A mai bejegyzésemet a Facebookra, az egészségügyben tett kalandomról posztolt írásaim mentésére szánom, időrendben, dátummal ellátva. Ha ott olvastad, most megismételheted, ha nem, bepótolhatod.
2020. július 18.
Napok óta, pontosabban, szerda reggel óta, azon gondolkodom, hogyan mondjak el nektek valamit. Valamit, amit igazán sem megfogni, sem megfogalmazni nem tudok.
Körülbelül 12-14 éves korom óta küzdök a gerincemmel, egyre púposabb, ferdébb, csavarodottabb és folyamatosan meszesedik. A körülötte lévő izmok állandóan görcsölnek, csomósak, fájnak, időnként olyan, mintha izzó vasat nyomnának hozzájuk. Torna, masszázs, gyógyfürdő... Elviselhető.
Immár lassan 18 éve élek együtt az egyik gyógyíthatatlan bélbetegségemmel. Autoimmun, igazi dög, kiszámíthatatlan és kegyetlen: fájdalom, görcsök, vér, rák kockázata, rendszeres vizsgálatok, injekciók, gyógyszerek. De már megszoktam.
Aztán jött az ízületeim nyavalyája, meg az idegrendszeri nehézségek. Ezekre is szedem a tablettákat, becsülettel. Ahogy azt az orvosok mondják. Szerintük ezek is az autoimmun miatt alakultak ki. Biztos így van, nem értek hozzá. Kezelhetők.
Aztán jött egy múló rosszullét, utána gyomorfájdalom, ami kisugárzott az egész mellkasomba. Aztán újabb, immár lassabban múló rosszullétek, több fájdalommal, aztán vérrel és még vérrel, míg végül elájultam. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.
Feleségem (július 9-én) elvitt orvoshoz, ott injekció és ájulás, majd másnap labor, ahol újabb ájulás. Az eredmény szerint a hemoglobin, hematokrit az egészséges érték minimumának fele sincs, a vas a 10%-a.
Orvosom azonnal felhívott, azt mondta, ez katasztrofális, rosszabb, mint hitte, ez csak "káposztalé, színezett víz". Pakoljak, megyek a sürgősségire. Kérdezem, miért? "Mert bármikor infarktust kaphatsz. Nem kap elég oxigént a szíved, ezért felnyomja a pulzust és a vérnyomást, de azzal is infarktust kockázat. Ülő helyzetben is 100-120-as pulzusod van, 160-180-as vérnyomással. Lassítani kéne, de így sem kap elég oxigént. Ördögi kör. A vasinjekció pedig, amit én adhatok, orosz rulett, abba is belehalhatsz, ilyen alacsony vas mellett mindegyik egy sokk a szervezetnek. Jobb, mintha összeomlana a keringésed, eddig, amíg nem láttuk a vérképed, rizikóztunk, de ennyi volt, érted?!" Értettem.
Azonnal a sürgősségi (köszönöm István!), onnan belgyógyászat. Vércsoport vizsgálat és pár perc múlva már csepegett a 0 Rh+. Éjszakás nővér ott ült mellettem, figyelt, mondta, bármi van, szóljak. Mondtam, kimennék majd pisilni. Szó sem lehet róla, stabil pulzus és vérnyomás kell, feküdni, feküdni, feküdni... Akkor mi lesz? Szólok és hoz kacsát. Így történt. Elvitte, kiürítette. Aztán elaludtam.
Reggelre a második adag vért is bekötötték, lecsepegett és el is vitték. Aztán átvittek másik kórterembe, ketten voltunk. Intettünk, köszöntünk, aludtam tovább. Újabb adag vérre ébredtem. Doktornő mondta, ha elfogyott, egy vasas infúziót kössenek be. Pisilnem kellett, kaptam a kacsát.
Vasas lötyi
Innentől javultam. Újabb vérkép, újabb vasas infúzió (megtudom, darabja 55 ezer forint). Túl voltam az életveszélyen, vérnyomás normál szintre csökkent, pulzus folyamatosan 80 alatt. Gyógyszerek, pár napra rá megint vérkép. Egyre jobb.
Akkor ideje volt megkeresni a vérzést. Az autoimmun nem lehetett, valahol fent kellett keresni az okot. Valószínűleg gyomor, vagy nyombél. Tükrözésre volt szükség, másnap (július 14-én) korán reggel velem kezdtek.
Szenvedtem. Cső a torkomban, gyomromban, doktor küzdött, én nyöszörögtem, izzadtam, könnyeztem. Az egyik asszisztens dicsért, törölgette az arcom, lefogott. A másik a hasfalam nyomkodta, szívem szerint orrba rúgtam volna. Az orvost meg fel. Latin szavak, amik egy általam nem látott monitor képe alapján hangzottak el.
Folyamatosan mondták, hogy mit csinálnak, kitartás, bocsánat, tudják, hogy nem kellemes, de összefolytak a szavak. A belső órám szerint már fél napja feküdtem itt, folyt a nyálam, sírtam. Mikor a nyombelet említették, felemeltem a kezem, mutattam, kifelé, elég volt. Orvos visszakérdezett, megerősítettem, ki belőlem.
A gáz, amivel felfújtak, lejutott az autoimmun részhez, görcsöltem. Alul és felül is távozott, azt mondták, ne szégyelljem magam, csak nyugodtan, ennek ki kell jönnie. Felülni nem tudtam, remegtem. Békén hagytak.
Hoztak egy tolószéket, lassan felültettek, még több gáz távozott belőlem, közben besegítettek a székbe. A shownak folytatódnia kell. Így is háromszor annyi ideig voltam bent, mint szokás. Kitoltak, betegszállító átvett, visszavitt a belgyógyászatra. Közben és utána is tovább eregettem. Szobatársammal már nevettünk rajta.
Délután jött az orvos. Elmondta, rekeszizomsérv, gyomor nagy része felcsúszott a mellkasba, a rekeszizom összezárt, az így szorított gyomortraktus kifekélyesedett, ezért a sok fájdalom és vér. Most visszatolta a gyomorszondával, de előbb-utóbb megint felcsúszik, akkor műteni kell. Főleg, ha meg is csavarodik.
Gyógyszerek, pihenés, semmi erőlködés, egyszerre ne egyek és igyak sokat (max 2 dl), stb. Hazamehetek? "Ha szeretne, igen, de jelentkezik a háziorvosnál és Felföldi főorvos úrnál!". Beleegyeztem, csak hadd menjek. Zárójelentés, pakolás, elköszönés, haza.
Azóta fekszem, alszom, olvasok, filmet nézek, többször eszem keveset. Bár nem is én lennék, ha már másnap nem szegtem volna meg az utasításokat: az Erzsébet-táborba minden szerdára társasjáték foglalkozást ígértem a gyerekeknek. Betartottam. Mire hazaértem, remegtem a fáradtságtól, pedig csak másfél óra volt és egy jó barát is segített.
De azóta szót fogadok mindenben. Rengeteget alszok, pihenek, szedem a bogyókat, élvezem Kriszta törődő figyelmét és nézem, ahogy a kutya mellettem fekszik, vagy ahogy mindenhová követ, mint az árnyékom. Érzi ő is, hogy most valami nagyon más.
S hogy mi végre ez az egész? Miért mondtam el mindezt? Miért adtam ki ennyi személyes adatot? Emlékszel, hogy kezdtem? Szeretnék átadni valamit, de magam sem tudom megfogni, megfogalmazni, hogy mi az.
Egyrészt, hálás vagyok mindenkinek, aki segített megmenteni az életem. Másrészt, nagyon bánt, hogy idáig hagytam fajulni a helyzetet. Harmadrészt, a tudat, hogy vért kellett kapjak és ebbe szó nélkül belementem, túlmutat azon, amiben eddig hittem.
Féltem. Sőt, rettegtem. Nem, nem attól, hogy meghalhatok. Be fog következni, talán még van 20 évem, de bekövetkezik. Attól féltem, hogy soha többé nem látom a gyerekeimet, a feleségemet, hogy nem mondhatom el nekik, mennyire szeretem őket, hogy fontosabbak mindennél, mindenkinél, hogy eddig is ők tartottak életben, hogy eddig is csak miattuk, értük nem adtam fel semmit. És igen, rettegtem, hogy nem táncolhatok a leendő menyeimmel, hogy nem ismerhetem meg az unokáimat, hogy nem hallhatom a szót: "nagypapa". Talán mégis attól féltem, hogy meghalhatok. De inkább mondanám azt, hogy nem akartam kihagyni sok örömöt, amit az élet még adhat.
Ne bántsátok egymást, senkiért és semmiért. Nincs az a párt, egyház, ideológia vagy bármi ezen a kicsiny bolygón, ami többet érne, mint a szív, ami bennetek dobog és az emberek, akikért dobog. Úgyis minden az enyészeté lesz, akkor már inkább örömmel és boldogsággal telten hagyjuk itt ezt a világot!
Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra és ne feledjétek: egyetlen mosoly is összehasonlíthatatlanul erősebb, mint bármi, amit ember valaha alkothat.
Boldog, vidám, szép napot nektek!
2020. július 21.
Volt abban valami igazán emberi, valami megkapóan intim, valami csendes és végtelen, mikor a háziorvosom közölte, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nem tud többet segíteni.
Nem szakorvos, nincsenek speciális műszerei, sem jogkörei, rengeteg gyógyszerhez, eljáráshoz nem fér hozzá. Csupán őszinte volt. Tényszerű.
Mégis...
Mégis, látni a tekintetét, amiben minden benne volt, amit csak egy ember egy másik embernek adhat.
Egyszerre volt felemelő és fájdalmas élmény. Még most is beleborzongok.
2020. július 29.
Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg azon péntek estén, mielőtt kórházba kerültem.
Délelőtt, illetve, reggel még vérvételen voltam, itt, Pakson. Álltam a sorban, néztem a sorstársaim maszkos arcát, fáradt pillantásait és hallgattam, ahogy az egymást ismerő betegek mesélik a egészségügyben átélt élményeiket, vagy, hogy idén milyen borzalmasan rossz az időjárás gyümölcsre, zöldségre egyaránt.
Végül sorra kerültem, számot kaptam, felmehettem. Nem kellett sokat várni, kevesen is voltunk, odalent megfontoltan engedték be a betegeket. Köszöntem, leültem, a tű már a karomban is volt, majd mire kettőt pislantottam volna, már végeztünk is.
Megköszöntem, felálltam, majd annyira emlékszem, hogy támaszkodtam egy pulthoz, ahonnan átsegítettek egy ágyra, pontosabban egy hátradönthető vérvételi székbe. Borogatás a homlokomon, jéghidegnek érzett víz csorgott le a nyakamon és pár aggódó tekintet felettem. Majd a vérnyomásmérő búgását hallottam, amit a felkarom ismerős szorítása követett.
Kedves hang, törődő mozdulatok, figyelem és ennek nyomán tisztuló tudat. Pár perc nyugalom, itattak, majd lassan felültettek és kisegítettek a váróba. Pihentem, később lifttel lementem a földszintre, onnan pedig haza.
Este, pontosan 6 órakor csippant a telefonom, email érkezett. A laboreredményem. Belenéztem, láttam, néhány pluszt, egy autoimmun bélbetegnek ismerős értékek. Majd rengeteg mínusz, sok helyen pedig már az sem, csak egy "L" betű: vas, hematokrit, hemoglobin és egyebek. Küldtem egy SMS-t a háziorvosomnak, hogy láttam a vérképem, nem túl combos.
Szinte azonnal csörgött a telefonom. Az orvosom volt. Ekkor mondta el, hogy amit láttam, az katasztrofális, rosszabb, mint eddig hitte, kórházba kell mennem, transzfúziót kapnom, mert életveszélyben vagyok. Bármikor jöhet egy infarktus és mivel nincs bennem elegendő vér, nincs az az orvos, aki vissza tudna hozni az életbe.
Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg.
- Értem. Tudod, hogy nem akarok transzfúziót.
- Tudom, a hited, de bármikor megállhat a szíved. Olyan állapotban vagy, hogy...
- Mennyi esélyem van?
- Nem tudom megmondani, lehet, erős a szíved és gond nélkül megúszod, de az is, hogy 10 másodperc múlva összeesel.
- Értem. Mennyi esélyem van?
- Nem tudom megmondani.
- Értem.
- Csaba, kérlek, hallgass rám, menj be! Nem akarlak elveszíteni!
- Értem. Adj pár percet.
- Szólj, hogy miként döntöttél.
- Rendben, szia!
A konyhában álltam, Kriszta a szobában ült és várt rám. Bementem hozzá. Láttam az ijedt, félelemmel telt, rémült tekintetét.
- Te mit tennél?
Rázta a fejét, majd halkan, suttogva megszólalt:
- Nem tudom.
Leültem mellé, remegett a kezem. Nem féltem, iszonyatosan fáradt voltam. Küzdött bennem a hit és az orvosi utasítás.
- Mit tennél?
- Nem tudom.
Tényleg nem tudhatta, ez az én harcom, az én lelkiismeretem, az én életem. De próbált segíteni:
- Felhívom a Test-vér biztosítót.
- Jó.
Miután bő 15 perc után is még mindig csak ott tartott a biztosítóval, hogy kik vagyunk, mi bajom, miért hagytam ennyire elfajulni a helyzetet és nem ott, hogy mivel tudnának segíteni, eldurrant az agyam. Mondtam Krisztának, hogy pakoljunk, megyek. Felhívtam Istvánt, hogy legyen kedves levinni a kórházba, majd már az autópályán szóltunk a háziorvosomnak, hogy elfogadom a transzfúziót, úton vagyunk az Sürgősségire. Megkönnyebbült hanggal mondott köszönetet.
A többi már történelem...
Epilógus
Nem csak a biztosító kérdezte meg, miért hagytam ennyire magára a testem.
Ehhez tudnod kell, hogy az autoimmun bélbetegség időnként vérzéssel jár. Hol többel, hol kevesebbel. Ez nem újdonság, főleg nyár elején, mikor elindul a gyümölcsszezon. Vagy ha sok stressz éri az embert. Abból is kijutott mostanában, elég csak a leszakadó, 200 kg-os bojlert és az emiatt indult felújítást említenem.
Ezen felül jött a vírus, leállt minden, az egészségügy is takarékon égett, labor nem volt, orvos csak telefonon. A belgyógyászat tele volt hasonló cipőben járó, a normális ellátás hiánya miatt sokkal rosszabb állapotban lévő betegekkel. Szó szerint telt ház volt.
Emellett viszont azt is el kell mondjam, még ha megérteni nem is fogod (eddig kizárólag a háziorvosom értett meg), hogy én, attól kezdve, hogy heteken át vért, sok vért láttam a WC-ben, tudtam, hogy mit teszek. Arról fogalmam sem volt, hogy a gyomrom vérzik ennyire, csak azt tudtam, hogy rengeteg vért vesztek. Azt tudtam, hogy egyre gyengébb, egyre elesettebb, egyre rosszabb állapotban vagyok. De ezt jól tudtam.
Kriszta kérlelt, hogy menjek el orvoshoz, kérjek segítséget, mert nagyon rosszul nézek ki, de tudja, hogy konok székely származású ember vagyok, akit nem lehet csak úgy ide-oda vinni. Ő nem hibázott, sosem bírt velem, soha nem is fog. Mereven konvencionális pár vagyunk.
Az embernek, ha vért veszít, megváltozik minden testi működése és ez magával viszi a gondolkodását és lelki hozzáállását. Már 18 éve vagyok bélbeteg, rengeteg fájdalommal, gyógyszerrel, mellékhatással, vizsgálattal, injekciókkal és egyéb, egészséges ember számára ismeretlen dolgokkal. Te ürítettél már véres, gennyes széklet az utcán a nadrágodba, mert nem bírtad visszatartani magad a vastagbeledet tépő kíntól? Én nem is egyszer... S akkor hol vannak a fájó ízületeim, a 20 éve fájó hátam, az idegrendszeri gondjaim és az a lelki trauma, hogy a feleségem a családfenntartó? Napi szinten birkózom a kérdéssel, hogy a két, papíron is zseni fiamat miként fogom egyetemre küldeni, vagy hogy ki tudjuk-e majd fizetni a banki kölcsönt a következő hónapban. Eközben lelkiismeretfurdalásom van a saját vágyaim miatt, vagy azért, mert bár itthon vagyok, de mikor Kriszta hazaér a munkából, van mit csinálnia, mert nem bírtam mindent elvégezni, amit szerettem volna...
Depressziós lettem. A vérszegénység, a fájdalom, a tehetetlenség, a bűntudat, a feleslegesség érzése, a rák ígérete, a stressz és egyéb más dolgok miatt. Vagy épp fordítva, tudja a fene már. De ez nem az a "sz@r a kedvem" depresszió. Ez a minden mindegy, semminek semmi értelme. Ez az önpusztító fajta. Frontinnal keltem, Frontinnal feküdtem és már ez sem hatott. Nem részletezem. Ha átéltél hasonlót, tudod, mi ez, ha nem, úgyis csak egy újabb hülye vagyok a szemedben, aki nem képes összeszedni magát és menne inkább kapálni, attól rendbejönne.
Szóval, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy kivérzek, tudtam, hogy ennek mi a vége. Orvoshoz, laborba is csak azért mentem, mert kíváncsi voltam, hol tartok.
Aztán jött az az egy mondat, a háziorvosomtól: "Nem akarlak elveszíteni!". Ismerjük már egymást vagy 16 éve, már a gyerekeink is egy csoportba jártak az óvodában. De ilyet még soha nem hallottam tőle. Kérdeztem is a minap, hogy minden életveszélyben lévő betegnek udvarol-e. Bevallotta, meg akart ijeszteni. Nem sikerült, viszont visszarántott a valóságba: "Mit érezhet a feleségem, a két fiam?".
Ezután döntöttem a kórház, a transzfúzió mellett.
Kedveseim, ítélkezzetek vagy vonjatok vállat, kerülj el az utcán, vagy kiáltsatok rám, hogy hülye barom, nem számít. Élek, napról napra jobban vagyok. Ma megyek gasztroenterológushoz, utána még okosabb leszek. Valószínűleg megint tűk, bogyók, vizsgálatok... de mindennek ára van. "Nem akarlak elveszíteni!" Most már én sem önmagamat.
2020. augusztus 5.
"Hogy vagy?"
A leggyakoribb mondat az elmúlt hetekben. Hol írott, hol szóbeli formában, de rendre megtalál. Persze, örömmel veszem a kedves érdeklődést, jól esik pár percnyi figyelem.
Természetesen, vannak, akiket ilyenkor megszáll a múlt vagy a versenyszellem és hosszan ecsetelik, ők mennyivel rosszabbul jártak korábban, vagy nekik már többször is volt ez vagy az. Aztán vannak a lekicsinylők, akiknek minden, ami velem történt nem nagy dolog vagy túlélhető. Hamar felismerni a fentieket, ilyenkor inkább elhallgatok, okosan bólogatok, aztán közlöm, hogy mennem kell. Nem, nincs bennem harag, nincs bennem sértődés, mindenkinek a saját cipőjébe került kavics a legrosszabb.
De legtöbben mégis azok vannak, akik tényleg érdeklődnek és kíváncsiak arra, hogyan vagyok. Ez jó, ezt szeretem, ezt nagyon köszönöm!
S mivel épp oly' önző vagyok, mint bárki, elmondom most is, kéretlenül.
Ha rövid szeretnék lenni, azt mondom, jobban vagyok. Sokkal, sokkal jobban. Orvosi szempontból a legfontosabb értékeim ugrásszerűen javultak.
Nem fárasztalak rövidítésekkel, magyarázatokkal, csupán három, könnyen összehasonlítható adatot írok le. Ezek kórház előtti és utáni értékek.
Haemoglobin: 58 -> 122 (egészséges minimum: 135).
Hematokrit: 0,2 -> 0,4 (egészséges minimum: 0,4)
Vas: 1,3 -> 5,6 (egészséges minimum: 12,5)
Láthatod, a laborban mérhető, papírra írható, az emberi élethez szükséges, az orvosokat érdeklő adataim rengeteget javultak. Bár a vas nem olyan fényes, mint kellene, de az elmúlt évek átlagát tökéletesen hozza.
Fáradékony, néha pihegő, kissé szürkés bőrű, de orvosi szempontból az életveszélyen túl lévő, 41 éves férfi beteg vagyok. Ennek örül a belgyógyászom, örül a háziorvosom, örül a feleségem és, félreértés ne essék, örülök én is.
De mi van azzal, azokkal a dolgokkal, amiket számokkal nem írhatunk le? Vagy nem ilyen könnyedén, mert nincs matematikai referencia, nincs viszonyítási alap, nincs egészséges minimum, nincs elfogadható tartomány.
"Beteg embernek beteg a lelke is." De ha úgy jobban tetszik, akkor: "Ép testben ép lélek.".
Biztosan te is voltál már beteg. Torokgyulladás? Vagy fájt valamelyik testrészed. Netán az egyik fogad? Esetleg a lábujjad, mikor a sötétben megtaláltad az ágy lábát...
Feküdtem a kórházi ágyban, a folyosón emberek jöttek-mentek, miközben a feleségem ott ült mellettem, fogta a kezem, nézte az arcom, szemében aggodalom, mozdulataiban gyengédség volt. Néztem őt, éreztem az ujjait az ujjaim között, az érintését az arcomon, a simogatását a mellkasomon, s mégis, mégis, rettenetes magánnyal birkóztam.
Egyedül döntöttem el, hogy elfogadom a transzfúziót, egyedül néztem, ahogy a vér lassan lecsepegett, egyedül feküdtem a gyomortükrözésen, egyedül néztem szembe a diagnózissal, egyedül voltam mindvégig, ahogy azóta is. Ezért nem okolok senkit, ez egyszerűen így működik. Ezért vagyunk hálásak minden törődésért és valószínűleg ezért szeretünk panaszkodni is.
Engem szerető, tisztelő emberek vesznek körül azóta is, segítenek, támogatnak, elviselnek. Hálás vagyok nekik, rengeteget tesznek értem, időt és energiát áldoznak rám, szavakkal és tettekkel mutatják, hogy fontos vagyok nekik. Örömmel tölt el a fizikai vagy egyéb jelenlétük, ajándékaik. S itt van Harry is, a bundás kis testével, ragaszkodásával, feltétlen szeretetével.
De nem tudják elűzni magányt, nem tudják elűzni a fáradtságot, nem tudják elűzni a fájdalmat, nem tudják elűzni a tehetetlenséget, nem tudják elűzni az értéktelenség érzését, nem tudják elűzni az álmatlanságot, nem tudják elűzni a félelmeket, nem tudják elűzni a sötét gondolatokat...
Ezeket nem lehet felmérni, nem lehet papírra írni, nincs rájuk egészséges határérték, nincs rájuk transzfúzió, nincs semmilyen tabletta. Tüneti kezelésekkel elnyomhatók, ez a pszichiáterek szakterülete, de ez messze, nagyon messze áll a gyógyulástól. Inkább gyógyszerfüggőségnek mondanám.
Minden lépést magamnak kell megtennem, minden egyes (átkozott vagy áldott?) lépést, ami innen kifelé vezet, s közben csak remélni tudom, hogy jó irányba megyek.
Olvasok, filmeket nézek, zenét hallgatok, ASMR-ral relaxálok, kutyát sétáltatok, bevásárolok, kertet locsolok, segítek gazolni, főzni, mosogatni, mosni, teregetni, vagy csak ülök a kerti padon, esetleg az erkélyen álló székek egyikében és a démonaimmal küzdök. Utóbbiban a pszichológusom is segít, persze, nem itthon.
Egy szó, mint száz: amit látsz és amit bárki láthat, jobb, a többin pedig még sokat kell dolgoznom. Köszönet mindenkinek, aki segít ebben! Például, azzal is, hogy ezt elolvastad...
2020. augusztus 11.
Amikor kicsi voltam, illetve fiatal, szerettem a repülőket. Volt poszterem egy F14-esről, s nagyon szerettem volna pilóta lenni. Nem vadászgép, hanem bármi pilótája
Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a gerincem és a testalkatom alapján az ég nem erre a pályára szánt. Persze, az iszonyatosan erős tériszonyom sem segített az álmom megvalósításában. De most komolyan, ismersz még egy olyan embert, aki rosszul lesz, ha a GPS programot légifotó vagy műholdkép nézetben használja? Én sem...
Később arról álmodtam, hogy biológus leszek, eszméletlenül vonzott a tengeri emlősök világa. Ám, mivel féltem a víztől, hiszen az is mélység és úszni sem tudtam, rá kellett ébredjek, hogy ez sem az én utam.
Ekkor állatorvosként képzeltem el magam, egészen addig, míg egyszer végig nem néztem, hogyan herélnek ki kismalacokat.
Gimnáziumban már biológia tanárként gondoltam magamra, s még ha azt oda-vissza is tudtam, a kémia, fizika, matek, amik közül pontokat kellett volna vinni egyetemre, nem ment annyira.
Matekból épp hogy meglett a 2-es, így végül mehettem érettségizni. Ugyanilyen eredménnyel. Foghatnám a pedagógusra, mert benne van a keze bőven (személyes gondjai okán nem túl sokat foglalkozott a tanítványaival a szükséges minimumon felül), de ez nem lenne tisztességes.
Pedig, feleségem szerint, aki mérnök ember, egyáltalán nem vagyok hülye a matekhoz. Sőt, Csabi barátomat, aki nem hogy okos, de penge belőle, rendre legyőzöm az igen csak matekra épülő kedvenc társasjátékunkban, a Mars terraformálásában. (Hopsz, ezt nem kellett volna nagydobra vernem...)
S ha már párkapcsolat: a lányok, érthető okokból, nem engem dongtak körül. Dagi, görbe gerincű, szemüveges, fura, csendes, gátlásos palánta voltam, aki imádott olvasni, írni és, többek között, olyasmiken gondolkodott, amik, általában 30-40 éves kor körül kezdik el érdekelni az embereket. Sokszor nem is értették, miről beszélek, s én is ugyanígy néztem a korombeli lányokra.
A másik terület, ami nagyon vonzott, a számítástechnika. Jártam szakköre is, jókat beszélgettünk, programozgattunk. Érdekeltek a hardverek, a szerelés, a telepítés, a diagnosztika, a hálózatok, a Windows, a Linux és bármi, ami ehhez a világhoz tartozott.
Így lettem számítástechnikai technikus (meg gépgyártás-technológiai is, de azzal, a vizsga óta, egyetlen percet sem foglalkoztam, máig rejtély, hogy sikerült ebből is megszervezni a papírt).
Rengeteg álmot dobtam félre, az emberi lét már csak ilyen. Volt, amit egészségügyi okból, volt, amit lustaságból vagy félelemből. Mindegyikre tudnék mentséget mondani, de mi végre, hiszen senki nem kéri rajtam számon, önmagamat kivéve.
De ma már egyiket sem bánom. Ha nem így alakul, nem ismerem meg Krisztát, nem veszem feleségül, nem születnek meg a gyermekeink. Jó volt minden úgy, ahogy volt.
Nem miatta, de az ő befolyására tanulhattam meg nem csak leírni, hanem kimondani is mindazt, amit gondolok. Akár négyszemközt, vagy kisebb társaságban, akár tömegnek. Nem hadarok, nem töltöm fel az üres pillanatokat ő betűkkel és nem félek a kamerától sem.
Vannak, akik szeretnek, tisztelnek, támogatnak, vigyáznak rám. Hivatásból, önmagamért, vagy mindkettő okán. Mások eltávolodtak, de nem vetek rájuk követ, s remélem, ők is letették már az általam rájuk rótt terhet. Kinek-kinek azonképpen, ahogy a szíve diktálja. Jól van ez így.
Ma már csak egyetlen álmom van: játszani az unokáimmal. Csokit dugni a zsebükbe, mesefilmet nézni velük, lökni őket a hintában, együtt homokvárat építeni és elmesélni nekik, hogy milyen kölyök volt az apjuk.
Aztán, végül, ha már minden csokim elfogyott, ha már minden mesét megnéztünk, ha már a hinta is elkopott, ha már az összes homokot felhasználtuk és kifogytam minden történetből, amiken jókat kacaghatunk, csak megpihenni, s várni Krisztát. Remélem, jó sokáig leszek majd magányos...
Most ez a cél. Most ez a feladat.
Újabb hét, újabb megoldásra váró kérdés. A kórházban 2 zacskó vasas infúziót kaptam, ami brutális adag. Ennek nyomán az egekben kéne lennie a vérképem vas tartalmának. Ám az egészséges minimum fele sincs.
Hová tűnt a többi? Vért is kaptam, így képtelenség, hogy minden vasmolekulából új vörösvértest jött volna létre, a vérképem hemoglobin és hematokrit értéke nem erre utal. Nem vérzek sehol, nincs gyulladásban az autoimmun betegségem, a gyomrom kulturáltan viselkedik, a szúnyogok nem csíptek agyon, vámpír harapást nem találtam magamon...
De akkor hová tűnt az a rengeteg vas?
Rejtély.
Viszont semmi, de az ég adta világon semmi kedvem ismét befeküdni a kórházba, nézni a mennyezetet és várni, míg lecsepeg az újabb adag vasas lötty. Más eszköz híján marad a vénás injekció. Most már nem orosz rulett minden ampulla, most már nem ájulok el egy kis szuritól.
Körülbelül 1 hetem van a következő vérvételig. Ma fogyott el az első és holnap bontjuk meg a második doboz Ferrlecitet. Az újabb 5 ampulla. Szoros lesz, de jó vérképet kell produkáljak. Kérlek, szoríts nekem! Köszönöm!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!