Túl vagyok rajta...
De kezdjük ott, ahol a múltkor abbahagytam!
Hétfőn megérkezett a két megrendelt játék, A Dixit 5. kiegészítője, az Álmodozások és a Munchkin alapjáték. (A Cash 'n Gunst cseréltük le, nem jött be négy fővel.) Izgatottan bontottam ki mindkettőt, majd elmélyülten gyönyörködtem a Dixit lapjaiban, s nevetve olvastam a Munchkin szövegeit.
Egyébként a szokásos dolgokat csináltam, de nem vittem túlzásba, a szombati ráncfelvarrás még éreztette hatását, nem volt kosz. Mostam, mosogattam, bevásároltam, olvastam, zenét hallgattam, filmet néztem.
Délután levittem Benit gyógytornára, majd este közösen, családi keretek között néztük át újra a játékokat, s próbáltuk ki a Dixitet. Sebinek nagyon megtetszett.
Kedden semmi különös, leszámítva, hogy megvettem a vastagbéltükrözést megelőző nagytakarításhoz a hashajtót. Utoljára kb. 15 éve ittam ilyesmit, de az más volt. Ez 20 tasak por volt, amit 2 liter vízben kellett feloldani, majd hűtőbe tenni és napközben meginni, 8 adagra osztva. Közben szénsavmentes vizet, teát, szűrt gyümölcslevet lehetett még fogyasztani, bőséggel. Kedden még vacsorára belakmároztam, már amennyire ez lehetséges. :)
Szerdán reggel bekevertem az anyagot. Citromos, limonádés ízű, majdnem kellemes is, ha nem tudja az ember, mit iszik és nem érzi úgy az édesítőszertől, mintha valami fura bevonat lenne a szájában. Ezt egész nap próbáltam eltüntetni, gyakori fogmosással, de az utánpótlás miatt csak ideig-óráig sikerült.
Délelőtt még nem is volt semmi komoly gondom. Kortyogott, mortyogott a bélésem. Aztán eljött az első futás, amit még több is követett. Egyébiránt nem volt vészes, legalább is nekem nem, lévén, számomra a hasmenés alapállapot volt éveken át.
Körülbelül délután kettő óra felé kezdtem azt érezni, hogy bár iszom ezt a cuccot, ami nem csak hashajtó, de sópótló is, meg teázom, gyümölcslevet iszok, mégis éhes vagyok. Időről-időre azon kaptam magam, hogy kint állok a hűtő előtt és nyúlnék be valamiért. Egyre erősebb a gyanúm, hogy tudok teleportálni. Kizárólag a lakáson belül és csak a hűtő elé. :) Aztán túlestem a nehezén, a szervezetem tudomásul vette, hogy nincs evés. Estére már egész jól éreztem magam, s a WC-t is egyre ritkábban látogattam.
Az éjszaka, két könnyed sétától eltekintve, jól telt, bár az utolsó alkalom után már nem sikerült visszaaludni. Ez úgy negyed négy körül történt... Nagyon kipihent voltam. Na jó, nem.
Srácok suliba mentek volna, ha Beni nem kezd el öklendezni a fürdőben. Így végül csak Sebit vitte el Krisztám. Eredetileg én vittem volna a srácokat, aztán lementem volna a tükrözésre, s Kriszta kiszaladt volna a munkahelyéről arra a "kis" időre, hogy lelki támaszt nyújtson. De így változott a program, ő vitte el Sebit a suliba, majd hazajött, s együtt mentünk le az orvoshoz. Benit addig egyedül hagytuk, telefonnal kézközelben, hadd pihenjen, aludjon.
Mivel nem tudtam, hogy kapok-e valami fájdalomcsillapítót, vagy bármit, ami miatt nem vezethetnék, nem kocsival mentünk, hanem tömegközlekedéssel. Előtte gondosan becsomagol Krisztám egy kis felvágottat, teát, sós kukoricapelyhet. Legyen mit ennem, ha végzünk.
Nem kellett sokat várni, hamar az orrom alá dugták a betegtájékoztatót, hogy mi fog történni és mik a kockázatok. Nem kellett volna elolvasni... Aztán pár kérdés, gyógyszerérzékenységről, más betegségekről... stb. Végül aláírás. Alig visszaadtam, már hívtak is be. Mondtam Krisztának, jöjjön be ő is, mert kell a támogatása. Meg azt, ki tudja, ha már ott van, hátha ő is sorra kerül... :)
Vetkőzzek le derék alatt, vegyek fel egy papírnadrágot, ami a kritikus helyen lyukas volt. Próbáltam ellenkezni, hogy lassíthatnánk-e a tempón, most találkoztunk először az asszisztensnőkkel, mégis előbb vacsora, vagy valami, de nem jártam sikerrel. A szebbik felemet akarták, nem bonbont meg virágot.
Ha már így, megkérdeztem, hogy milyen fájdalomcsillapítót adnak majd, mire megértőn, de határozottan azt a választ kaptam, hogy semmit. Dormikumot már nem használhatnak, a feszítő érzésre meg nincs igazi megoldás. Mit mondhattam volna erre?
Krisztit közben kiküldték, mondták neki, hogy majd szólnak, ha bejöhet. Ennek nem örültem, azt gondoltam, bent lehet, foghatja a kezem, simogathatja a homlokon, puszilgathatja az orcám és közben szerelmes szavakat sugdoshat a fülembe... De nem. :(
Asztalra fel, terpesz, elemes pulzus- és légzésfigyelő a jobb mutatóujjamra, majd jött a doki. Kesztyű, nylonkötény, egy kis síkosító az ujjára és... khm... ellenőrizte, nem lakatoltam-e le a bejáratot. Aztán jött a hosszú, fekete cső, amin keresztül már érkezett is a levegő.
Komolyan mondom, ilyen profin lufit még senki nem alakított a világtörténelemben. Abban a pillanatban kérdés nélkül felvettek volna a színművészetire, ez tuti.
Csak, hogy miként képzeld el a dolgot: bal oldalamon ült az idősebb asszisztensnő, aki ellenőrizte az ujjamra húzott műszert, illetve, amikor kellett, finoman megnyomta a hasfalamat, hogy másként álljon odabent a felfújt bél, s a szonda könnyebben haladhasson előre. Velem szemben, az alfelemnél ott ült a doki, kezében a távirányító, s nézte a fejem fölé rakott monitoron, mi van odabent. Kettejük között állt egy fiatalabb asszisztensnő, aki a mintavételhez szükséges csipeszes csőgörényt kezelte. Jobb oldalamon a tükrözőműszer, tetején egy másik monitor, amin az idősebb asszisztensnő és én nézhettük, mi történik.
Nem fogok hazudni: fájt. Nem az, ahogy kotort bennem a műszer, vagy ahogy mintát vettek vagy 6 helyről is, azt szinte nem is éreztem. Az fájt, ahogy felfújták a belemet és kitágult a gyulladt bélszakasz. Mondták előtte, hogy ha pukizni kell, nyugodtan, ennek ez a menete, de időnként ők szívnak majd le a levegőből, ha egyesebb szakaszhoz érnek. Hát, mit mondjak... az megvan, mikor a felfújt lufi száját hirtelen elengeded? Akkor képben vagy! Csak én nem repültem. Bár, lehet, hogy megemelkedtem. :D
Aztán valamikor behívták Krisztámat is. Most már elmondhatja magáról, hogy ismer kívül-belül. A doki időnként neki is magyarázott, hogy mit lát, jó-e vagy sem. Aztán lassan eljutottunk oda, hogy már csak centikre volt a műszer a kijárattól. Nagyon, nagyon ideje volt már, mert egyfolytában azzal a kényszerrel küzdöttem, hogy felállok és hazamegyek.
A fiatalabbik asszisztensnő rendezte a mintáimat, az idősebbik fertőtlenítette a műszert, az orvos meg odaállt mellém és elmondta, mit látott, mit gondol, mit javasol...
Főbb pontokba szedve:
0.) a gyulladás nem reagált megfelelően a szteroidos és egyéb gyógyszerekkel kombinált kezelésre
1.) régi gyógyszereket kell elhagyjak
2.) kapok helyettük újat
3.) szóba került a biológiai terápia
4.) találtak egy poliphoz hasonló képződményt a gyulladt szakaszon
Az utóbbit pár szóban kifejteném.
A polip a bél belső falán lévő szövetnövedék neve. Különféle méretű lehet. Van szemölcsszerű, vagy gombához, ujjakhoz hasonló. De lehet
nyeles és nyél nélküli is. Általában jóindulatúak, de a colitis ulcerosa-val kombinálva biztosan daganatos elfajulást okoznak.
Magyarul: ha a szövettan azt hozza ki, hogy egy polipot sikerült felnevelnem a gyulladt szakaszon, akkor rákmegelőző állapotban élek. Ezt, mivel a beteg szakaszon van, nem csak fogják és leégetik, mint általában a legtöbb embernél, hanem a kiújulás, a komplikációk és áttétek megelőzése végett az EGÉSZ vastagbelet eltávolítják.
Próbálok normális maradni, normális életet élni február 1-ig, amikor vissza kell mennem a szövettani eredményért, de az, hogy be vagyok szarva, csak messziről mutatja, mit érzek valójában.
