csak hőemelkedés, hol láz formájában. Nem, eszembe sem jutott bevallani, ha kérdezték. Nem voltam Covid beteg, de ha elmondom, hogy volt lázam, mindenhonnan elhajtottak volna. 

 

Érted, ugye? Ha nincs bajod, mehetsz orvoshoz, ha beteg vagy, nem. Logikus, pont mint továbbtanuláskor: a matekjegyem nem volt elég a biológiatanári pályához, de gépésztechnikusnak megfeleltem... 

 

Megemeltem a Xalazin adagomat, amit állandóan szednem kell, ez segít szinten tartani az állapotomat. Kiváltottam a Supplint, valamint írattam Cortimentet. Előbbi antibiotikum, utóbbi szteroid. Maroknyi mérgek. Végül ezeket nem kezdtem el szedni, várok még pár napot, mert lassan javul az állapotom. Nem akarom felborítani a testem természetes gyógyulási folyamatait, főleg nem ezekkel. Amúgy is mindig kiborít a szteroid, nemhogy akkor, miközben egy új dilibogyót próbálunk beállítani a pszichiáterrel. 

 

Akinél, egyébként, pont ma voltam. Teljesen egyetértett az általam felvázolt elképzeléssel, miszerint maximum adagra emelem a Tritticot, a Helex SR-t pedig elfelejtem, s amíg az új gyógyszer kellő hatásfokon nem kezd égni, kipótolom, ha szükséges, Frontinnal. Igazából, ezen a téren bármire hajlandó vagyok, mert önmagam számára is elviselhetetlen vagyok, ha nincs bennem kellő dózis antidepresszáns. Emellett, ha ilyen vagyok, aludni sem tudok. Ami csak tovább mélyíti a szakadékot, s ezzel bekerülök egy spirálba, egy örvénybe, aminek a vége az öngyilkosság. 

 

S ezzel kilyukadtam oda, ahová indulni szerettem volna. 

 

Döcög a szekér, így fogalmaztam a címben. Miért? Mert tényleg elindultuk valamerre. Krisztával, együtt. Nem volt egyszerű, de úgy néz ki, tényleg elindultunk. Rendeződnek az érzelmi soraink, jobban és többet figyelünk egymásra. Emellett, s ez a lényeges, ráébredtem, hogy szeretek élni. 

 

Ki nem? - kérdezhetnéd. Nos, alapvetően én nem nagyon. Illetve, nagyon nem. Egészen mostanáig. Valami átkattant. Most már félek attól, hogy egyszer elmegyek és emlék leszek, majd már az sem. Illetve nagyon bánok olyan dolgokat, amiket korábban tettem, de nem sültek el jól vagy muszájból születtek, illetve nem tettem meg, pedig jó lett volna. 

 

Nem bánom, hogy szinte biztosan nem jutok el Japánba, de azt nagyon, hogy azért mentem bele a költözésbe, azért hagytam ott a komfortzónám, a jó meleg panelt, mert a feleségemnek akartam kedvezni. Szeretet vezérelt, de hiba volt. Hatalmas nagy hiba. 

 

Mert továbbra is iszonyatosan gyűlölök itt lakni. Ez a ház, ez a lakás nem az enyém. Küzdünk egymással és nem jutunk dűlőre. Piszok sok energiám megy el erre, de nem fogom feladni, mint olyan sok mást az életben. Valakinek engedni kell, ha nem előbb, akkor utóbb. Szívem szerint elmennék innen, de a családot nem hagyom itt, ők pedig szeretnek itt. De az biztos, hogy egyetlen perccel sem fogok itt többet tölteni, mint amennyit a bankhitel miatt itt kell töltsek. Igaz ez még több év, de ha akkor még élek és megtehetem, mosolyogva lépek majd ki innen, s vissza se gondolok többé. A "kertes" vagy "családi" ház nem nekem való, alkalmatlan vagyok erre fizikailag és érzelmileg egyaránt. Megpróbáltam és tanultam belőle: egy földszinti panel való nekem, ahonnan könnyen kivihetem Harryt és mindössze pár lépcsőfok választ el az utcától. 

 

Érzem magamban a változást. Döcög a szekér.

Kutyamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfiember. De nem ám olyan szélfútta, étvágytalan fajta, kit még katonána jók is csak béhunyt szemmel vittek el. Ennek a férfiembernek volt biza karja es, combja es, mint a fának vastagabbik ága, tenyere meg, mint a falu pékjinek nagyobbik lapátja, s odacsapni is legalább akkorát, ha nem nagyobbat bírt véle, mint egy csődör rúgása. Szerette is a jó isten, szívből szerette teremtményét, meg es ajándékozta őt egy kicsinyke hordó méretű tekintéllyel, úgy deréktájban. Csupán csak, hogy minden más es, mit végtelen jó szándékában reá teremtett, jó kiállású legyen.

Férfiemberünk bánta es, meg nem es, de mit volt mit tenni, amit kapott, elfogadta, kiváltképp, ha az Úrtól érkezett. Véle mégsem illik pörbe szállni. Meg az asszonyfeleségekkel sem, mert abból férfiember még nem keveredett ki jól, mióta Ádám apánk megismerte Éva anyánkot. De erről majd máskor, már ha volna ugyan miért, de, maradjunk köztünk, hogy sok teteje nem volna. Hagyjuk es!

Férfiemberünk, mert hogy róla szól a mai mese, ahogy azt már az elébb említettem es, odakint, a kertben végezte az önmaga által önönmagára kirótt megbízatást. Nem hirtelenkedett, sosem volt szívében ilyen óhaj, a maga megfontolt útján halad mindig es. Most sem tett másképp, türelmesen és kitartón ücsörgött a kerti padon, miközben erőst nézte, ahogy szíve legszebb jószága, kicsinyke kutyája íppen egy hegymester, vagy, ahogy ti mondanátok, vakundok túrásit kaparta. De nem ám csak úgy tessék-lássék módjára, minthogy a kisgyermek turkálja a homokot a játszódótéren, hanem, mint akinek diktátumba adták, hogy akár a föld mélyibe is kövesse a vaksi bundást.

Mikor es a kicsinyke kutyácska olyan földes, szutykos volt, hogy akár a vakundok is udvarolhatott volna nékije, ha gusztusa támadott volna reá, férfiemberünk csettintett egyet a nyelve hegyivel. Az ebjószág rögtön tudta, a hegymester kontójára költött mai ebédje kimarad. Mikor pediglen a férfiember, ki néki az istent jelentette, s követte őt árkon-bokron es át, óvatosan felállt a padról, mert, mint mondtam, sosem hirtelenkedett, majd jobbjával a saját combját háromszor es megpaskolta, a csahos engedelmesen otthagyta a kapart gödöröt. Reményünk vagyon, hogy a vakundok legnagyobb örömire.

Férfiemberünk megállott, s végighordta tekintetit a reá hűséggel és őszinte szerelemmel néző négylábún. 

- Ma firedni fogsz! - hallott a judícium, mit az elítélt csak igen halk nyüszítéssel vett, mert fellebbezni se bátorságot, se tudást nem kapott.

Mint embert az árnyéka, úgy követte a szándékot es a tett. Majd, hogy az anyaföld kutyabundába ragadt darabkái eltűntek a firedőszoba rácsos likán, férfiemberünk egy becsületes hivatásában megkopott törölközőt markolt, s miközben saját sarjai kisded korára gondolt vissza, bébugyolálta a reszketeg testecskét, majd bévitte a szobába.

- Meglásd, rögvest meg es szárítalak, várj egy aprónyit! - s a jószág, mint ki érti ura és parancsolója minden szavát, a kivénhedt rongyba burkolózva heveredett el a szoba padlóján.

A férfiember villanyos szárító után kajtatott, majd fésűt kerített, s visszasietett a reá hűséggel telten várakozó vizes jószághoz. Mellé telepedett, majd dologhoz látott. Mozdultai csekély szakértelemről árulkodtak, de ha felettébb igazmondók kívánnánk lenni, úgy es mondhatnánk, csupán mímelte, mit egy mestertől korábban látott. Ám az ebecskét mindez cseppnyit sem zavarta, orrát, pofáját a férfiember ölébe fúrta, s reá hagyta, tegyen véle, mit akarata diktál. Így telt el tán fél fertályóra, csupán a szárító búgásával, s a férfiember szeretetteljes, meghitt hangjával telt meg a helyiség. Békés csoda volt, hűséggel, bizalommal, barátsággal.

Végezetül a férfiember, mivel dolgát elvégezte, hiszen kicsiny jószágát minden módon ellátta, megpihent a kanapén. Reá es fért már a nyugodalom, mert penzumai végére így se, úgy se érhetett volna, még a jó isten áldásokkal telt napján se, nemhogy ma. Emígyen hát úgy bírálta önönmagát, hogy éppen eleget tett már a világ jóságáért, jó lélekkel átadja másnak es a lehetőséget. Ebben maradt, miközben elnyomta az álom.

Fájdalommal ébredt, régi, sosem kívánt ismerős bújt belé, bal lába minden ízületibe. Majd megérezte, hogy e kín most másfajta: enyhébb, csendesebb, mint eddig bármikor, hogy hívatlanul megérkezett. Örült es ennek, szívből, igazán. Nohiszen, mutass akár csak egy isten teremtényit, kit boldogság töltene valami kórság kopogtatásától! Se te, se én nem ismerek ilyet, nincs es, ez bizonyos.

A férfiember le es pillantott a lábára, majd teliholdnál es szélesebb mosoly terült szét orcáján. Azt, mit a nagy tudású, híres és igen költséges tudósdoktorok csak ilyen-olyan károkat es okozó medicinákkal voltak enyhíteni képesek, lám, egy picinyke, szőrös állat a puszta érintésivel, kellemetlenségek nélkül kezelni tudott. 

Pediglen nem adott egyebet, csak testmeleg szeretetet.

Piatnik és Pierrot

Ugye, emlékszel még, hogy említettem, beszélgettem Pierottal és később megkeresett a Piatnik egyik felelős embere, hogy küldene nekem az tervező új játékából és rakna még hozzá egy kis meglepetést is?

Megérkezett, szóhoz sem jutottam, íme:

Harry, a vizsgálóbiztos

Játékok, középen a Roundforesttel, Pierrot új játékával

Szemölcsmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfiember. De nem csak egy lóti-futi, ilyen-olyan férfiember volt, hanem afféle, akinek minden napra kijutott az élet naposabb és borúsabb oldalából es. Olyan férfiember volt, aki, ha kellett, orvoshoz es elment, már csak azért es mert volt ennek a férfiembernek egy asszonyfelesége és két kicsinyke gyermeke. Hát jobban tette, ha vigyázott magára, nehogy magára haragítsa az asszonyfeleségét, vagy árván hagyja két kicsinyke gyermekét.

 

Mikor egyszer, mert megtörtént többször is, de arról most nem beszélnék, hogy máskor mi s hogyan volt, szóval, hogy szavam ne feledjem, egyszer elment a reumatológiára, mert, mint tudjuk, a férfiember sokat hajol, sokat dolgozik, s megfájdul néki ez es, az es, mit a jó isten, végtelen kedvességében, már az anyaméhben nem szégyellt odaajándékozni. Jól van no, akkor még nem fájt egyik sem, s a mostani hibáért sem a teremtő felel. De ez megint egy másik történet lenne, hagyjuk es békén, a jó isten sem ér rá mindég a férfiember bújával s bajával foglalkozni, megvan néki es a maga elfoglaltsága.

 

Node, hogy a történet meg ne szakadjék, elárulom, hogy a reumatológus doktornő, mert asszony volt az, biza, kiírt a férfiember kontójára egynéhány firlefrancot: meleg vízben firedést, hideg vízben mocorgást, forró sárban fetrengést, asztalon dögönyözést. Férfiemberünk hitte es meg nem es, de mivel jobban félt az asszonyfeleségétől, ellenkezni nem mert.

 

Eljárt hát mindenhova, amit a doktornő utasításba adott, s végezte, amit kellett. Egészen addig, míg fel nem tűnt néki, hogy valami bőrnyavalya kezd nőni a jobb keze középső ujján. Azt mondta néki egy másik nagy tudású orvosféle, hogy ez biza' egy szemölcs. Hogy rogyna rá egy mázsa trágya arra, aki ezt kitalálta ráérő idejiben.

 

De még csak most jött a java, ugyanis az orvos szerint ezt le kellett fagyasztani. Férfiemberünk vakarta a feje tetejit, hogy honnan szerez most hirtelenjiben ilyesmit, de nem soká hagyták kétségek között, mert maga a doktor vett elő valami fogcsikorgató telet fújó palackot, hogy abból bőven adagoljék a férfiember ujjára. Aki, bár nem egy kényes fajta, de azt a palackot jobban szívelte volna, ha inkább pálinkával lett volna tele. De nem azzal volt, így hát mindegy is, engedjük el a kesergést.

 

Megtette ezt a férfiemberünk a fagyasztott szemölcs miatt, ami előbb felduzzadt, mint a ministráns gyermek arca, ha a pap rajta kapja a sekrestyésben a miseborral, majd vérrel telt meg, végül kifakadt és leszáradt. S úgy tűnt, ezzel véget es ért férfiemberünk kalandja a szemölcsökkel.

 

De nem olyan hűtlen céda ez a kórság, mint látszott. Mert nemsokára rá az egy helyett már három nőtt, nagyobbak es, rusnyábbak es voltak, mint a korábbi. Mit volt mit tenni, férfiemberünk ismét megjárta a doktort, s ismét csak szívesebben kortyolt volna jóféle pálinkát a fagyasztó kezelés helyett. Ahogy ez már korábban es történt, a gyógyítás helye felduzzadt, vérrel telt meg, kifakadt és eltűnt, annak rendje s módja szerint, vagy, ahogy a doktor mondta, amint az a nagykönyvben írva vagyon.

 

Nos, férfiemberünk igen csak értetlenül nézett, mint Ádám apánk anyák napján, s azon gondolkodott erőst, hogy vajon milyen könyvet olvashatott a doktor úr, mivel pár hónapra rá már nemhogy három, hanem immár hét, igen gusztustalan és érzékeny szemölcs nőtt a korábbiak helyére, illetve, hogy pontos legyek, azok korábbi helye köré.

 

Ugyanis, az előző kezelés során egy csipetnyi helyen teljesen érzéketlenné vált a férfiember középső ujjának bőre, pont úgy, mint mikor egy üveg jóféle itóka elfogyasztása után már a se fáj, ha arccal előre megvizsgáljuk az árok mélyit, s itt ki is fehéredett a bőre színe.

 

Nézte, nézte a férfiember az ujját, s az azon egyre csak növekvő szemölcsöket. Időnként, ha jókedve, vagy épp elkeseredése úgy hozta, egy éles pengével, mert székelyemberről volna szó, kinek a bicska már születésekor a kezibe kerül, levagdosta mindet, majd bekötötte az ujját, hogy ne csöpögtesse szanaszét az életető vérét. Mondanom sem kell, nem ért ezzel sokat, sőt, egyre gyorsabban másztak ki a bőrrére ezek a ganék, utóbb már összenőve egymással, mint két párzó kutya.

 

Megint csak a fejét vakarta a férfiember, nem tudta, mit tévő legyen. Amikor másra bízta az ujját, az nem használt. Amit ő próbált, szintén kudarcba fulladt.

 

Aztán történt más es hősünkkel, kórházba került, vizsgálták és kezelték a gyomrát bántó kórsággal. Végül hazajöhetett, de a szemölcsök es vele mentek, akárhová vetette a szerencse.

Mivel azonban még mindég jobban tartott asszonyfeleségétől, mint bármitől és bárkitől, így mindent betartott, amit a tudós emberek néki utasításba adtak. Sőt, annál sokkal többet es.

 

Így kezdett el a javasolt napi 1 darab, 500 mg-os, mondhatom, mert bizalmasan mondta nékem, s neked is csak suttogva adom tovább, hogy igen csak savanyú C-vitamin helyett 8-10 darabot szopogatni. Szigorúan kettesével, szépen beosztva, mint ahogy ugye a kenyeret, hagymát, szalonnát szoktuk télidőben.

 

Telt s múlt az idő, mígnem a jó isten egyik gyönyörűséges napján azon kapta magát férfiemberünk, hogy az ujjairól kezdenek eltűnni a szemölcsök. Hitte es meg nem es, de a tényekkel igen nehéz vitába szállni. Pont annyira, mint egy asszonyfeleséggel. Így aztán mit volt mit tenni, hát tudomásul vette, hogy legalább ez az egy csapás elmúlt az életéből.

 

Itt a mese vége, fuss el véle, s ha nem hiszed, járj utána, vagy nézd meg a fotót!

 

 

Mi a helyzet?

Drágáim, az a nagy helyzet, hogy a pszichiáterem iszonyat jól eltalálta a bogyómat. Lassú felszívódású, 12 órán át ható tabletták, így napi kettővel egyensúlyban vagyok önmagammal. Az első néhány nap nem volt könnyű, végig úgy éreztem magam, mint aki kopott, szürkés fátylon át érzékeli a világot, s emellett álmosított is, de mostanra elmúlt.

Tudom, egy ilyen szernek legalább 2-3 hét kell, míg jól beépül és kifejti a hatását, vagy hogy kell ezt mondani, de teljesen lényegtelen, mi a hivatalos előírás vagy elvárás, nálam ül a cucc.

Ezt megfejelte egy hármas hatású tablettával, aminek az első lépcsőfoka altató hatású. Jelenleg ezt szedem, kizárólag este, egy órával lefekvés előtt. Mikor ezeket a sorokat írom, már majdnem éjjel 11 óra van, s míg korábban ilyenkor iszonyat fáradt, de álmos nem voltam, most kiegyenlítetten érzem mindkettőt. Nemsokára megyek majd fürdeni, aztán átadom a testem az álommanónak. Pont mint Harry, aki már jó ideje a lábamnál alszik, az asztal alatt.

A mai bejegyzésemet ennek a rövid helyzetjelentésnek szenteltem, illetve, itt és most szeretném rögzíteni mindazt, amit a közeljövőben meg szeretnék valósítani, meg szeretnék szerezni. Bocs, most iszonyatosan önző leszek.

Egyrészt, egy jó ideig felejtsenek el az orvosok. Mindenki. Senki nem fog se tűt, se szondát, se endoszkópot, se kanült, se ujjat, se spatulát, se semmit belém szúrni, vezetni, dugni. Mocskosul elegem van abból, hogy mindenki csak tüneteket kezel, mindenki csak fájdalmat okoz, amiért persze elnézést, meg türelmet kér, de minden megy tovább, hiába jelzek bármit. Nem tesznek mást, csak erősítik, sulykolják: BETEG VAGY! Elegem van, hagyjanak békén. Majd ha gondom lesz, megyek.

S ha már gond: igen, szinte mindentől fáj a gyomrom. Szinte, mert a gyümölcsöktől, párolt és nem puffasztó zöldségektől, tejtől, túrótól, joghurttól, kefírtől nem. Meg a nagyon óvatosan fűszerezett csirkétől, disznótól sem. Viszont a rántott húst, meg egy csomó minden mást jó időre elfelejthetem. Persze, meg kell fontolni minden falatot és minden kortyot, de ritkán szenvedek annyira, hogy fájdalomcsillapító legyen a vége. Igaz, ilyenkor két 50 mg-os Fortedol (Cataflam) alá nem adom.

Emellett szeretnék vásárolni egy nagyobb monitort. A régebben használt Dellt elkérte Benjámin, amit cserébe adott, nem elég nagy ahhoz, hogy elvégezhessem a feladataimat. Kinéztem egy Philips 245E1S kijelzőt. Pont elférne az asztalon és a felbontása is megfelelne. Ezen felül egy másik hangfallal is szemezek, mert amit jelenleg használok, Beniénél volt, a monitorcsere keretén belül jutott vissza hozzám. Vissza szeretném adni neki. Azonban ilyet már nem gyárt a Genius, csak az utódját, az SP-HF500A-t. Aztán az öregedő Maxell Retro DJ fejhallgató utódját is ideje lenne kinéznem. Itt-ott még lehet kapni elfekvő készletként, vagy külföldről, de talán a Nedis FSHP100AT is megfelelne az igényeimnek. Vagy egy SuperLux. Továbbá nagyon örülnék egy WD Green vagy Crucial BX500 2.5"-os SSD-nek is, bőven elég lenne egy 120 GB-os is. Ennyit az egyéni álmaimról, nincs most cirka 80 ezer forintunk ilyen huncutságokra.

Mert előbb be kell fejeznünk a vizesblokkok felújítását. A lenti WC és mosdó még vissza van, az körülbelül még 300 ezer forintba fog kerülni, de még a kezdés időpontját se tudjuk. Igaz, az összeg hatoda áll csak rendelkezésünkre, így nem sürgetjük a munkálatokat. Közben itt volt a tanévkezdés, Beninek új iskola, ahol egyébként idáig kiválóan helytállt, Sebinek pedig új osztályfőnök és új tanárok. Ő sem okozott eddig csalódást. Mindketten jól vették az eddigi akadályokat, de mire mindegyiküknek megvettünk mindent, beleértve az őszi ruhákat is, te jó isten, egy vagyon ment el. Még jó, hogy a tankönyvek ingyen voltak és a táskák is megfelelő állapotban maradtak tavalyról. Vigyáztak a srácok.

De, úgy vélem, még ha nehézségeink vannak is, fontos, hogy terveink legyenek. Fel is rakhatnánk a kezünket, hadd menjen minden a maga útján, aztán majd lesz valahogy, de, ha már itt vagyunk, akár megpróbálhatunk tenni is magunkért. Például eladtam néhány társasjátékot, én ezzel tudtam gyorsan támogatni az iskolakezdést.

Apropó, társasjátékok: pár napja beszélgettem Marosi Z. Tamással. Lehet, úgy jobban ismered, hogy Pierrot. Az utóbbi időben igen sok társasjáték jelent meg a nevével, főleg a Piatnik gondozásában. Emberi témákat is érintettünk, sőt, főleg azt, nem szakmáztunk sokat. A vége az lett, hogy másnap rám írt a Piatnik egyik fontos embere, s küldenek a részemre egy frissen megjelent Pierrot játékot, a Roundforestet. Meg, ha jól értettem, még néhány más meglepetést is. Ha jól értettem. Hétfőn vagy kedden kiderül. Izgulok, mint egy kisgyerek...

Természetesen nem csak a Piatniknak, de Pierrotnak is megköszöntem a nagylelkű ajándékot, majd szó szót követett, s felkínálta, hogy elküldi egy-két másik játéka prototípusát, teszteljük le, véleményezzük, sőt cikket is írhatok a Kapujátékokra. Természetesen előtte a szöveget és a fotókat el fogom küldeni, ellenőrizze le, nehogy olyan információt adjak ki, amit egyelőre még nem kéne. El se hiszem, hogy ilyen bizalommal van irányomban, de örülök.

Plusz öröm, hogy Kriszta péntek óta home office-ban nyomja a melót, így egész nap együtt lehetünk. Nagyon, nagyon, nagyon nagy szükségem volt már arra, hogy több időt tölthessünk együtt. Nem megyünk sehova, de mégis, a srácok nélkül lehetünk pár órát. Szabadon beszélgethetünk, tölthetjük az időt, figyelembe véve, hogy reggel 7.30 és délután 16.00 között bármikor jöhet egy telefonhívás, email, üzenet, ami kiszakítja őt ebből az intim légkörből. De akkor is hálás vagyok ezért a vírusnak.

Harryról még pár szó: folyamatosan cserélődnek a fogai, s most már elkezdődött az ivarérettség is. Utcán jelölget, de még guggolva, miközben a kutyaoviban gyakran kiengedte a péniszét és igen élénken érdeklődött egy puli kislány iránt. Ma reggel pedig párzó mozdulatokat láttam, ahogy Benivel játszott. Szóltam is, hogy ne hagyja, ne engedje, hogy bármikor ezzel dominálja. Mert ez annak a jele.

Röviden ez a helyzet.

Hangyaportfólió

Minap említettem a hangyáinkat, s hogy majd készítek róluk fotókat is. Jelentem nagy tisztelettel, a küldetést teljesítettem. Elöljáróban megjegyzem, hogy egyáltalán nem értek a fényképészethez és telefonnal készültek a fotók, így kérlek, ennek tükrében alkoss véleményt a látottakról. Majd, egyszer, ha megnyerem a lottót, veszek egy jobb fotómasinát, de mivel nem játszom, erre még várni kell.

Emellett megemlítem, hogy a képek takarítás előtt készültek, így penészt is láthatsz. Ez, sajnos, kikerülhetetlen, magukon a rovarokon is rajta van, illetve a vatta sem steril.

De térjünk a tárgyra, illetve, a hangyákra!

Liometopum Microcephalum

 

Magyarul: tölgyfahangya. Nevéből fakadóan falakó élőlény, de nem csak tölgyben alapít bolyt. A királynőt én fogtam, még tavaly, épp társasoztunk és az asztalra pottyant, pont elém. Igen, a szúnyoghálón keresztül jutott be. Gyorsan befogtuk, mára pedig több száz dolgozója van, rengeteg petével, lárvával egyetemben. Szapora, így külön formikáriumot kapott. A folyadék, amit a plexi oldalán láthatsz, szökésgátló. Egyszerű babaolaj. Így gond nélkül le lehet venni a lakhelyük tetejét, nem másznak szanaszét a pici és gyors lábú dolgozók. Fogságban mézet és rovarokat kapnak eleségül. A boly iszonyatos étvággyal bír, szinte bármit képesek nagyon rövid idő alatt elfogyasztani.

 

 

Messor Structor

 

Magyarul: maggyűjtő hangya. A legtöbb hangyával ellentétben nekik nem a méz jelenti a fő táplálékot, hanem a különféle magvak és rovarok. Tiszta és rendezett körülményeket teremtő faj, további különlegességük, hogy több királynő is képes egyetlen kolóniát alapítani. Nálunk jelenleg hárman élnek ugyanabban a formikáriumban. A plexin látható folyadék itt is szökésgátló. Mindhárom királynőt egy hangyásztárstól vásároltuk.

 

 

Lasius Bombycina

 

Nincs magyar neve, szerintem a legtöbb embernek csak hangya. Mentségükre szóljon, első, sőt sokadik pillantásra is elég megkülönböztethetetlenek a Lasiusok közé tartozó (hazai) fajok. Szintén mézet és rovarokat kapnak. Első évben nem túl szapora. Természetes közegben talajban fészkel, rabszolgatartó Formica fajok rendszeresen kifosztják a fiasítást. Ételt, vizet (kémcső jobb oldalán, a vattadugó mögött látható) bőséggel kapnak. A királynő saját fogás, Sebestyén érdeme.

 

 

Lasius Flavus

 

Az egyik igen vágyott fajunk. Békés és félénk faj, akár több királynő is együtt alapíthat egyetlen közös bolyt. Dolgozói sárgás színűek, igazi borostyáncseppecskék. Erre utal a magyar nevük is: borostyán-sárga hangya. Azok között volt, amiket a Strumigenysért kaptuk. Mivel idei rajzásból származik, így kolóniát csak jövőre alapít. Addig is mézet és némi rovareleséget kap a víz mellé.

 

 

Camponotus Vagus

 

Magyar neve: ácshangya vagy szürke lóhangya. A második legnagyobb méretű hazai faj. Nevéből fakadóan fában, fatörzsekben, kezeletlen faanyagban él, ezért jól bírják a szárazabb körülményeket is. Lassan épül fel a kolónia, eleinte nem is mozgékonyak, ám egy idő után igen agresszívan védik a lakóhelyüket. Mézet, rovarokat és vizet kapnak. Ezt a királynőt egy hangyásztárstól vásároltuk, de egy korábban elpusztult példánnyal kezdődött a mürmekológiai utazásunk. Azt még Sebestyén fogta a kert végében. Sajnos a hölgy nem élte túl a telelést.

 

 

Temnothorax Crassispinus
 

Apró, de nem mini méretű, mint a Strumigenys. Királynője kb 3-4 mm, dolgozói 2-3 mm nagyságúak, mindegyik sárgás színű. Mint egy-egy mézcsepp. Kis egyedszámú, maximum 100-200 tagú bolyt alkotnak, lehullott gallyakban, dióban, makkban, avarban fészkelnek. A legtöbb hangyához hasonlóan szénhidrátot és fehérjét igényelnek. A képen látható formikárium gyufás skatulya méretű, ez, elviekben, élethosszig kiszolgálja a bolyt. Némi figyelmet igényelnek, mert méretükből fakadóan könnyen szöknek és a párásításra szolgáló szivacs legkisebb túltöltése is eláraszthatja a bolyt. Egy hangyász kollégával cseréltük, mi egy Formica Rufibarbis királynőt és néhány dolgozóját, petéjét adtuk cserébe.

 

 

Temnothorax Crassispinus

 

A fentebb olvasható információk rá is érvényesek, lévén, ugyanaz a faj. A képen látható királynő egyetlen petéjét öleli körbe. Egyelőre kémcsőben tartjuk, várjuk, hogy miként reagál. Ha életben marad, s ezen vagyunk, ő is mini formikáriumba költözik. Őt is csereként kaptuk, a Strumigenys királynőért.

 

 

Temnothorax Parvulus

Nagyon könnyen összetéveszthető a Crassispinus faj egyedeivel, csak alapos, nagyítóval végzett vizsgálat deríthet fényt a különbségekre. Őket is csereként kaptuk, a Strumigenys királynőért.

Formica Sanguinea

 

Erdei faj, agresszív, erős savat fecskendez áldozata és támadója felé. Emiatt marása igen fájdalmas. Toruk piros. Kezdeti rabszolgatartó, a királynő betör más Formica fajok bolyába, megöli a királynőt és átveszi a helyét. Idővel a régi, eredeti királynőhöz tartozó dolgozók elhullanak és a helyüket átveszik a Sanguinea egyedek. Táplálékuk a szokásos szénhidrát és fehérje. Az összes általunk birtokolt faj közül a legkoszosabbak, sokkal gyakoribb takarítást igényelnek, mint a többiek. A Strumigenysért kaptuk ezt is.

Első pillantásra könnyen összetéveszthető az erdei vöröshangyával (Formica Rufa), ami védett fajunk. Akárhogy is, ha egy erdőben, kertben levelekből, aljnövényzetből összehordott kupacot találunk, amin vörös torú hangyák mászkálnak, kerüljük el a helyet. Eszünkbe ne jusson rámászni, belenyúlni, felgyújtani, széttúrni. Egyrészt, az állatok védekezni fognak, másrészt komoly bírságra számíthatunk.

 

 

Formica Fusca

 

Szintén egy erősen savazó és nem túl barátságos faj. Fényes, fekete színűek, talajban fészkelnek. Hazánkban igen gyakori, ezért kezdeti rabszolgatartó Formica fajok gyakorta foglalják el fészkeiket, illetve, fogságban tartva bátran adoptálhatjuk lárváit, dolgozóit ezekhez a királynőkhöz. Etetésük szintén szénhidrát és fehérje. A Strumigenystért kaptuk, feltételezzük, hogy a dolgozó adoptált.

 

 

 Formica Rufibarbis

Talajban élő Formica faj. Fürgék, agresszívek, savaznak, így, mint minden ilyen fajjal, óvatosan kell bánni takarításkor, különben még saját magukat is megölhetik a kémcsőben vagy a formikáriumban. A királynő viszonylag könnyen felismerhető a vörös hátizsákszerű mintájáról, amit a torán visel. A dolgozók tora vöröses. Gyakorta esnek áldozatul rabszolgatartó fajok zaklatásának, akár a királynő kivégzésével, akár a lárvák elrablásával. Fogságban mi is odaadhatjuk a lárváit, dolgozóit ilyen államalapítású, vagy fenntartást igénylő királynőknek. Etetésük a szokásos szénhidrát és fehérje. A királynőt Sebestyén fogta.

 

Aphaenogaster subterranea

 

Nevével ellentétben könnyen tartható faj. Magyar neve nyeles hangya, mert potrohuk két kis bütyökkel csatlakozik a torukhoz, mintegy nyelet alkotva. Méz, rovarok és némi olajos magvak adagolásával tökéletesen kielégíthetjük az étkezési igényeiket. Közepesen páraigényesek, természetes élőhelyükön, a ritkás erdőkben, akár pár ezer fős kolóniát is alkothatnak. Magyar kutatók (SZTE) megfigyelték, hogy eszközöket használnak, amikor a folyékony, híg táplálékot a bolyba juttatják: tűleveleket, földdarabkákat mártanak az ételbe, hogy arra tapadva minél többet vihessenek magukkal! Őket is a Strumigenysért kaptuk.

Jelenleg ők alkotják az apró méretű családunkat. Sebestyén ápolja őket, az ő keze sokkal ügyesebb ebben, mint az én ízületi gyulladástól időnként megkínzott ujjaim. Lelkiismeretes, alapos, gyengéd mindegyikkel, még akkor is, ha lesavazák, megcsípik őt, vagy megszöknek. Rajongva nézem, ahogy dolgozik, ahogy bánik velük. 

 

Erről jut eszembe, a hétvégén ki kéne menni a közeli erdőbe, körülnézni, mi a helyzet odakint...

Harry és az énidő

Csapjunk a lecsóba!

A mai napom egészen jól indult, pszichológusnál voltam, egy óra tömény önismeret és gubancirtás. Aztán átsétáltam a pszichiáter rendelőjéhez, de kiderült, a doktorok váltása miatt nincs rendelés. Így időpontot sem tudtam kérni az új szakemberhez. Talán holnap reggel több szerencsém lesz. Muszáj, mert most már nem vicces, hogy ennyire rosszul alszom.

Hazaértem, ledobtam a cuccaim és kivittem Harryt sétálni. Említettem már, ő az "új" kutyusunk. Sári után nem hittem volna, hogy valaha is lesz másik, de kiderült, hogy a havannai pincseket jól viseli a szervezetem. Így május 24-én elhoztuk Egerfarmosról. Körülbelül 260 km oda is, vissza is.

Apró kitérő: igen, ezzel a borzalmas vérképpel, bár, akkor még biztosan jobb volt egy fokkal, de már akkor is messze a minimumok alatt lehettem. Bár megálltunk sógoromnál Gödöllőn, ide már 23-án felmentünk, de hazafelé csak egy laza ebéd és egy kis szieszta miatt ugrottunk be, után indultunk is. Mindenkit épségben hazahoztam.

 

Harry május 24-én

Szóval, elvittem Harryt sétálni. Kakis zacskó, kutyakulacs, póráz, hám, ahogy illik, volt minden nálam és Harryn. Az első pár lépés után lekuporodott pisilni, jó nagy dicséretet kapott. Aztán újabb pár méter és jött a nagydolog is. Megint hatalmas dicséret, plusz zacskózás. Kutyafuttatóban kidobtam, kicsit játszottunk, aztán póráz nélkül sétáltunk a futtató melletti "parkban". Sehol egy élő ember, sehol egy kóbor állat, csak mi ketten. Ideális volt a gyakorlásra: gyere, ülj. Harry szépen teljesített jutalomfalat nélkül is. Ösztönösen nem távolodott el néhány méternél messzebb, ha előrébb szaladt, rendszeresen hátrafordult, jövök-e, elfordultam-e, megálltam-e. Szaglászott, megint pisilt, megint kakilt, aztán ivott is, végül hazaindultunk. Csak az utca végén csatoltam fel ismét a pórázra, mikor biztos akartam lenni benne, hogy se autók, se idegenek, se háziállatok, se kóbor jószágok ne zavarhassák meg az utunkat.

Mivel kistestű kutya, a nagyobb fajtársai zsákmánynak nézték, illetve úgy játszottak vele, hogy kergetni kezdték. Emiatt kissé ambivalens a viselkedése: nyüszít, ha másik kutyát lát, figyel, menne felé, de tart is a másiktól, becsapja a farkát a lábai közé, hátra-hátra pillant ránk. Ha meg kerítés mögötti "kollégát" lát, húzza a pórázt, ugat, oda akar menni. Persze, ennek előfeltétele, hogy a hazai pályát védő fajtárs kerítésszaggató módon viselkedjen. Ez, mivel a kertes házban tartott ebek 99%-át nem sétáltatják, így nem vezetheti le az energiáit és neurotikusan viselkedik, garantált.

Ezért beírattuk kutyaoviba, ott hasonló korú kölykökkel lehet együtt, bár a domináns típusú állatokkal itt sem tud mit kezdeni, inkább a lábunkhoz bújik. Mivel ez nem csak róla, hanem rólunk is szól, így figyeljük, próbálunk stabil hátteret biztosítani neki és csak akkor közbeavatkozni, ha tényleg szükséges. Ezzel mi is szokjuk, hogy ő milyen, mire van szüksége, meg ő is megtanulhatja, hogyan kommunikáljon eredményesen a többiekkel. Érdekes módon ezzel Sárinak nem volt gondja, bár ő már akkor nagyobb volt, mint most Harry, mikor elhoztuk az anyja mellől. Viszont Istvánék havannai pincsével egész jól megértette magát. Talán, mert az a kutyus lány.

Nagyon szereti az embereket, főleg a gyerekeket. Szinte megbolondul, ha meglát egyet, menne hozzá, nyalogatná a lábát, kezét, arcát. Ha engednénk, de nem engedjük. Egyébként annyira könnyen észre lehet venni, hogy melyik kisgyereknek nincs tapasztalata kutyákkal és melyiknek van. Aki nem sűrűn, vagy egyáltalán nem találkozik kutyákkal, fél, elhúzódik, de általában kíváncsi. Akinek meg nem újdonság, természetesnek veszi, hogy egy kölyök ilyen kajla. Persze, sosem adjuk ki a kezünkből az állatot és folyamatosan figyeljük, mi történik, nehogy akaratlanul is kárt tegyen a kisgyerekben. Fellökheti, megijesztheti, megsértheti a lábukat, kezüket a karmaival vagy a fogaival stb. Szerencsére viszonylag hamar le tudjuk már csillapítani ezt a fajta örömködést. Ezt egyébként tanultuk is a kutyaoviban.

Harry augusztus végén

Egy szó, mint száz, sétálni voltunk. Hazaértem, jött a séta "második fele", a bogáncsozás. Mivel a havannai pincsek szőre, mint minden bichoné, aljmentes, így olyan a tapintása és a viselkedése is, mint az emberi hajé. Ergo, minden beleragad, belegabalyodik és igazi türelemjáték kiszedni a vékony szálak közül a növényi magvakat. Mivel ez rendszeres program, Harry legtöbbször már nyugton tűri, csak jelzi, ha fáj, amit teszünk. Havonta egyszer fürdetjük samponnal, egyébként, ha nagyon poros, sáros, maszatos, egyszerűen csak vízzel lezuhanyozzuk. Már egész jól megszokta a hajszárítót is. Nem szereti, de eltűri. Ahogy a fürdetést is.

Bogáncsozás után, ha még nincs elege, átkefézzük, de ez most kimaradt. Éhes is voltam, a mosogató is tele volt, úgy voltam vele, hadd pihenjen ő is, majd este. Elmostam pár evőeszközt, tányért, aztán melegítettem ebédet: zöldséges rizs és főtt darált sertéshús. Pici só, pici fokhagyma semmi komoly fűszer nincs benne, nagyon szeretem, ideális a gyomromnak. Hittem én.

Mert ebéd után elmostam megint pár dolgot, aztán rám tört a fáradtság és ledőltem. Nem sokáig tartott a pihenésem, egyik pillanatról a másikra olyan fájdalom öntött el gyomor tájékon, hogy azt hittem, kiszakad. Leizzadtam, kalapált a szívem. Próbáltam jobb oldalra, majd bal oldalra feküdni, álltam négykézláb, térdeltem az ágyra támaszkodva, ültem, álltam... Szerintem letoltam egy komplett jógaórát. Semmi nem segített. Ittam pár korty hideg tejet, de nem hozott enyhülést. Aztán hirtelen folyni kezdett a számból a nyál, mintha le nem nyelt vizet adtam volna vissza a természetnek, aztán gázok is feltörtek és durva hányingerem támadt. Miközben álltam a WC mellett, fejemet az ajtófélfának nyomva, próbáltam abban reménykedni, hogy ha visszajön az ebéd, nem lesz véres.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de végül nem történt semmi. Betámolyogtam a nappaliba, eldőltem, mint egy lisztes zsák és rövid időn belül elaludtam. Mire felébredtem, nyoma sem volt semmiféle fájdalomnak. Felöltöztem és hazahoztam Krisztát, pont lejárt a munkaideje.

Persze, este is elvittem Harryt sétálni. Jöttek a gyerekek is, Kriszta is. Jó tanulság volt, mert rájöttem, hogy kutyát sétáltatni egyedül vagy ketten lehet a legjobban. A négy már sok, s ebben még nincs benne az állat... Ilyenkor túlságosan sok irányba oszlik a figyelmem és ez feszültté tesz, holott az ilyen szeánszok épp a kutyára hangolódásról, a hétköznapi dolgokból való kiszakadásról kellene szóljanak. Borítékolható volt a robbanás.

Egy bagatell dolgon telt be a poharam, félreértés volt a egész, de akkor és ott eldurrant az agyam. Kidobáltam minden kutyás dolgot a zsebeimből, földhöz vágtam a kutyakulacsot és hazajöttem. Mivel kulcsom nem volt, a hátsó kertben ültem le lehiggadni. Mivel szomjas voltam, megettem pár szem lédús paradicsomot, aztán gazoltam kicsit a ház előtt. Majd megjött a család. Harry már az utca végéről észrevett, futott hozzám, Benivel a sarkában.

Vacsora, megbeszéltük, hogy félreértés történt, majd a napunkat, végül a holnapi iskolakezdést is szóba került. Meg jókat nevettük néhány Instagramos mémen. Ők tisztálkodnak, én meg ASMR-t hallgatok és ide írok. Ez az énidőm.

Reggeli nyögdécs

Rosszul ébredtem. Bár ez elég furán hallatszik. Hogy lehet jól ébredni? Máshogy nyitom ki a szemem? Inkább úgy mondom, hogy rossz kedvvel ébredtem. De ez sem lenne igaz, mert nem rossz kedvem volt, hanem konkrétan dühös voltam. Meg vagyok is. Bár sokat csitult.

A minap némi fájdalmas anális inzultus ért a gasztroenterológián. Azóta is fáj a hátsón. Ma reggel pedig egyenesen lüktetett. Erre ébredtem, s ahogy tudatosult bennem, miért nem alszom, elöntött a düh. Nem a fájdalom miatt, vagy mert megint csak beigazolódott, amit jó ideje tudok és mondok, miszerint az orvosok nem tudnak meglenni anélkül, hogy ne tolnának valamit az ember testébe, hanem mert hosszú ideje az első éjszakát sikerült úgy "átaludnom", hogy nem vettem be altatót. Jó, ez erős kifejezés, de 4 óra drog nélküli alvást már hadd szabadjon eredménynek tekintenem. Ami lehetett volna akár 5 vagy 6 óra is. Talán. Nem tudom. De ezt most elvette tőlem a lüktető fájdalom. Ahogy vert a szívem, úgy érkeztek a hullámok.

S ezt tudom csillapítani, beveszek egy Cataflamot vagy Fortedolt és megoldódik a dolog. De aludni nem tudok csak úgy, altatót meg nem vehetek be napközben. Itt a két gyerek, akik, még ha 10+ évesek is, de nem lőhetem fejbe magam egy Dormicummal, ők meg gondoskodjanak magukról és minden másról is, mert apa alszik és nem szabad felébreszteni. Ráadásul az utcánkban felújítják az útburkolatot, a szomszéd házakban valaki mindig flexel, fűrészel, kalapál, füvet nyír... Simán felébrednék altató mellett is.

Fáradt vagyok, az agyam mégsem vesz tudomást erről, folyamatosan pörög, nem tud leállni. Aggodalmak, félelmek, emlékek, vágyak... Aztán kezdődik elölről, csak más aggodalmakkal, más félelmekkel, más emlékekkel, más vágyakkal. Iszonyatos hangzavar van idebent és érzem, már nem sokáig tudok én sem csendben maradni. Pattanásig feszült minden idegszálam és egy ideig egyetlen orvost sem szeretnék látni.

Elegem volt belőlük.

De hogy valami jót is mondjak: a vérképem biztosan rendben van, mi másért volnék állandóan fickós? Van itt vér bőőőven...

EÜ krónika

A mai bejegyzésemet a Facebookra, az egészségügyben tett kalandomról posztolt írásaim mentésére szánom, időrendben, dátummal ellátva. Ha ott olvastad, most megismételheted, ha nem, bepótolhatod.

2020. július 18.

Napok óta, pontosabban, szerda reggel óta, azon gondolkodom, hogyan mondjak el nektek valamit. Valamit, amit igazán sem megfogni, sem megfogalmazni nem tudok.

 

Körülbelül 12-14 éves korom óta küzdök a gerincemmel, egyre púposabb, ferdébb, csavarodottabb és folyamatosan meszesedik. A körülötte lévő izmok állandóan görcsölnek, csomósak, fájnak, időnként olyan, mintha izzó vasat nyomnának hozzájuk. Torna, masszázs, gyógyfürdő... Elviselhető.

Immár lassan 18 éve élek együtt az egyik gyógyíthatatlan bélbetegségemmel. Autoimmun, igazi dög, kiszámíthatatlan és kegyetlen: fájdalom, görcsök, vér, rák kockázata, rendszeres vizsgálatok, injekciók, gyógyszerek. De már megszoktam.

 

Aztán jött az ízületeim nyavalyája, meg az idegrendszeri nehézségek. Ezekre is szedem a tablettákat, becsülettel. Ahogy azt az orvosok mondják. Szerintük ezek is az autoimmun miatt alakultak ki. Biztos így van, nem értek hozzá. Kezelhetők.

 

Aztán jött egy múló rosszullét, utána gyomorfájdalom, ami kisugárzott az egész mellkasomba. Aztán újabb, immár lassabban múló rosszullétek, több fájdalommal, aztán vérrel és még vérrel, míg végül elájultam. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.

 

Feleségem (július 9-én) elvitt orvoshoz, ott injekció és ájulás, majd másnap labor, ahol újabb ájulás. Az eredmény szerint a hemoglobin, hematokrit az egészséges érték minimumának fele sincs, a vas a 10%-a.

 

Orvosom azonnal felhívott, azt mondta, ez katasztrofális, rosszabb, mint hitte, ez csak "káposztalé, színezett víz". Pakoljak, megyek a sürgősségire. Kérdezem, miért? "Mert bármikor infarktust kaphatsz. Nem kap elég oxigént a szíved, ezért felnyomja a pulzust és a vérnyomást, de azzal is infarktust kockázat. Ülő helyzetben is 100-120-as pulzusod van, 160-180-as vérnyomással. Lassítani kéne, de így sem kap elég oxigént. Ördögi kör. A vasinjekció pedig, amit én adhatok, orosz rulett, abba is belehalhatsz, ilyen alacsony vas mellett mindegyik egy sokk a szervezetnek. Jobb, mintha összeomlana a keringésed, eddig, amíg nem láttuk a vérképed, rizikóztunk, de ennyi volt, érted?!" Értettem.

 

Azonnal a sürgősségi (köszönöm István!), onnan belgyógyászat. Vércsoport vizsgálat és pár perc múlva már csepegett a 0 Rh+. Éjszakás nővér ott ült mellettem, figyelt, mondta, bármi van, szóljak. Mondtam, kimennék majd pisilni. Szó sem lehet róla, stabil pulzus és vérnyomás kell, feküdni, feküdni, feküdni... Akkor mi lesz? Szólok és hoz kacsát. Így történt. Elvitte, kiürítette. Aztán elaludtam.

 

Reggelre a második adag vért is bekötötték, lecsepegett és el is vitték. Aztán átvittek másik kórterembe, ketten voltunk. Intettünk, köszöntünk, aludtam tovább. Újabb adag vérre ébredtem. Doktornő mondta, ha elfogyott, egy vasas infúziót kössenek be. Pisilnem kellett, kaptam a kacsát.

 

A harmadik adag vér

 

Vasas lötyi

Innentől javultam. Újabb vérkép, újabb vasas infúzió (megtudom, darabja 55 ezer forint). Túl voltam az életveszélyen, vérnyomás normál szintre csökkent, pulzus folyamatosan 80 alatt. Gyógyszerek, pár napra rá megint vérkép. Egyre jobb.

 

Akkor ideje volt megkeresni a vérzést. Az autoimmun nem lehetett, valahol fent kellett keresni az okot. Valószínűleg gyomor, vagy nyombél. Tükrözésre volt szükség, másnap (július 14-én) korán reggel velem kezdtek.

 

Szenvedtem. Cső a torkomban, gyomromban, doktor küzdött, én nyöszörögtem, izzadtam, könnyeztem. Az egyik asszisztens dicsért, törölgette az arcom, lefogott. A másik a hasfalam nyomkodta, szívem szerint orrba rúgtam volna. Az orvost meg fel. Latin szavak, amik egy általam nem látott monitor képe alapján hangzottak el.

 

Folyamatosan mondták, hogy mit csinálnak, kitartás, bocsánat, tudják, hogy nem kellemes, de összefolytak a szavak. A belső órám szerint már fél napja feküdtem itt, folyt a nyálam, sírtam. Mikor a nyombelet említették, felemeltem a kezem, mutattam, kifelé, elég volt. Orvos visszakérdezett, megerősítettem, ki belőlem.

 

A gáz, amivel felfújtak, lejutott az autoimmun részhez, görcsöltem. Alul és felül is távozott, azt mondták, ne szégyelljem magam, csak nyugodtan, ennek ki kell jönnie. Felülni nem tudtam, remegtem. Békén hagytak.

 

Hoztak egy tolószéket, lassan felültettek, még több gáz távozott belőlem, közben besegítettek a székbe. A shownak folytatódnia kell. Így is háromszor annyi ideig voltam bent, mint szokás. Kitoltak, betegszállító átvett, visszavitt a belgyógyászatra. Közben és utána is tovább eregettem. Szobatársammal már nevettünk rajta.

 

Délután jött az orvos. Elmondta, rekeszizomsérv, gyomor nagy része felcsúszott a mellkasba, a rekeszizom összezárt, az így szorított gyomortraktus kifekélyesedett, ezért a sok fájdalom és vér. Most visszatolta a gyomorszondával, de előbb-utóbb megint felcsúszik, akkor műteni kell. Főleg, ha meg is csavarodik.

 

Gyógyszerek, pihenés, semmi erőlködés, egyszerre ne egyek és igyak sokat (max 2 dl), stb. Hazamehetek? "Ha szeretne, igen, de jelentkezik a háziorvosnál és Felföldi főorvos úrnál!". Beleegyeztem, csak hadd menjek. Zárójelentés, pakolás, elköszönés, haza.

 

Azóta fekszem, alszom, olvasok, filmet nézek, többször eszem keveset. Bár nem is én lennék, ha már másnap nem szegtem volna meg az utasításokat: az Erzsébet-táborba minden szerdára társasjáték foglalkozást ígértem a gyerekeknek. Betartottam. Mire hazaértem, remegtem a fáradtságtól, pedig csak másfél óra volt és egy jó barát is segített.

 

De azóta szót fogadok mindenben. Rengeteget alszok, pihenek, szedem a bogyókat, élvezem Kriszta törődő figyelmét és nézem, ahogy a kutya mellettem fekszik, vagy ahogy mindenhová követ, mint az árnyékom. Érzi ő is, hogy most valami nagyon más.

 

S hogy mi végre ez az egész? Miért mondtam el mindezt? Miért adtam ki ennyi személyes adatot? Emlékszel, hogy kezdtem? Szeretnék átadni valamit, de magam sem tudom megfogni, megfogalmazni, hogy mi az.

 

Egyrészt, hálás vagyok mindenkinek, aki segített megmenteni az életem. Másrészt, nagyon bánt, hogy idáig hagytam fajulni a helyzetet. Harmadrészt, a tudat, hogy vért kellett kapjak és ebbe szó nélkül belementem, túlmutat azon, amiben eddig hittem.

 

Féltem. Sőt, rettegtem. Nem, nem attól, hogy meghalhatok. Be fog következni, talán még van 20 évem, de bekövetkezik. Attól féltem, hogy soha többé nem látom a gyerekeimet, a feleségemet, hogy nem mondhatom el nekik, mennyire szeretem őket, hogy fontosabbak mindennél, mindenkinél, hogy eddig is ők tartottak életben, hogy eddig is csak miattuk, értük nem adtam fel semmit. És igen, rettegtem, hogy nem táncolhatok a leendő menyeimmel, hogy nem ismerhetem meg az unokáimat, hogy nem hallhatom a szót: "nagypapa". Talán mégis attól féltem, hogy meghalhatok. De inkább mondanám azt, hogy nem akartam kihagyni sok örömöt, amit az élet még adhat.

 

Ne bántsátok egymást, senkiért és semmiért. Nincs az a párt, egyház, ideológia vagy bármi ezen a kicsiny bolygón, ami többet érne, mint a szív, ami bennetek dobog és az emberek, akikért dobog. Úgyis minden az enyészeté lesz, akkor már inkább örömmel és boldogsággal telten hagyjuk itt ezt a világot!

Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra és ne feledjétek: egyetlen mosoly is összehasonlíthatatlanul erősebb, mint bármi, amit ember valaha alkothat.

 

Boldog, vidám, szép napot nektek!

 

 

2020. július 21.

Volt abban valami igazán emberi, valami megkapóan intim, valami csendes és végtelen, mikor a háziorvosom közölte, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nem tud többet segíteni.

 

Nem szakorvos, nincsenek speciális műszerei, sem jogkörei, rengeteg gyógyszerhez, eljáráshoz nem fér hozzá. Csupán őszinte volt. Tényszerű.

 

Mégis...

 

Mégis, látni a tekintetét, amiben minden benne volt, amit csak egy ember egy másik embernek adhat.

Egyszerre volt felemelő és fájdalmas élmény. Még most is beleborzongok.

 

 

2020. július 29.

Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg azon péntek estén, mielőtt kórházba kerültem.

 

Délelőtt, illetve, reggel még vérvételen voltam, itt, Pakson. Álltam a sorban, néztem a sorstársaim maszkos arcát, fáradt pillantásait és hallgattam, ahogy az egymást ismerő betegek mesélik a egészségügyben átélt élményeiket, vagy, hogy idén milyen borzalmasan rossz az időjárás gyümölcsre, zöldségre egyaránt.

 

Végül sorra kerültem, számot kaptam, felmehettem. Nem kellett sokat várni, kevesen is voltunk, odalent megfontoltan engedték be a betegeket. Köszöntem, leültem, a tű már a karomban is volt, majd mire kettőt pislantottam volna, már végeztünk is.

 

Megköszöntem, felálltam, majd annyira emlékszem, hogy támaszkodtam egy pulthoz, ahonnan átsegítettek egy ágyra, pontosabban egy hátradönthető vérvételi székbe. Borogatás a homlokomon, jéghidegnek érzett víz csorgott le a nyakamon és pár aggódó tekintet felettem. Majd a vérnyomásmérő búgását hallottam, amit a felkarom ismerős szorítása követett. 

 

Kedves hang, törődő mozdulatok, figyelem és ennek nyomán tisztuló tudat. Pár perc nyugalom, itattak, majd lassan felültettek és kisegítettek a váróba. Pihentem, később lifttel lementem a földszintre, onnan pedig haza.

 

Este, pontosan 6 órakor csippant a telefonom, email érkezett. A laboreredményem. Belenéztem, láttam, néhány pluszt, egy autoimmun bélbetegnek ismerős értékek. Majd rengeteg mínusz, sok helyen pedig már az sem, csak egy "L" betű: vas, hematokrit, hemoglobin és egyebek. Küldtem egy SMS-t a háziorvosomnak, hogy láttam a vérképem, nem túl combos.

 

Szinte azonnal csörgött a telefonom. Az orvosom volt. Ekkor mondta el, hogy amit láttam, az katasztrofális, rosszabb, mint eddig hitte, kórházba kell mennem, transzfúziót kapnom, mert életveszélyben vagyok. Bármikor jöhet egy infarktus és mivel nincs bennem elegendő vér, nincs az az orvos, aki vissza tudna hozni az életbe.

 

Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg.

- Értem. Tudod, hogy nem akarok transzfúziót.

- Tudom, a hited, de bármikor megállhat a szíved. Olyan állapotban vagy, hogy...

- Mennyi esélyem van?

- Nem tudom megmondani, lehet, erős a szíved és gond nélkül megúszod, de az is, hogy 10 másodperc múlva összeesel.

- Értem. Mennyi esélyem van?

- Nem tudom megmondani.

- Értem.

- Csaba, kérlek, hallgass rám, menj be! Nem akarlak elveszíteni!

- Értem. Adj pár percet.

- Szólj, hogy miként döntöttél.

- Rendben, szia!

A konyhában álltam, Kriszta a szobában ült és várt rám. Bementem hozzá. Láttam az ijedt, félelemmel telt, rémült tekintetét.

- Te mit tennél?

Rázta a fejét, majd halkan, suttogva megszólalt:

- Nem tudom.

Leültem mellé, remegett a kezem. Nem féltem, iszonyatosan fáradt voltam. Küzdött bennem a hit és az orvosi utasítás.

- Mit tennél?

- Nem tudom.

Tényleg nem tudhatta, ez az én harcom, az én lelkiismeretem, az én életem. De próbált segíteni:

- Felhívom a Test-vér biztosítót.

- Jó.

 

Miután bő 15 perc után is még mindig csak ott tartott a biztosítóval, hogy kik vagyunk, mi bajom, miért hagytam ennyire elfajulni a helyzetet és nem ott, hogy mivel tudnának segíteni, eldurrant az agyam. Mondtam Krisztának, hogy pakoljunk, megyek. Felhívtam Istvánt, hogy legyen kedves levinni a kórházba, majd már az autópályán szóltunk a háziorvosomnak, hogy elfogadom a transzfúziót, úton vagyunk az Sürgősségire. Megkönnyebbült hanggal mondott köszönetet.

 

A többi már történelem...

 

Epilógus

Nem csak a biztosító kérdezte meg, miért hagytam ennyire magára a testem.

Ehhez tudnod kell, hogy az autoimmun bélbetegség időnként vérzéssel jár. Hol többel, hol kevesebbel. Ez nem újdonság, főleg nyár elején, mikor elindul a gyümölcsszezon. Vagy ha sok stressz éri az embert. Abból is kijutott mostanában, elég csak a leszakadó, 200 kg-os bojlert és az emiatt indult felújítást említenem. 

 

Ezen felül jött a vírus, leállt minden, az egészségügy is takarékon égett, labor nem volt, orvos csak telefonon. A belgyógyászat tele volt hasonló cipőben járó, a normális ellátás hiánya miatt sokkal rosszabb állapotban lévő betegekkel. Szó szerint telt ház volt.

 

Emellett viszont azt is el kell mondjam, még ha megérteni nem is fogod (eddig kizárólag a háziorvosom értett meg), hogy én, attól kezdve, hogy heteken át vért, sok vért láttam a WC-ben, tudtam, hogy mit teszek. Arról fogalmam sem volt, hogy a gyomrom vérzik ennyire, csak azt tudtam, hogy rengeteg vért vesztek. Azt tudtam, hogy egyre gyengébb, egyre elesettebb, egyre rosszabb állapotban vagyok. De ezt jól tudtam.

 

Kriszta kérlelt, hogy menjek el orvoshoz, kérjek segítséget, mert nagyon rosszul nézek ki, de tudja, hogy konok székely származású ember vagyok, akit nem lehet csak úgy ide-oda vinni. Ő nem hibázott, sosem bírt velem, soha nem is fog. Mereven konvencionális pár vagyunk.

 

Az embernek, ha vért veszít, megváltozik minden testi működése és ez magával viszi a gondolkodását és lelki hozzáállását. Már 18 éve vagyok bélbeteg, rengeteg fájdalommal, gyógyszerrel, mellékhatással, vizsgálattal, injekciókkal és egyéb, egészséges ember számára ismeretlen dolgokkal. Te ürítettél már véres, gennyes széklet az utcán a nadrágodba, mert nem bírtad visszatartani magad a vastagbeledet tépő kíntól? Én nem is egyszer... S akkor hol vannak a fájó ízületeim, a 20 éve fájó hátam, az idegrendszeri gondjaim és az a lelki trauma, hogy a feleségem a családfenntartó? Napi szinten birkózom a kérdéssel, hogy a két, papíron is zseni fiamat miként fogom egyetemre küldeni, vagy hogy ki tudjuk-e majd fizetni a banki kölcsönt a következő hónapban. Eközben lelkiismeretfurdalásom van a saját vágyaim miatt, vagy azért, mert bár itthon vagyok, de mikor Kriszta hazaér a munkából, van mit csinálnia, mert nem bírtam mindent elvégezni, amit szerettem volna...

 

Depressziós lettem. A vérszegénység, a fájdalom, a tehetetlenség, a bűntudat, a feleslegesség érzése, a rák ígérete, a stressz és egyéb más dolgok miatt. Vagy épp fordítva, tudja a fene már. De ez nem az a "sz@r a kedvem" depresszió. Ez a minden mindegy, semminek semmi értelme. Ez az önpusztító fajta. Frontinnal keltem, Frontinnal feküdtem és már ez sem hatott. Nem részletezem. Ha átéltél hasonlót, tudod, mi ez, ha nem, úgyis csak egy újabb hülye vagyok a szemedben, aki nem képes összeszedni magát és menne inkább kapálni, attól rendbejönne.

 

Szóval, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy kivérzek, tudtam, hogy ennek mi a vége. Orvoshoz, laborba is csak azért mentem, mert kíváncsi voltam, hol tartok. 

 

Aztán jött az az egy mondat, a háziorvosomtól: "Nem akarlak elveszíteni!". Ismerjük már egymást vagy 16 éve, már a gyerekeink is egy csoportba jártak az óvodában. De ilyet még soha nem hallottam tőle. Kérdeztem is a minap, hogy minden életveszélyben lévő betegnek udvarol-e. Bevallotta, meg akart ijeszteni. Nem sikerült, viszont visszarántott a valóságba: "Mit érezhet a feleségem, a két fiam?".

Ezután döntöttem a kórház, a transzfúzió mellett.

 

Kedveseim, ítélkezzetek vagy vonjatok vállat, kerülj el az utcán, vagy kiáltsatok rám, hogy hülye barom, nem számít. Élek, napról napra jobban vagyok. Ma megyek gasztroenterológushoz, utána még okosabb leszek. Valószínűleg megint tűk, bogyók, vizsgálatok... de mindennek ára van. "Nem akarlak elveszíteni!" Most már én sem önmagamat.

 

 

2020. augusztus 5.

"Hogy vagy?"

 

A leggyakoribb mondat az elmúlt hetekben. Hol írott, hol szóbeli formában, de rendre megtalál. Persze, örömmel veszem a kedves érdeklődést, jól esik pár percnyi figyelem.

 

Természetesen, vannak, akiket ilyenkor megszáll a múlt vagy a versenyszellem és hosszan ecsetelik, ők mennyivel rosszabbul jártak korábban, vagy nekik már többször is volt ez vagy az. Aztán vannak a lekicsinylők, akiknek minden, ami velem történt nem nagy dolog vagy túlélhető. Hamar felismerni a fentieket, ilyenkor inkább elhallgatok, okosan bólogatok, aztán közlöm, hogy mennem kell. Nem, nincs bennem harag, nincs bennem sértődés, mindenkinek a saját cipőjébe került kavics a legrosszabb.

 

De legtöbben mégis azok vannak, akik tényleg érdeklődnek és kíváncsiak arra, hogyan vagyok. Ez jó, ezt szeretem, ezt nagyon köszönöm!

 

S mivel épp oly' önző vagyok, mint bárki, elmondom most is, kéretlenül.

 

Ha rövid szeretnék lenni, azt mondom, jobban vagyok. Sokkal, sokkal jobban. Orvosi szempontból a legfontosabb értékeim ugrásszerűen javultak.

 

Nem fárasztalak rövidítésekkel, magyarázatokkal, csupán három, könnyen összehasonlítható adatot írok le. Ezek kórház előtti és utáni értékek.

 

Haemoglobin: 58 -> 122 (egészséges minimum: 135).

Hematokrit: 0,2 -> 0,4 (egészséges minimum: 0,4)

Vas: 1,3 -> 5,6 (egészséges minimum: 12,5)

 

Láthatod, a laborban mérhető, papírra írható, az emberi élethez szükséges, az orvosokat érdeklő adataim rengeteget javultak. Bár a vas nem olyan fényes, mint kellene, de az elmúlt évek átlagát tökéletesen hozza. 

 

Fáradékony, néha pihegő, kissé szürkés bőrű, de orvosi szempontból az életveszélyen túl lévő, 41 éves férfi beteg vagyok. Ennek örül a belgyógyászom, örül a háziorvosom, örül a feleségem és, félreértés ne essék, örülök én is.

 

De mi van azzal, azokkal a dolgokkal, amiket számokkal nem írhatunk le? Vagy nem ilyen könnyedén, mert nincs matematikai referencia, nincs viszonyítási alap, nincs egészséges minimum, nincs elfogadható tartomány.

 

"Beteg embernek beteg a lelke is." De ha úgy jobban tetszik, akkor: "Ép testben ép lélek.".

 

Biztosan te is voltál már beteg. Torokgyulladás? Vagy fájt valamelyik testrészed. Netán az egyik fogad? Esetleg a lábujjad, mikor a sötétben megtaláltad az ágy lábát...

 

Feküdtem a kórházi ágyban, a folyosón emberek jöttek-mentek, miközben a feleségem ott ült mellettem, fogta a kezem, nézte az arcom, szemében aggodalom, mozdulataiban gyengédség volt. Néztem őt, éreztem az ujjait az ujjaim között, az érintését az arcomon, a simogatását a mellkasomon, s mégis, mégis, rettenetes magánnyal birkóztam.

 

Egyedül döntöttem el, hogy elfogadom a transzfúziót, egyedül néztem, ahogy a vér lassan lecsepegett, egyedül feküdtem a gyomortükrözésen, egyedül néztem szembe a diagnózissal, egyedül voltam mindvégig, ahogy azóta is. Ezért nem okolok senkit, ez egyszerűen így működik. Ezért vagyunk hálásak minden törődésért és valószínűleg ezért szeretünk panaszkodni is.

 

Engem szerető, tisztelő emberek vesznek körül azóta is, segítenek, támogatnak, elviselnek. Hálás vagyok nekik, rengeteget tesznek értem, időt és energiát áldoznak rám, szavakkal és tettekkel mutatják, hogy fontos vagyok nekik. Örömmel tölt el a fizikai vagy egyéb jelenlétük, ajándékaik. S itt van Harry is, a bundás kis testével, ragaszkodásával, feltétlen szeretetével.

 

De nem tudják elűzni magányt, nem tudják elűzni a fáradtságot, nem tudják elűzni a fájdalmat, nem tudják elűzni a tehetetlenséget, nem tudják elűzni az értéktelenség érzését, nem tudják elűzni az álmatlanságot, nem tudják elűzni a félelmeket, nem tudják elűzni a sötét gondolatokat...

Ezeket nem lehet felmérni, nem lehet papírra írni, nincs rájuk egészséges határérték, nincs rájuk transzfúzió, nincs semmilyen tabletta. Tüneti kezelésekkel elnyomhatók, ez a pszichiáterek szakterülete, de ez messze, nagyon messze áll a gyógyulástól. Inkább gyógyszerfüggőségnek mondanám.

 

Minden lépést magamnak kell megtennem, minden egyes (átkozott vagy áldott?) lépést, ami innen kifelé vezet, s közben csak remélni tudom, hogy jó irányba megyek.

 

Olvasok, filmeket nézek, zenét hallgatok, ASMR-ral relaxálok, kutyát sétáltatok, bevásárolok, kertet locsolok, segítek gazolni, főzni, mosogatni, mosni, teregetni, vagy csak ülök a kerti padon, esetleg az erkélyen álló székek egyikében és a démonaimmal küzdök. Utóbbiban a pszichológusom is segít, persze, nem itthon.

 

Egy szó, mint száz: amit látsz és amit bárki láthat, jobb, a többin pedig még sokat kell dolgoznom. Köszönet mindenkinek, aki segít ebben! Például, azzal is, hogy ezt elolvastad...

 

 

2020. augusztus 11.

Amikor kicsi voltam, illetve fiatal, szerettem a repülőket. Volt poszterem egy F14-esről, s nagyon szerettem volna pilóta lenni. Nem vadászgép, hanem bármi pilótája

 

Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a gerincem és a testalkatom alapján az ég nem erre a pályára szánt. Persze, az iszonyatosan erős tériszonyom sem segített az álmom megvalósításában. De most komolyan, ismersz még egy olyan embert, aki rosszul lesz, ha a GPS programot légifotó vagy műholdkép nézetben használja? Én sem...

 

Később arról álmodtam, hogy biológus leszek, eszméletlenül vonzott a tengeri emlősök világa. Ám, mivel féltem a víztől, hiszen az is mélység és úszni sem tudtam, rá kellett ébredjek, hogy ez sem az én utam.

 

Ekkor állatorvosként képzeltem el magam, egészen addig, míg egyszer végig nem néztem, hogyan herélnek ki kismalacokat.

 

Gimnáziumban már biológia tanárként gondoltam magamra, s még ha azt oda-vissza is tudtam, a kémia, fizika, matek, amik közül pontokat kellett volna vinni egyetemre, nem ment annyira.

Matekból épp hogy meglett a 2-es, így végül mehettem érettségizni. Ugyanilyen eredménnyel. Foghatnám a pedagógusra, mert benne van a keze bőven (személyes gondjai okán nem túl sokat foglalkozott a tanítványaival a szükséges minimumon felül), de ez nem lenne tisztességes. 

 

Pedig, feleségem szerint, aki mérnök ember, egyáltalán nem vagyok hülye a matekhoz. Sőt, Csabi barátomat, aki nem hogy okos, de penge belőle, rendre legyőzöm az igen csak matekra épülő kedvenc társasjátékunkban, a Mars terraformálásában. (Hopsz, ezt nem kellett volna nagydobra vernem...)

 

S ha már párkapcsolat: a lányok, érthető okokból, nem engem dongtak körül. Dagi, görbe gerincű, szemüveges, fura, csendes, gátlásos palánta voltam, aki imádott olvasni, írni és, többek között, olyasmiken gondolkodott, amik, általában 30-40 éves kor körül kezdik el érdekelni az embereket. Sokszor nem is értették, miről beszélek, s én is ugyanígy néztem a korombeli lányokra.

 

A másik terület, ami nagyon vonzott, a számítástechnika. Jártam szakköre is, jókat beszélgettünk, programozgattunk. Érdekeltek a hardverek, a szerelés, a telepítés, a diagnosztika, a hálózatok, a Windows, a Linux és bármi, ami ehhez a világhoz tartozott.

 

Így lettem számítástechnikai technikus (meg gépgyártás-technológiai is, de azzal, a vizsga óta, egyetlen percet sem foglalkoztam, máig rejtély, hogy sikerült ebből is megszervezni a papírt).

 

Rengeteg álmot dobtam félre, az emberi lét már csak ilyen. Volt, amit egészségügyi okból, volt, amit lustaságból vagy félelemből. Mindegyikre tudnék mentséget mondani, de mi végre, hiszen senki nem kéri rajtam számon, önmagamat kivéve.

 

De ma már egyiket sem bánom. Ha nem így alakul, nem ismerem meg Krisztát, nem veszem feleségül, nem születnek meg a gyermekeink. Jó volt minden úgy, ahogy volt.

 

Nem miatta, de az ő befolyására tanulhattam meg nem csak leírni, hanem kimondani is mindazt, amit gondolok. Akár négyszemközt, vagy kisebb társaságban, akár tömegnek. Nem hadarok, nem töltöm fel az üres pillanatokat ő betűkkel és nem félek a kamerától sem.

 

Vannak, akik szeretnek, tisztelnek, támogatnak, vigyáznak rám. Hivatásból, önmagamért, vagy mindkettő okán. Mások eltávolodtak, de nem vetek rájuk követ, s remélem, ők is letették már az általam rájuk rótt terhet. Kinek-kinek azonképpen, ahogy a szíve diktálja. Jól van ez így.

 

Ma már csak egyetlen álmom van: játszani az unokáimmal. Csokit dugni a zsebükbe, mesefilmet nézni velük, lökni őket a hintában, együtt homokvárat építeni és elmesélni nekik, hogy milyen kölyök volt az apjuk. 

 

Aztán, végül, ha már minden csokim elfogyott, ha már minden mesét megnéztünk, ha már a hinta is elkopott, ha már az összes homokot felhasználtuk és kifogytam minden történetből, amiken jókat kacaghatunk, csak megpihenni, s várni Krisztát. Remélem, jó sokáig leszek majd magányos...

Most ez a cél. Most ez a feladat.

 

Újabb hét, újabb megoldásra váró kérdés. A kórházban 2 zacskó vasas infúziót kaptam, ami brutális adag. Ennek nyomán az egekben kéne lennie a vérképem vas tartalmának. Ám az egészséges minimum fele sincs. 

 

Hová tűnt a többi? Vért is kaptam, így képtelenség, hogy minden vasmolekulából új vörösvértest jött volna létre, a vérképem hemoglobin és hematokrit értéke nem erre utal. Nem vérzek sehol, nincs gyulladásban az autoimmun betegségem, a gyomrom kulturáltan viselkedik, a szúnyogok nem csíptek agyon, vámpír harapást nem találtam magamon...

 

De akkor hová tűnt az a rengeteg vas?

 

Rejtély.

 

Viszont semmi, de az ég adta világon semmi kedvem ismét befeküdni a kórházba, nézni a mennyezetet és várni, míg lecsepeg az újabb adag vasas lötty. Más eszköz híján marad a vénás injekció. Most már nem orosz rulett minden ampulla, most már nem ájulok el egy kis szuritól. 

 

Körülbelül 1 hetem van a következő vérvételig. Ma fogyott el az első és holnap bontjuk meg a második doboz Ferrlecitet. Az újabb 5 ampulla. Szoros lesz, de jó vérképet kell produkáljak. Kérlek, szoríts nekem! Köszönöm!