Papír

Ülök a kanapé szélén, bal kezemben fehér papír, rajta latin szavak. Most értem haza, mondhatni, olyan friss a röntgen eredménye, hogy ha kenyér lenne, s puszta kézzel fognám, égetné ujjaim.

De égeti így is. 

Nincs mit tenni, összehajtom a lapot, táskám mélyére rejtem, hogy elinduljak háziorvosom rendelője felé. Tudom, hogy felesleges a mozdulat, s elő sem kerül majd a kinyomtatott írás, hiszen a 21. században már a Felhőben tárolják ezeket az adatokat is. De a belém égett rutinnal nem vitázhatom és a pillanatnyi nyugalom szüksége is kegyetlenül szorongat. 

Végül elindulok, ám út közben megvadult ménesként vágtat át rajtam ezer és egy gondolat. Legtöbbjük úgy kezdődik, hogy mi lesz ha... Próbálom távol tartani az aggodalmaim, ám e magamra rótt teher egyre súlyosabban nyomja vállaim. Az autóig megrogynak térdeim, ver a víz, szívem épp ki nem ugrik csontkalitkájából. 

"Megfordulok. Hazamegyek." 

Persze, nem fordulok meg. Kell az injekció is.

Néma cinkosság üli meg kettőnk közt a levegőt. Ő is tudja, én is tudom. Megpróbálunk időt nyerni.

Csendes intimitással szúrja meg könyökhajlatom egyik vénáját, s míg nagyon lassan, óvatosan a testembe nyomja az éltető szert, hangjára figyelek. Halkan, nyugtatón duruzsol. Mosolygok.

Rám pillant:

- Ugye ma nem készülsz elájulni?

- Tegnap se készültem.

De közben érzem, hogy kissé távolodik a világ és elönt a gyógyszer okozta forróság. Halkan kérem tőle:

- Lassabban!

- Jó, extrém lassú leszek. Most meg is állunk.

- Köszönöm.

Eltelik talán fél perc, s ő végig arcom, tekintetem figyeli. Bólintok:

- Mehet.

Még kétszer megállunk, mire elfogy a 12,5 ml folyadék.

- Minden OK?

- Persze, jó kezekben vagyok.

- Azért feküdj csak az ágyra.

- Csak így? Se virág, se bonbon?

- Ilyen a stílusom.

Közben már eldőltem, ujjai a csuklómon, másik kezével párnát helyez a fejem alá.

- Húzd fel a térdeid!

Szót fogadok, mégis felsóhajt és korhol:

- Nem vagy egyszerű eset.

- Ilyen a stílusom.

Beszélgetünk. Ő orvosként, én betegként, mégis szabadon, nem törődve sem a rendelő szűkre szabott világával, sem a cseppnyi idővel, ami nekünk jutott. 

- Jobb a pulzusod.

- Érzem.

- Lassan ülj fel!

- OK.

- Ennél lassabban.

- OK.

- Most így maradunk.

- Te vagy az orvos.

- Kérsz inni?

- Kösz, nem. Mi van a röntgen leletemen?

- A gyomrod megint elindult.

- Műtét?

- Igen.

- Idén nem szeretném.

- Tudom, eleged van. Hogy alszol?

- Rosszul. Becsukom a szemem és újra gyomortükrözésen vagyok. Szorongok.

- Valószínűleg poszttraumás stressz.

- Én is erre jutottam.

- Lábra tudsz állni?

Már jól vagyok. Odakint sokan várnak, felborult miattam az előjegyzés. Mennem kell. Búcsúzóul üdvözlöm a srácait, hátha emlékszik még rám valamelyik. Már fogom a kilincset, de visszafordulok.

- Fáradtnak látszol, pihenj a hosszú hétvégén!

- Fogok. Kocsival vagy?

- Igen.

- Óvatosan!

Becsukom az ajtót. Nem merek a betegtársaim szemébe nézni. Köszönésfélét motyogok.

Táskámban egy fehér papír, rajta latin szavak. Most már mindet értem. Sírva fakadok.