Harry és az énidő

Csapjunk a lecsóba!

A mai napom egészen jól indult, pszichológusnál voltam, egy óra tömény önismeret és gubancirtás. Aztán átsétáltam a pszichiáter rendelőjéhez, de kiderült, a doktorok váltása miatt nincs rendelés. Így időpontot sem tudtam kérni az új szakemberhez. Talán holnap reggel több szerencsém lesz. Muszáj, mert most már nem vicces, hogy ennyire rosszul alszom.

Hazaértem, ledobtam a cuccaim és kivittem Harryt sétálni. Említettem már, ő az "új" kutyusunk. Sári után nem hittem volna, hogy valaha is lesz másik, de kiderült, hogy a havannai pincseket jól viseli a szervezetem. Így május 24-én elhoztuk Egerfarmosról. Körülbelül 260 km oda is, vissza is.

Apró kitérő: igen, ezzel a borzalmas vérképpel, bár, akkor még biztosan jobb volt egy fokkal, de már akkor is messze a minimumok alatt lehettem. Bár megálltunk sógoromnál Gödöllőn, ide már 23-án felmentünk, de hazafelé csak egy laza ebéd és egy kis szieszta miatt ugrottunk be, után indultunk is. Mindenkit épségben hazahoztam.

 

Harry május 24-én

Szóval, elvittem Harryt sétálni. Kakis zacskó, kutyakulacs, póráz, hám, ahogy illik, volt minden nálam és Harryn. Az első pár lépés után lekuporodott pisilni, jó nagy dicséretet kapott. Aztán újabb pár méter és jött a nagydolog is. Megint hatalmas dicséret, plusz zacskózás. Kutyafuttatóban kidobtam, kicsit játszottunk, aztán póráz nélkül sétáltunk a futtató melletti "parkban". Sehol egy élő ember, sehol egy kóbor állat, csak mi ketten. Ideális volt a gyakorlásra: gyere, ülj. Harry szépen teljesített jutalomfalat nélkül is. Ösztönösen nem távolodott el néhány méternél messzebb, ha előrébb szaladt, rendszeresen hátrafordult, jövök-e, elfordultam-e, megálltam-e. Szaglászott, megint pisilt, megint kakilt, aztán ivott is, végül hazaindultunk. Csak az utca végén csatoltam fel ismét a pórázra, mikor biztos akartam lenni benne, hogy se autók, se idegenek, se háziállatok, se kóbor jószágok ne zavarhassák meg az utunkat.

Mivel kistestű kutya, a nagyobb fajtársai zsákmánynak nézték, illetve úgy játszottak vele, hogy kergetni kezdték. Emiatt kissé ambivalens a viselkedése: nyüszít, ha másik kutyát lát, figyel, menne felé, de tart is a másiktól, becsapja a farkát a lábai közé, hátra-hátra pillant ránk. Ha meg kerítés mögötti "kollégát" lát, húzza a pórázt, ugat, oda akar menni. Persze, ennek előfeltétele, hogy a hazai pályát védő fajtárs kerítésszaggató módon viselkedjen. Ez, mivel a kertes házban tartott ebek 99%-át nem sétáltatják, így nem vezetheti le az energiáit és neurotikusan viselkedik, garantált.

Ezért beírattuk kutyaoviba, ott hasonló korú kölykökkel lehet együtt, bár a domináns típusú állatokkal itt sem tud mit kezdeni, inkább a lábunkhoz bújik. Mivel ez nem csak róla, hanem rólunk is szól, így figyeljük, próbálunk stabil hátteret biztosítani neki és csak akkor közbeavatkozni, ha tényleg szükséges. Ezzel mi is szokjuk, hogy ő milyen, mire van szüksége, meg ő is megtanulhatja, hogyan kommunikáljon eredményesen a többiekkel. Érdekes módon ezzel Sárinak nem volt gondja, bár ő már akkor nagyobb volt, mint most Harry, mikor elhoztuk az anyja mellől. Viszont Istvánék havannai pincsével egész jól megértette magát. Talán, mert az a kutyus lány.

Nagyon szereti az embereket, főleg a gyerekeket. Szinte megbolondul, ha meglát egyet, menne hozzá, nyalogatná a lábát, kezét, arcát. Ha engednénk, de nem engedjük. Egyébként annyira könnyen észre lehet venni, hogy melyik kisgyereknek nincs tapasztalata kutyákkal és melyiknek van. Aki nem sűrűn, vagy egyáltalán nem találkozik kutyákkal, fél, elhúzódik, de általában kíváncsi. Akinek meg nem újdonság, természetesnek veszi, hogy egy kölyök ilyen kajla. Persze, sosem adjuk ki a kezünkből az állatot és folyamatosan figyeljük, mi történik, nehogy akaratlanul is kárt tegyen a kisgyerekben. Fellökheti, megijesztheti, megsértheti a lábukat, kezüket a karmaival vagy a fogaival stb. Szerencsére viszonylag hamar le tudjuk már csillapítani ezt a fajta örömködést. Ezt egyébként tanultuk is a kutyaoviban.

Harry augusztus végén

Egy szó, mint száz, sétálni voltunk. Hazaértem, jött a séta "második fele", a bogáncsozás. Mivel a havannai pincsek szőre, mint minden bichoné, aljmentes, így olyan a tapintása és a viselkedése is, mint az emberi hajé. Ergo, minden beleragad, belegabalyodik és igazi türelemjáték kiszedni a vékony szálak közül a növényi magvakat. Mivel ez rendszeres program, Harry legtöbbször már nyugton tűri, csak jelzi, ha fáj, amit teszünk. Havonta egyszer fürdetjük samponnal, egyébként, ha nagyon poros, sáros, maszatos, egyszerűen csak vízzel lezuhanyozzuk. Már egész jól megszokta a hajszárítót is. Nem szereti, de eltűri. Ahogy a fürdetést is.

Bogáncsozás után, ha még nincs elege, átkefézzük, de ez most kimaradt. Éhes is voltam, a mosogató is tele volt, úgy voltam vele, hadd pihenjen ő is, majd este. Elmostam pár evőeszközt, tányért, aztán melegítettem ebédet: zöldséges rizs és főtt darált sertéshús. Pici só, pici fokhagyma semmi komoly fűszer nincs benne, nagyon szeretem, ideális a gyomromnak. Hittem én.

Mert ebéd után elmostam megint pár dolgot, aztán rám tört a fáradtság és ledőltem. Nem sokáig tartott a pihenésem, egyik pillanatról a másikra olyan fájdalom öntött el gyomor tájékon, hogy azt hittem, kiszakad. Leizzadtam, kalapált a szívem. Próbáltam jobb oldalra, majd bal oldalra feküdni, álltam négykézláb, térdeltem az ágyra támaszkodva, ültem, álltam... Szerintem letoltam egy komplett jógaórát. Semmi nem segített. Ittam pár korty hideg tejet, de nem hozott enyhülést. Aztán hirtelen folyni kezdett a számból a nyál, mintha le nem nyelt vizet adtam volna vissza a természetnek, aztán gázok is feltörtek és durva hányingerem támadt. Miközben álltam a WC mellett, fejemet az ajtófélfának nyomva, próbáltam abban reménykedni, hogy ha visszajön az ebéd, nem lesz véres.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de végül nem történt semmi. Betámolyogtam a nappaliba, eldőltem, mint egy lisztes zsák és rövid időn belül elaludtam. Mire felébredtem, nyoma sem volt semmiféle fájdalomnak. Felöltöztem és hazahoztam Krisztát, pont lejárt a munkaideje.

Persze, este is elvittem Harryt sétálni. Jöttek a gyerekek is, Kriszta is. Jó tanulság volt, mert rájöttem, hogy kutyát sétáltatni egyedül vagy ketten lehet a legjobban. A négy már sok, s ebben még nincs benne az állat... Ilyenkor túlságosan sok irányba oszlik a figyelmem és ez feszültté tesz, holott az ilyen szeánszok épp a kutyára hangolódásról, a hétköznapi dolgokból való kiszakadásról kellene szóljanak. Borítékolható volt a robbanás.

Egy bagatell dolgon telt be a poharam, félreértés volt a egész, de akkor és ott eldurrant az agyam. Kidobáltam minden kutyás dolgot a zsebeimből, földhöz vágtam a kutyakulacsot és hazajöttem. Mivel kulcsom nem volt, a hátsó kertben ültem le lehiggadni. Mivel szomjas voltam, megettem pár szem lédús paradicsomot, aztán gazoltam kicsit a ház előtt. Majd megjött a család. Harry már az utca végéről észrevett, futott hozzám, Benivel a sarkában.

Vacsora, megbeszéltük, hogy félreértés történt, majd a napunkat, végül a holnapi iskolakezdést is szóba került. Meg jókat nevettük néhány Instagramos mémen. Ők tisztálkodnak, én meg ASMR-t hallgatok és ide írok. Ez az énidőm.

Reggeli nyögdécs

Rosszul ébredtem. Bár ez elég furán hallatszik. Hogy lehet jól ébredni? Máshogy nyitom ki a szemem? Inkább úgy mondom, hogy rossz kedvvel ébredtem. De ez sem lenne igaz, mert nem rossz kedvem volt, hanem konkrétan dühös voltam. Meg vagyok is. Bár sokat csitult.

A minap némi fájdalmas anális inzultus ért a gasztroenterológián. Azóta is fáj a hátsón. Ma reggel pedig egyenesen lüktetett. Erre ébredtem, s ahogy tudatosult bennem, miért nem alszom, elöntött a düh. Nem a fájdalom miatt, vagy mert megint csak beigazolódott, amit jó ideje tudok és mondok, miszerint az orvosok nem tudnak meglenni anélkül, hogy ne tolnának valamit az ember testébe, hanem mert hosszú ideje az első éjszakát sikerült úgy "átaludnom", hogy nem vettem be altatót. Jó, ez erős kifejezés, de 4 óra drog nélküli alvást már hadd szabadjon eredménynek tekintenem. Ami lehetett volna akár 5 vagy 6 óra is. Talán. Nem tudom. De ezt most elvette tőlem a lüktető fájdalom. Ahogy vert a szívem, úgy érkeztek a hullámok.

S ezt tudom csillapítani, beveszek egy Cataflamot vagy Fortedolt és megoldódik a dolog. De aludni nem tudok csak úgy, altatót meg nem vehetek be napközben. Itt a két gyerek, akik, még ha 10+ évesek is, de nem lőhetem fejbe magam egy Dormicummal, ők meg gondoskodjanak magukról és minden másról is, mert apa alszik és nem szabad felébreszteni. Ráadásul az utcánkban felújítják az útburkolatot, a szomszéd házakban valaki mindig flexel, fűrészel, kalapál, füvet nyír... Simán felébrednék altató mellett is.

Fáradt vagyok, az agyam mégsem vesz tudomást erről, folyamatosan pörög, nem tud leállni. Aggodalmak, félelmek, emlékek, vágyak... Aztán kezdődik elölről, csak más aggodalmakkal, más félelmekkel, más emlékekkel, más vágyakkal. Iszonyatos hangzavar van idebent és érzem, már nem sokáig tudok én sem csendben maradni. Pattanásig feszült minden idegszálam és egy ideig egyetlen orvost sem szeretnék látni.

Elegem volt belőlük.

De hogy valami jót is mondjak: a vérképem biztosan rendben van, mi másért volnék állandóan fickós? Van itt vér bőőőven...

EÜ krónika

A mai bejegyzésemet a Facebookra, az egészségügyben tett kalandomról posztolt írásaim mentésére szánom, időrendben, dátummal ellátva. Ha ott olvastad, most megismételheted, ha nem, bepótolhatod.

2020. július 18.

Napok óta, pontosabban, szerda reggel óta, azon gondolkodom, hogyan mondjak el nektek valamit. Valamit, amit igazán sem megfogni, sem megfogalmazni nem tudok.

 

Körülbelül 12-14 éves korom óta küzdök a gerincemmel, egyre púposabb, ferdébb, csavarodottabb és folyamatosan meszesedik. A körülötte lévő izmok állandóan görcsölnek, csomósak, fájnak, időnként olyan, mintha izzó vasat nyomnának hozzájuk. Torna, masszázs, gyógyfürdő... Elviselhető.

Immár lassan 18 éve élek együtt az egyik gyógyíthatatlan bélbetegségemmel. Autoimmun, igazi dög, kiszámíthatatlan és kegyetlen: fájdalom, görcsök, vér, rák kockázata, rendszeres vizsgálatok, injekciók, gyógyszerek. De már megszoktam.

 

Aztán jött az ízületeim nyavalyája, meg az idegrendszeri nehézségek. Ezekre is szedem a tablettákat, becsülettel. Ahogy azt az orvosok mondják. Szerintük ezek is az autoimmun miatt alakultak ki. Biztos így van, nem értek hozzá. Kezelhetők.

 

Aztán jött egy múló rosszullét, utána gyomorfájdalom, ami kisugárzott az egész mellkasomba. Aztán újabb, immár lassabban múló rosszullétek, több fájdalommal, aztán vérrel és még vérrel, míg végül elájultam. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.

 

Feleségem (július 9-én) elvitt orvoshoz, ott injekció és ájulás, majd másnap labor, ahol újabb ájulás. Az eredmény szerint a hemoglobin, hematokrit az egészséges érték minimumának fele sincs, a vas a 10%-a.

 

Orvosom azonnal felhívott, azt mondta, ez katasztrofális, rosszabb, mint hitte, ez csak "káposztalé, színezett víz". Pakoljak, megyek a sürgősségire. Kérdezem, miért? "Mert bármikor infarktust kaphatsz. Nem kap elég oxigént a szíved, ezért felnyomja a pulzust és a vérnyomást, de azzal is infarktust kockázat. Ülő helyzetben is 100-120-as pulzusod van, 160-180-as vérnyomással. Lassítani kéne, de így sem kap elég oxigént. Ördögi kör. A vasinjekció pedig, amit én adhatok, orosz rulett, abba is belehalhatsz, ilyen alacsony vas mellett mindegyik egy sokk a szervezetnek. Jobb, mintha összeomlana a keringésed, eddig, amíg nem láttuk a vérképed, rizikóztunk, de ennyi volt, érted?!" Értettem.

 

Azonnal a sürgősségi (köszönöm István!), onnan belgyógyászat. Vércsoport vizsgálat és pár perc múlva már csepegett a 0 Rh+. Éjszakás nővér ott ült mellettem, figyelt, mondta, bármi van, szóljak. Mondtam, kimennék majd pisilni. Szó sem lehet róla, stabil pulzus és vérnyomás kell, feküdni, feküdni, feküdni... Akkor mi lesz? Szólok és hoz kacsát. Így történt. Elvitte, kiürítette. Aztán elaludtam.

 

Reggelre a második adag vért is bekötötték, lecsepegett és el is vitték. Aztán átvittek másik kórterembe, ketten voltunk. Intettünk, köszöntünk, aludtam tovább. Újabb adag vérre ébredtem. Doktornő mondta, ha elfogyott, egy vasas infúziót kössenek be. Pisilnem kellett, kaptam a kacsát.

 

A harmadik adag vér

 

Vasas lötyi

Innentől javultam. Újabb vérkép, újabb vasas infúzió (megtudom, darabja 55 ezer forint). Túl voltam az életveszélyen, vérnyomás normál szintre csökkent, pulzus folyamatosan 80 alatt. Gyógyszerek, pár napra rá megint vérkép. Egyre jobb.

 

Akkor ideje volt megkeresni a vérzést. Az autoimmun nem lehetett, valahol fent kellett keresni az okot. Valószínűleg gyomor, vagy nyombél. Tükrözésre volt szükség, másnap (július 14-én) korán reggel velem kezdtek.

 

Szenvedtem. Cső a torkomban, gyomromban, doktor küzdött, én nyöszörögtem, izzadtam, könnyeztem. Az egyik asszisztens dicsért, törölgette az arcom, lefogott. A másik a hasfalam nyomkodta, szívem szerint orrba rúgtam volna. Az orvost meg fel. Latin szavak, amik egy általam nem látott monitor képe alapján hangzottak el.

 

Folyamatosan mondták, hogy mit csinálnak, kitartás, bocsánat, tudják, hogy nem kellemes, de összefolytak a szavak. A belső órám szerint már fél napja feküdtem itt, folyt a nyálam, sírtam. Mikor a nyombelet említették, felemeltem a kezem, mutattam, kifelé, elég volt. Orvos visszakérdezett, megerősítettem, ki belőlem.

 

A gáz, amivel felfújtak, lejutott az autoimmun részhez, görcsöltem. Alul és felül is távozott, azt mondták, ne szégyelljem magam, csak nyugodtan, ennek ki kell jönnie. Felülni nem tudtam, remegtem. Békén hagytak.

 

Hoztak egy tolószéket, lassan felültettek, még több gáz távozott belőlem, közben besegítettek a székbe. A shownak folytatódnia kell. Így is háromszor annyi ideig voltam bent, mint szokás. Kitoltak, betegszállító átvett, visszavitt a belgyógyászatra. Közben és utána is tovább eregettem. Szobatársammal már nevettünk rajta.

 

Délután jött az orvos. Elmondta, rekeszizomsérv, gyomor nagy része felcsúszott a mellkasba, a rekeszizom összezárt, az így szorított gyomortraktus kifekélyesedett, ezért a sok fájdalom és vér. Most visszatolta a gyomorszondával, de előbb-utóbb megint felcsúszik, akkor műteni kell. Főleg, ha meg is csavarodik.

 

Gyógyszerek, pihenés, semmi erőlködés, egyszerre ne egyek és igyak sokat (max 2 dl), stb. Hazamehetek? "Ha szeretne, igen, de jelentkezik a háziorvosnál és Felföldi főorvos úrnál!". Beleegyeztem, csak hadd menjek. Zárójelentés, pakolás, elköszönés, haza.

 

Azóta fekszem, alszom, olvasok, filmet nézek, többször eszem keveset. Bár nem is én lennék, ha már másnap nem szegtem volna meg az utasításokat: az Erzsébet-táborba minden szerdára társasjáték foglalkozást ígértem a gyerekeknek. Betartottam. Mire hazaértem, remegtem a fáradtságtól, pedig csak másfél óra volt és egy jó barát is segített.

 

De azóta szót fogadok mindenben. Rengeteget alszok, pihenek, szedem a bogyókat, élvezem Kriszta törődő figyelmét és nézem, ahogy a kutya mellettem fekszik, vagy ahogy mindenhová követ, mint az árnyékom. Érzi ő is, hogy most valami nagyon más.

 

S hogy mi végre ez az egész? Miért mondtam el mindezt? Miért adtam ki ennyi személyes adatot? Emlékszel, hogy kezdtem? Szeretnék átadni valamit, de magam sem tudom megfogni, megfogalmazni, hogy mi az.

 

Egyrészt, hálás vagyok mindenkinek, aki segített megmenteni az életem. Másrészt, nagyon bánt, hogy idáig hagytam fajulni a helyzetet. Harmadrészt, a tudat, hogy vért kellett kapjak és ebbe szó nélkül belementem, túlmutat azon, amiben eddig hittem.

 

Féltem. Sőt, rettegtem. Nem, nem attól, hogy meghalhatok. Be fog következni, talán még van 20 évem, de bekövetkezik. Attól féltem, hogy soha többé nem látom a gyerekeimet, a feleségemet, hogy nem mondhatom el nekik, mennyire szeretem őket, hogy fontosabbak mindennél, mindenkinél, hogy eddig is ők tartottak életben, hogy eddig is csak miattuk, értük nem adtam fel semmit. És igen, rettegtem, hogy nem táncolhatok a leendő menyeimmel, hogy nem ismerhetem meg az unokáimat, hogy nem hallhatom a szót: "nagypapa". Talán mégis attól féltem, hogy meghalhatok. De inkább mondanám azt, hogy nem akartam kihagyni sok örömöt, amit az élet még adhat.

 

Ne bántsátok egymást, senkiért és semmiért. Nincs az a párt, egyház, ideológia vagy bármi ezen a kicsiny bolygón, ami többet érne, mint a szív, ami bennetek dobog és az emberek, akikért dobog. Úgyis minden az enyészeté lesz, akkor már inkább örömmel és boldogsággal telten hagyjuk itt ezt a világot!

Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok egymásra és ne feledjétek: egyetlen mosoly is összehasonlíthatatlanul erősebb, mint bármi, amit ember valaha alkothat.

 

Boldog, vidám, szép napot nektek!

 

 

2020. július 21.

Volt abban valami igazán emberi, valami megkapóan intim, valami csendes és végtelen, mikor a háziorvosom közölte, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nem tud többet segíteni.

 

Nem szakorvos, nincsenek speciális műszerei, sem jogkörei, rengeteg gyógyszerhez, eljáráshoz nem fér hozzá. Csupán őszinte volt. Tényszerű.

 

Mégis...

 

Mégis, látni a tekintetét, amiben minden benne volt, amit csak egy ember egy másik embernek adhat.

Egyszerre volt felemelő és fájdalmas élmény. Még most is beleborzongok.

 

 

2020. július 29.

Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg azon péntek estén, mielőtt kórházba kerültem.

 

Délelőtt, illetve, reggel még vérvételen voltam, itt, Pakson. Álltam a sorban, néztem a sorstársaim maszkos arcát, fáradt pillantásait és hallgattam, ahogy az egymást ismerő betegek mesélik a egészségügyben átélt élményeiket, vagy, hogy idén milyen borzalmasan rossz az időjárás gyümölcsre, zöldségre egyaránt.

 

Végül sorra kerültem, számot kaptam, felmehettem. Nem kellett sokat várni, kevesen is voltunk, odalent megfontoltan engedték be a betegeket. Köszöntem, leültem, a tű már a karomban is volt, majd mire kettőt pislantottam volna, már végeztünk is.

 

Megköszöntem, felálltam, majd annyira emlékszem, hogy támaszkodtam egy pulthoz, ahonnan átsegítettek egy ágyra, pontosabban egy hátradönthető vérvételi székbe. Borogatás a homlokomon, jéghidegnek érzett víz csorgott le a nyakamon és pár aggódó tekintet felettem. Majd a vérnyomásmérő búgását hallottam, amit a felkarom ismerős szorítása követett. 

 

Kedves hang, törődő mozdulatok, figyelem és ennek nyomán tisztuló tudat. Pár perc nyugalom, itattak, majd lassan felültettek és kisegítettek a váróba. Pihentem, később lifttel lementem a földszintre, onnan pedig haza.

 

Este, pontosan 6 órakor csippant a telefonom, email érkezett. A laboreredményem. Belenéztem, láttam, néhány pluszt, egy autoimmun bélbetegnek ismerős értékek. Majd rengeteg mínusz, sok helyen pedig már az sem, csak egy "L" betű: vas, hematokrit, hemoglobin és egyebek. Küldtem egy SMS-t a háziorvosomnak, hogy láttam a vérképem, nem túl combos.

 

Szinte azonnal csörgött a telefonom. Az orvosom volt. Ekkor mondta el, hogy amit láttam, az katasztrofális, rosszabb, mint eddig hitte, kórházba kell mennem, transzfúziót kapnom, mert életveszélyben vagyok. Bármikor jöhet egy infarktus és mivel nincs bennem elegendő vér, nincs az az orvos, aki vissza tudna hozni az életbe.

 

Valami, addig sosem ismert, sosem érzett nyugalom szállt meg.

- Értem. Tudod, hogy nem akarok transzfúziót.

- Tudom, a hited, de bármikor megállhat a szíved. Olyan állapotban vagy, hogy...

- Mennyi esélyem van?

- Nem tudom megmondani, lehet, erős a szíved és gond nélkül megúszod, de az is, hogy 10 másodperc múlva összeesel.

- Értem. Mennyi esélyem van?

- Nem tudom megmondani.

- Értem.

- Csaba, kérlek, hallgass rám, menj be! Nem akarlak elveszíteni!

- Értem. Adj pár percet.

- Szólj, hogy miként döntöttél.

- Rendben, szia!

A konyhában álltam, Kriszta a szobában ült és várt rám. Bementem hozzá. Láttam az ijedt, félelemmel telt, rémült tekintetét.

- Te mit tennél?

Rázta a fejét, majd halkan, suttogva megszólalt:

- Nem tudom.

Leültem mellé, remegett a kezem. Nem féltem, iszonyatosan fáradt voltam. Küzdött bennem a hit és az orvosi utasítás.

- Mit tennél?

- Nem tudom.

Tényleg nem tudhatta, ez az én harcom, az én lelkiismeretem, az én életem. De próbált segíteni:

- Felhívom a Test-vér biztosítót.

- Jó.

 

Miután bő 15 perc után is még mindig csak ott tartott a biztosítóval, hogy kik vagyunk, mi bajom, miért hagytam ennyire elfajulni a helyzetet és nem ott, hogy mivel tudnának segíteni, eldurrant az agyam. Mondtam Krisztának, hogy pakoljunk, megyek. Felhívtam Istvánt, hogy legyen kedves levinni a kórházba, majd már az autópályán szóltunk a háziorvosomnak, hogy elfogadom a transzfúziót, úton vagyunk az Sürgősségire. Megkönnyebbült hanggal mondott köszönetet.

 

A többi már történelem...

 

Epilógus

Nem csak a biztosító kérdezte meg, miért hagytam ennyire magára a testem.

Ehhez tudnod kell, hogy az autoimmun bélbetegség időnként vérzéssel jár. Hol többel, hol kevesebbel. Ez nem újdonság, főleg nyár elején, mikor elindul a gyümölcsszezon. Vagy ha sok stressz éri az embert. Abból is kijutott mostanában, elég csak a leszakadó, 200 kg-os bojlert és az emiatt indult felújítást említenem. 

 

Ezen felül jött a vírus, leállt minden, az egészségügy is takarékon égett, labor nem volt, orvos csak telefonon. A belgyógyászat tele volt hasonló cipőben járó, a normális ellátás hiánya miatt sokkal rosszabb állapotban lévő betegekkel. Szó szerint telt ház volt.

 

Emellett viszont azt is el kell mondjam, még ha megérteni nem is fogod (eddig kizárólag a háziorvosom értett meg), hogy én, attól kezdve, hogy heteken át vért, sok vért láttam a WC-ben, tudtam, hogy mit teszek. Arról fogalmam sem volt, hogy a gyomrom vérzik ennyire, csak azt tudtam, hogy rengeteg vért vesztek. Azt tudtam, hogy egyre gyengébb, egyre elesettebb, egyre rosszabb állapotban vagyok. De ezt jól tudtam.

 

Kriszta kérlelt, hogy menjek el orvoshoz, kérjek segítséget, mert nagyon rosszul nézek ki, de tudja, hogy konok székely származású ember vagyok, akit nem lehet csak úgy ide-oda vinni. Ő nem hibázott, sosem bírt velem, soha nem is fog. Mereven konvencionális pár vagyunk.

 

Az embernek, ha vért veszít, megváltozik minden testi működése és ez magával viszi a gondolkodását és lelki hozzáállását. Már 18 éve vagyok bélbeteg, rengeteg fájdalommal, gyógyszerrel, mellékhatással, vizsgálattal, injekciókkal és egyéb, egészséges ember számára ismeretlen dolgokkal. Te ürítettél már véres, gennyes széklet az utcán a nadrágodba, mert nem bírtad visszatartani magad a vastagbeledet tépő kíntól? Én nem is egyszer... S akkor hol vannak a fájó ízületeim, a 20 éve fájó hátam, az idegrendszeri gondjaim és az a lelki trauma, hogy a feleségem a családfenntartó? Napi szinten birkózom a kérdéssel, hogy a két, papíron is zseni fiamat miként fogom egyetemre küldeni, vagy hogy ki tudjuk-e majd fizetni a banki kölcsönt a következő hónapban. Eközben lelkiismeretfurdalásom van a saját vágyaim miatt, vagy azért, mert bár itthon vagyok, de mikor Kriszta hazaér a munkából, van mit csinálnia, mert nem bírtam mindent elvégezni, amit szerettem volna...

 

Depressziós lettem. A vérszegénység, a fájdalom, a tehetetlenség, a bűntudat, a feleslegesség érzése, a rák ígérete, a stressz és egyéb más dolgok miatt. Vagy épp fordítva, tudja a fene már. De ez nem az a "sz@r a kedvem" depresszió. Ez a minden mindegy, semminek semmi értelme. Ez az önpusztító fajta. Frontinnal keltem, Frontinnal feküdtem és már ez sem hatott. Nem részletezem. Ha átéltél hasonlót, tudod, mi ez, ha nem, úgyis csak egy újabb hülye vagyok a szemedben, aki nem képes összeszedni magát és menne inkább kapálni, attól rendbejönne.

 

Szóval, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy kivérzek, tudtam, hogy ennek mi a vége. Orvoshoz, laborba is csak azért mentem, mert kíváncsi voltam, hol tartok. 

 

Aztán jött az az egy mondat, a háziorvosomtól: "Nem akarlak elveszíteni!". Ismerjük már egymást vagy 16 éve, már a gyerekeink is egy csoportba jártak az óvodában. De ilyet még soha nem hallottam tőle. Kérdeztem is a minap, hogy minden életveszélyben lévő betegnek udvarol-e. Bevallotta, meg akart ijeszteni. Nem sikerült, viszont visszarántott a valóságba: "Mit érezhet a feleségem, a két fiam?".

Ezután döntöttem a kórház, a transzfúzió mellett.

 

Kedveseim, ítélkezzetek vagy vonjatok vállat, kerülj el az utcán, vagy kiáltsatok rám, hogy hülye barom, nem számít. Élek, napról napra jobban vagyok. Ma megyek gasztroenterológushoz, utána még okosabb leszek. Valószínűleg megint tűk, bogyók, vizsgálatok... de mindennek ára van. "Nem akarlak elveszíteni!" Most már én sem önmagamat.

 

 

2020. augusztus 5.

"Hogy vagy?"

 

A leggyakoribb mondat az elmúlt hetekben. Hol írott, hol szóbeli formában, de rendre megtalál. Persze, örömmel veszem a kedves érdeklődést, jól esik pár percnyi figyelem.

 

Természetesen, vannak, akiket ilyenkor megszáll a múlt vagy a versenyszellem és hosszan ecsetelik, ők mennyivel rosszabbul jártak korábban, vagy nekik már többször is volt ez vagy az. Aztán vannak a lekicsinylők, akiknek minden, ami velem történt nem nagy dolog vagy túlélhető. Hamar felismerni a fentieket, ilyenkor inkább elhallgatok, okosan bólogatok, aztán közlöm, hogy mennem kell. Nem, nincs bennem harag, nincs bennem sértődés, mindenkinek a saját cipőjébe került kavics a legrosszabb.

 

De legtöbben mégis azok vannak, akik tényleg érdeklődnek és kíváncsiak arra, hogyan vagyok. Ez jó, ezt szeretem, ezt nagyon köszönöm!

 

S mivel épp oly' önző vagyok, mint bárki, elmondom most is, kéretlenül.

 

Ha rövid szeretnék lenni, azt mondom, jobban vagyok. Sokkal, sokkal jobban. Orvosi szempontból a legfontosabb értékeim ugrásszerűen javultak.

 

Nem fárasztalak rövidítésekkel, magyarázatokkal, csupán három, könnyen összehasonlítható adatot írok le. Ezek kórház előtti és utáni értékek.

 

Haemoglobin: 58 -> 122 (egészséges minimum: 135).

Hematokrit: 0,2 -> 0,4 (egészséges minimum: 0,4)

Vas: 1,3 -> 5,6 (egészséges minimum: 12,5)

 

Láthatod, a laborban mérhető, papírra írható, az emberi élethez szükséges, az orvosokat érdeklő adataim rengeteget javultak. Bár a vas nem olyan fényes, mint kellene, de az elmúlt évek átlagát tökéletesen hozza. 

 

Fáradékony, néha pihegő, kissé szürkés bőrű, de orvosi szempontból az életveszélyen túl lévő, 41 éves férfi beteg vagyok. Ennek örül a belgyógyászom, örül a háziorvosom, örül a feleségem és, félreértés ne essék, örülök én is.

 

De mi van azzal, azokkal a dolgokkal, amiket számokkal nem írhatunk le? Vagy nem ilyen könnyedén, mert nincs matematikai referencia, nincs viszonyítási alap, nincs egészséges minimum, nincs elfogadható tartomány.

 

"Beteg embernek beteg a lelke is." De ha úgy jobban tetszik, akkor: "Ép testben ép lélek.".

 

Biztosan te is voltál már beteg. Torokgyulladás? Vagy fájt valamelyik testrészed. Netán az egyik fogad? Esetleg a lábujjad, mikor a sötétben megtaláltad az ágy lábát...

 

Feküdtem a kórházi ágyban, a folyosón emberek jöttek-mentek, miközben a feleségem ott ült mellettem, fogta a kezem, nézte az arcom, szemében aggodalom, mozdulataiban gyengédség volt. Néztem őt, éreztem az ujjait az ujjaim között, az érintését az arcomon, a simogatását a mellkasomon, s mégis, mégis, rettenetes magánnyal birkóztam.

 

Egyedül döntöttem el, hogy elfogadom a transzfúziót, egyedül néztem, ahogy a vér lassan lecsepegett, egyedül feküdtem a gyomortükrözésen, egyedül néztem szembe a diagnózissal, egyedül voltam mindvégig, ahogy azóta is. Ezért nem okolok senkit, ez egyszerűen így működik. Ezért vagyunk hálásak minden törődésért és valószínűleg ezért szeretünk panaszkodni is.

 

Engem szerető, tisztelő emberek vesznek körül azóta is, segítenek, támogatnak, elviselnek. Hálás vagyok nekik, rengeteget tesznek értem, időt és energiát áldoznak rám, szavakkal és tettekkel mutatják, hogy fontos vagyok nekik. Örömmel tölt el a fizikai vagy egyéb jelenlétük, ajándékaik. S itt van Harry is, a bundás kis testével, ragaszkodásával, feltétlen szeretetével.

 

De nem tudják elűzni magányt, nem tudják elűzni a fáradtságot, nem tudják elűzni a fájdalmat, nem tudják elűzni a tehetetlenséget, nem tudják elűzni az értéktelenség érzését, nem tudják elűzni az álmatlanságot, nem tudják elűzni a félelmeket, nem tudják elűzni a sötét gondolatokat...

Ezeket nem lehet felmérni, nem lehet papírra írni, nincs rájuk egészséges határérték, nincs rájuk transzfúzió, nincs semmilyen tabletta. Tüneti kezelésekkel elnyomhatók, ez a pszichiáterek szakterülete, de ez messze, nagyon messze áll a gyógyulástól. Inkább gyógyszerfüggőségnek mondanám.

 

Minden lépést magamnak kell megtennem, minden egyes (átkozott vagy áldott?) lépést, ami innen kifelé vezet, s közben csak remélni tudom, hogy jó irányba megyek.

 

Olvasok, filmeket nézek, zenét hallgatok, ASMR-ral relaxálok, kutyát sétáltatok, bevásárolok, kertet locsolok, segítek gazolni, főzni, mosogatni, mosni, teregetni, vagy csak ülök a kerti padon, esetleg az erkélyen álló székek egyikében és a démonaimmal küzdök. Utóbbiban a pszichológusom is segít, persze, nem itthon.

 

Egy szó, mint száz: amit látsz és amit bárki láthat, jobb, a többin pedig még sokat kell dolgoznom. Köszönet mindenkinek, aki segít ebben! Például, azzal is, hogy ezt elolvastad...

 

 

2020. augusztus 11.

Amikor kicsi voltam, illetve fiatal, szerettem a repülőket. Volt poszterem egy F14-esről, s nagyon szerettem volna pilóta lenni. Nem vadászgép, hanem bármi pilótája

 

Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a gerincem és a testalkatom alapján az ég nem erre a pályára szánt. Persze, az iszonyatosan erős tériszonyom sem segített az álmom megvalósításában. De most komolyan, ismersz még egy olyan embert, aki rosszul lesz, ha a GPS programot légifotó vagy műholdkép nézetben használja? Én sem...

 

Később arról álmodtam, hogy biológus leszek, eszméletlenül vonzott a tengeri emlősök világa. Ám, mivel féltem a víztől, hiszen az is mélység és úszni sem tudtam, rá kellett ébredjek, hogy ez sem az én utam.

 

Ekkor állatorvosként képzeltem el magam, egészen addig, míg egyszer végig nem néztem, hogyan herélnek ki kismalacokat.

 

Gimnáziumban már biológia tanárként gondoltam magamra, s még ha azt oda-vissza is tudtam, a kémia, fizika, matek, amik közül pontokat kellett volna vinni egyetemre, nem ment annyira.

Matekból épp hogy meglett a 2-es, így végül mehettem érettségizni. Ugyanilyen eredménnyel. Foghatnám a pedagógusra, mert benne van a keze bőven (személyes gondjai okán nem túl sokat foglalkozott a tanítványaival a szükséges minimumon felül), de ez nem lenne tisztességes. 

 

Pedig, feleségem szerint, aki mérnök ember, egyáltalán nem vagyok hülye a matekhoz. Sőt, Csabi barátomat, aki nem hogy okos, de penge belőle, rendre legyőzöm az igen csak matekra épülő kedvenc társasjátékunkban, a Mars terraformálásában. (Hopsz, ezt nem kellett volna nagydobra vernem...)

 

S ha már párkapcsolat: a lányok, érthető okokból, nem engem dongtak körül. Dagi, görbe gerincű, szemüveges, fura, csendes, gátlásos palánta voltam, aki imádott olvasni, írni és, többek között, olyasmiken gondolkodott, amik, általában 30-40 éves kor körül kezdik el érdekelni az embereket. Sokszor nem is értették, miről beszélek, s én is ugyanígy néztem a korombeli lányokra.

 

A másik terület, ami nagyon vonzott, a számítástechnika. Jártam szakköre is, jókat beszélgettünk, programozgattunk. Érdekeltek a hardverek, a szerelés, a telepítés, a diagnosztika, a hálózatok, a Windows, a Linux és bármi, ami ehhez a világhoz tartozott.

 

Így lettem számítástechnikai technikus (meg gépgyártás-technológiai is, de azzal, a vizsga óta, egyetlen percet sem foglalkoztam, máig rejtély, hogy sikerült ebből is megszervezni a papírt).

 

Rengeteg álmot dobtam félre, az emberi lét már csak ilyen. Volt, amit egészségügyi okból, volt, amit lustaságból vagy félelemből. Mindegyikre tudnék mentséget mondani, de mi végre, hiszen senki nem kéri rajtam számon, önmagamat kivéve.

 

De ma már egyiket sem bánom. Ha nem így alakul, nem ismerem meg Krisztát, nem veszem feleségül, nem születnek meg a gyermekeink. Jó volt minden úgy, ahogy volt.

 

Nem miatta, de az ő befolyására tanulhattam meg nem csak leírni, hanem kimondani is mindazt, amit gondolok. Akár négyszemközt, vagy kisebb társaságban, akár tömegnek. Nem hadarok, nem töltöm fel az üres pillanatokat ő betűkkel és nem félek a kamerától sem.

 

Vannak, akik szeretnek, tisztelnek, támogatnak, vigyáznak rám. Hivatásból, önmagamért, vagy mindkettő okán. Mások eltávolodtak, de nem vetek rájuk követ, s remélem, ők is letették már az általam rájuk rótt terhet. Kinek-kinek azonképpen, ahogy a szíve diktálja. Jól van ez így.

 

Ma már csak egyetlen álmom van: játszani az unokáimmal. Csokit dugni a zsebükbe, mesefilmet nézni velük, lökni őket a hintában, együtt homokvárat építeni és elmesélni nekik, hogy milyen kölyök volt az apjuk. 

 

Aztán, végül, ha már minden csokim elfogyott, ha már minden mesét megnéztünk, ha már a hinta is elkopott, ha már az összes homokot felhasználtuk és kifogytam minden történetből, amiken jókat kacaghatunk, csak megpihenni, s várni Krisztát. Remélem, jó sokáig leszek majd magányos...

Most ez a cél. Most ez a feladat.

 

Újabb hét, újabb megoldásra váró kérdés. A kórházban 2 zacskó vasas infúziót kaptam, ami brutális adag. Ennek nyomán az egekben kéne lennie a vérképem vas tartalmának. Ám az egészséges minimum fele sincs. 

 

Hová tűnt a többi? Vért is kaptam, így képtelenség, hogy minden vasmolekulából új vörösvértest jött volna létre, a vérképem hemoglobin és hematokrit értéke nem erre utal. Nem vérzek sehol, nincs gyulladásban az autoimmun betegségem, a gyomrom kulturáltan viselkedik, a szúnyogok nem csíptek agyon, vámpír harapást nem találtam magamon...

 

De akkor hová tűnt az a rengeteg vas?

 

Rejtély.

 

Viszont semmi, de az ég adta világon semmi kedvem ismét befeküdni a kórházba, nézni a mennyezetet és várni, míg lecsepeg az újabb adag vasas lötty. Más eszköz híján marad a vénás injekció. Most már nem orosz rulett minden ampulla, most már nem ájulok el egy kis szuritól. 

 

Körülbelül 1 hetem van a következő vérvételig. Ma fogyott el az első és holnap bontjuk meg a második doboz Ferrlecitet. Az újabb 5 ampulla. Szoros lesz, de jó vérképet kell produkáljak. Kérlek, szoríts nekem! Köszönöm!

Bélügy pro és kontra

Tegnapi vérképemmel felszerelkezve mentem vissza a gasztroenterológiára. De hozzácsaptam a nyelési röntgen eredményét is. Így mulat egy magyar úr!

Kezdjük a jóval.

A vérképem egész jó. Az eltérések, jó része vagy annak köszönhető, hogy alapvetően még mindig vérszegény vagyok, vagy annak, hogy a transzfúzióval belém pumpált idegen vért mutatta a vizsgálat. Ezek lassan megsemmisülnek, szétesnek, illetve, emiatt is, érthető okokból, eltérő méretűek. Ergo, ez a része, egyelőre, rendben van. A jövő meg majd hozza, amit hoz.

Ezen felül a helyére tolt gyomrom, a röntgen szerint, de nekem sincs panaszom rá, egészen normálisan viselkedik. Nem mászott vissza annyira, mint félő volt. Hogy ez minek köszönhető, jó kérdés, de a magam részéről bánja a fene, ennyi titok még elfér az életemben. Csak maradjon is a helyén, akkor nem kell hozzányúlni. Persze a gyógyszereket, akarom mondani, a tünetcsökkentő szereket továbbra is szednem kell, így a savcsökkentő jó ideig a kelléktár része marad, ahogy a többi bogyó is.

Térjünk rá a kevéssé jóra.

Erősen puffadok. Meg ami ezzel jár. Szóval, ha a közelben vagyok, nyugodtan rám foghatod, ha szagos a levegő, jó eséllyel nem tévedsz. Ennek kezelésére, hogy kitisztítsuk a rossz bacikat, antibiotikumot kell szednem egy ideig. S mivel ez viszi majd a jó bacikat is, meg kell támogatni a vastagbélfekélyemet egy kis szteroiddal, nehogy vérezni kezdjen. Plusz tömnöm kell magamba a probiotikumokat. Eddig az Enterol bevált, maradok ennél.

Persze, nem gasztroenterológus a gasztroenterológus, ha nem szeretne vagy a gyomromba, vagy a végbelembe csövet vagy ujjat dugni. Az én dokim se kivétel. Tudod, gumikesztyű, "vazelin" és feküdjek oldalt, letolt nadrággal. Szóval, volt popsikurkászás is. Illetve, csak majdnem. Ugyanis erős hangon jeleztem, hogy amit csinál, az bizony fáj. Picit megzavarhattam a rutint, mert elengedte a tervet és azt kezdte kutatni, miért fáj.

Szép lehet a hátsó felem, mert nézte egy ideig, majd közölte, hogy szerinte van egy gyulladt végbélsipolyom. Igen, ez egy pici, de extra lyuk a végbél közelében. Sóhajtva vettem tudomásul. Most komolyan, mi hiányzott, ha nem ez? Kaptam krémet meg a lófütty tudja mit, még nem olvastam el a papírjaimat. Ha rajtam múlik, ez jó ideig így is marad.

Elnézést az alpári stílusért, de rohadtul elegem van. Sosem voltam szent, nem is leszek, elkövettem sok rosszat, s biztosan törlesztenem kell, de most már elegem van. Nagyon, nagyon, nagyon elegem van. Bárhová visz az élet, ha orvos közelébe kerülök, mindig rám lőcsölnek egy újabb nyavalyát, amire felírnak ezt-azt, aztán viszlát, gyere egy hónap múlva.

Megmondaná valaki, mennyiben fog jó irányba változni az életem attól, hogy nevet adtak ennek a szarságnak? Vagy, ki foglalkozik azzal, hogy a szteroidtól megint kikészül az idegrendszerem, miközben így is olyan depressziós szakaszban vagyok, hogy csak azt tart életben, van két gyerekem és szükségük van apára, még ha olyan is, amilyen? 

Itt állok pszichiáter nélkül, a régi nyugdíjba megy, az újhoz a fene se tudja, mikor jutok be, miközben szorongásrohamaim vannak, visszakúszik az életembe a pánikbetegség, altató nélkül nem tudok aludni, azzal is csak 6 órákat, pedig erősebb dózist szedek, mint bármikor. Régebben volt egy bevett, gyógyszermentes megoldás erre: egy feles pálinka vagy egy sör vacsora után. Nem rendszeresen, csak ha nagyon nem tudtam elaludni. Havonta, két havonta. Nos, a minap három felest dobtam be, de még spicces se lettem tőle. Pedig jóféle házit küldtem a szerény esti étek után. Olyan fordulatszámon pörög az idegrendszerem, hogy ez meg se kottyant.

Hogy milyen az a szorongásroham? Nem tudom, elmondjam-e... Másrészt, olvassa ezt egyáltalán valaki? Mindegy, talán van értelme. Ha más nem, esetleg a fiaim, ha idősebbek lesznek és olvassák a bejegyzéseim, tudni fogják, ki és mi volt az apjuk. Szóval, Csaba, csak őszintén!

Jó esetben csak dadogok, remeg a kezem, tördelem az ujjaim, ide-oda nézek, riadtan. Durvább esetben húzgálom a hajam, gyűröm a ruháim, nyöszörgök, kapkodom a levegőt és nehezen, de képes vagyok kommunikálni. Aztán van a csúnya, amikor csecsemővé gömbölyödve artikulálatlanul nyöszörgök, sírok és nem létezik a külvilág. Egyetlen dolog képes kihozni ebből rövid időn belül: Kriszta. Átölel, suttog a fülembe, ringat, csitít. Nélküle hol másodpercek, hol percek, hol hosszabb idő után, de végül megszűnik. Bárhogy is, azonnal a rohammal megegyező erejű fáradtság tör rám. Előtte, közben és utána sem vagyok erőszakos, sőt, bárki elbánhatna velem akár hátrakötött kezekkel is, maga vagyok a megtestesült tehetetlenség. 

Tudod, mikor nem kap el soha? Vezetés közben. Akkor valahogy egy teljesen más tudatállapotba kerülök. Nem leszek szuper sofőr, egyszerűen csak koncentráltabb vagyok, céltudatos és minden energiámat leköti, hogy rendben elérjek oda, ahová indultam. Nincs idő gondolkodni, vagy éppen hogy folyamatosan előre, de irányítottan kell gondolkodni, aztán ennek megfelelően reagálni. Nem jár az agyam betegségen, nem jár az agyam anyagi gondokon, nem jár az agyam semmi máson, csak az autón és az azt körülvevő téren. 

Nem tudom neked átadni az érzést, de egy biztos: akármilyen érzésekkel, gondokkal, gondolatokkal terhelve ülök be az autómba, attól kezdve, hogy becsuktam az ajtót, azok kint maradnak. Még a fizikai fájdalom is csitul, ha a kormánykereket és a sebességváltót az ujjaim között érzem. Volt már példa erre is, nem is egyszer, tudom, miről beszélek. Még most is, hogy csak erről beszélek, illetve írok, érzem, hogy lassabb lett a szívverésem, nyugodtabb, békésebb lettem, oldódott a keserűség, a düh.

Esti kezdésnek nem is rossz.

Nagy vadász(at)

Hétfőn, ahogy ígérték, délután megérkezett hozzánk a két hangyakutató. Rövid bemutatkozás után már mentünk is a terepre. Út közben hangyász kalandokról adomáztunk, illetve Sebestyént tanították, oktatták. 

Én vittem Harryt, hadd sétáljon a kis jószág, így legtöbbször nem mentek közel a kutatókhoz, nem akartam, hogy a kutya bezavarjon a munkájukba. Aki egyébként nagyon jó fiú volt, egyetlen alkalmat leszámítva tiszteletben tartotta a tudósok személyes terét. Általában mellettem, körülöttem sertepertélt, hívnom sem kellett. Persze, nem kerülték el a bogáncsok, nem győztük kiszedni belőle séta után.

A terület, amit átfésültünk a Strumigenysek után, az utcánk végén található, ősgyep bokrokkal és fákkal tűzdelve. Kövek alá kukkantottak be, egy kicsi ásó segítségével forgatták fel mindegyiket, majd a felső réteget egy műanyag tálcába helyezték és figyelték, mit sikerült fogni. Mintha alaszkai aranymosókat láttam volna, csak nem a fém, hanem egy apró és nagyon ritka hangya miatt térdepelnének egy tálcával a kezükben.

Csősz Sándor, Sebestyén és Harry

Sajnos nem jártak sikerrel, de már idefelé mondták is, hogy nem számítanak dicsőségre, fáklyás menetre, de mindenképpen szeretnének körülnézni, megismerni a helyi faunát. Megtudtuk, hogy bármelyik Strumigenys fajról is legyen szó, hazánkban legalább 80 éve nem fogott senki egyetlen példányt sem. Sokat nem is tudnak a faj szokásairól. 

 

Mondhatod, hogy mi olyan izgalmas azon, hogy pár férfiember, egy gyerek és egy kutya fel-alá mászkál egy zöld területen, kis ásóval, tálcával és köveket forgatnak. Nos, alapvetően semmi, sőt, de inkább olvassuk el a mürmekológus szakember rövid beszámolóját.

Csősz Sándor Facebook bejegyzése (kitakarások tőlem) 

Miután alaposan körülnéztek és időközben Sebestyénnel magukra hagytuk őket, visszajöttek hozzánk. A srácok még korábban sütöttek neki barackos lepényt, amit jóízűen el is fogyasztottak. Beszélgettünk még egy kicsit, majd dedikáltattuk az  kutatás mellett íróként is munkálkodó Sándorral a könyvét.

Sebestyén "Bibliája".

Mivel a királynők pénzbeli értéke szinte kifejezhetetlen, nem kértünk egy fillért sem. Tamás viszont megajándékozta Sebestyén több királynővel, illetve kolóniával is. Hirtelen megduplázódott az éhes szájak száma. Remélem, nem esznek ki minket a házból. :) Egyik nap készítek majd fotókat, s egy külön kis bejegyzést szentelek nekik.

S ha már ennyit beszéltünk a hangyákról, illetve róla, íme, itt van ő, akit Sebestyén fogott. Még nálunk ledobta a szárnyait, ami jót jelként szoktunk venni, a termékenység bizonyítékaként kezelünk. Amint lehetett, elvitték a zsákmányt egy makrófotózással is foglalkozó hangyászhoz.

Strumigenys királynő (igen, tényleg 2mm)

Ma már azt láttam, hogy van, aki azt kéri, adjuk meg a koordinátákat, mert így több hozzáértő ember kutathatja át egyidőben a területet. Sándorral abban maradtunk, hogy ha ő jön, tegye bármikor és hozhat akit szeretne, csak szóljon előtte, mert szeretnénk szemtanúi lenni a sikernek. Bizakodunk!

Hangyás a gyerek, meg mi is

Ha tudod, nem ér meglepetésként, ha nem, akkor elárulom, hogy Harry kutya mellett van két dzsungáriai törpehörcsögünk, Stöpszli és Lilla, valamint több hangyakolóniánk is. Igen, ez utóbbiakat is önszántunkból tartjuk, hobbiként. Egészen pontosan Sebi gondoskodik róluk, mi, többiek, csupán támogatjuk, segítjük ebben.

Egészen pontosan az alábbi gyűjteménnyel bírunk:

- Formica Rufibarbis királynő és fiasítása kémcsőben

- Temnothorax crassispinus királynő és fiasítása formikáriumban

- Camponotus Vagus királynő és fiasítása kémcsőben

- Lasius Bombycina királynő és fiasítása kémcsőben

- Liometopum Microcephalum királynő és fiasítása kémcsőben

- Liometopum Microcephalum királynő és fiasítása formikáriumban

- Messor Structor királynők és fiasításuk formikáriumban

Hangyák? Nagy dolog! Nos, valóban az. Mondom, jó?

Tegnap elvitték a fiúk Harryt a közeli kutyafuttatóra. Hadd mozogjon a kis maszat. Már ott észrevette Sebi, hogy Beni sapkáján mászik valami. Megnézte, látta, hogy egy icipici, körülbelül 2 mm-es szárnyas hangya. Befogta. Aztán hazafelé jövet észrevett egy másik fajba tartozó, valamivel nagyobb, körülbelül 4 mm-es, immár szárnyatlan hangyát is. Azt is befogta.

Mindig így teszünk, ha találunk egyet, hogy beazonosíthassuk. Ha nem szeretnénk megtartani, visszaengedjük a természetbe, de előtte mindegyiket megvizsgáljuk, s ha nem boldogulunk az azonosítással, segítséget kérünk a Facebookon. Két hangyás csoport is van, segítőkész fanatikusokkal.

Mivel nem tudtuk, mivel állunk szemben, saját kútfőből pedig nem jutottunk semmire, segítséget kértünk. Mivel minkét hangya igen apró és fürge, nem sikerült jó képeket készíteni róluk, de amit tudtunk megtettünk. Leírtuk, mit láttunk rajtuk, szín, forma, viselkedés.

Alig telt el pár perc és máris érkeztek a hozzászólások, pár találgatás, majd befutott egy tapasztalt hangyász, aki csípőből azonosította mindkettőt. Majd ezzel egyidőben írt is nekem. Véleménye szerint a nagyobbik egy Cryptopone Ochracea, a kisebbik pedig valamilyen Strumigenys, de közelebbit csak közeli vizsgálat után mondhat.

Aztán pár percre rá Magyarország legismertebb és külföldön is jegyzett mürmekológusa tisztelt meg egy Messenger üzenettel. Sebestyén a tudós által írt könyvvel kel és fekszik, ebből is tud rengeteg dolgot a hangyákról.

Elmondták, hogy mindkét faj hihetetlenül ritka hazánkban. Elkérték mindkét befogás helyének pontos koordinátáit, majd mondták, hogy jövő héten szerdán, majd később már hétfőn, le is jönnének. Ismerik egymást, így együtt, karöltve. Profi fotóssal, egyetemi felszereléssel. Aztán megkérdezték, mi a tervünk az állatokkal, mire mondtuk, hogy az azonosítás után nyilvánvalóvá vált, hogy a mi tudásunk kevés ahhoz, hogy hosszútávon életben tudjuk tartani a királynőket, így valószínűleg elengedjük mindkettőt.

Ekkor elindult a buli. Az elsőként jelentkező hangyász több, másfajta királynőt is felajánlott csereként. Már azért is, hogy megmondtuk a koordinátákat, plusz magukért a befogott példányokért is. Vagy megvenné, de ez igen érdekes lenne, olyan ritka hazánkban mindkét faj, hogy még nem volt erre példa. Sebi inkább a cserét szeretné. 

A mürmekológus, tiszteletben tartva az először érkezőt, jelezte, hogy ha elpusztulna a kisebbik példány, őt akkor is érdekli az állat, preparátumként hasznosítaná az egyetem számára. Kihasználva az alkalmat, megkértem, dedikálja majd a könyve nálunk lévő példányát Akárhogy is lesz, hétfőn mindketten jönnek hozzánk, lefotózni és megalkudni, valamint a kutyafuttatóhoz, körülnézni, keresgélni.

Sebestyén rendkívül izgatott, lelkes és büszke. Szerintem van is mire, az emberek 99%-a észre sem vette volna a hangyákat, vagy ha igen, nem foglalkozik vele, illetve, akár el is taposta volna őket. A fiam viszont befogta, próbálta azonosítani, segítséget kért általam, majd most megtesz mindent, hogy életben tartsa a királynőket.

Egyszóval, igen, hangyák és nagyon, nagyon nagy dolog. Ha másért nem, azért, mert újabb tanúbizonyságát láthattam, mennyire zseniális gyermekem van. Joggal és okkal vagyok és lehetek büszke rá. Már enélkül is, de mostantól főleg.

Papír

Ülök a kanapé szélén, bal kezemben fehér papír, rajta latin szavak. Most értem haza, mondhatni, olyan friss a röntgen eredménye, hogy ha kenyér lenne, s puszta kézzel fognám, égetné ujjaim.

De égeti így is. 

Nincs mit tenni, összehajtom a lapot, táskám mélyére rejtem, hogy elinduljak háziorvosom rendelője felé. Tudom, hogy felesleges a mozdulat, s elő sem kerül majd a kinyomtatott írás, hiszen a 21. században már a Felhőben tárolják ezeket az adatokat is. De a belém égett rutinnal nem vitázhatom és a pillanatnyi nyugalom szüksége is kegyetlenül szorongat. 

Végül elindulok, ám út közben megvadult ménesként vágtat át rajtam ezer és egy gondolat. Legtöbbjük úgy kezdődik, hogy mi lesz ha... Próbálom távol tartani az aggodalmaim, ám e magamra rótt teher egyre súlyosabban nyomja vállaim. Az autóig megrogynak térdeim, ver a víz, szívem épp ki nem ugrik csontkalitkájából. 

"Megfordulok. Hazamegyek." 

Persze, nem fordulok meg. Kell az injekció is.

Néma cinkosság üli meg kettőnk közt a levegőt. Ő is tudja, én is tudom. Megpróbálunk időt nyerni.

Csendes intimitással szúrja meg könyökhajlatom egyik vénáját, s míg nagyon lassan, óvatosan a testembe nyomja az éltető szert, hangjára figyelek. Halkan, nyugtatón duruzsol. Mosolygok.

Rám pillant:

- Ugye ma nem készülsz elájulni?

- Tegnap se készültem.

De közben érzem, hogy kissé távolodik a világ és elönt a gyógyszer okozta forróság. Halkan kérem tőle:

- Lassabban!

- Jó, extrém lassú leszek. Most meg is állunk.

- Köszönöm.

Eltelik talán fél perc, s ő végig arcom, tekintetem figyeli. Bólintok:

- Mehet.

Még kétszer megállunk, mire elfogy a 12,5 ml folyadék.

- Minden OK?

- Persze, jó kezekben vagyok.

- Azért feküdj csak az ágyra.

- Csak így? Se virág, se bonbon?

- Ilyen a stílusom.

Közben már eldőltem, ujjai a csuklómon, másik kezével párnát helyez a fejem alá.

- Húzd fel a térdeid!

Szót fogadok, mégis felsóhajt és korhol:

- Nem vagy egyszerű eset.

- Ilyen a stílusom.

Beszélgetünk. Ő orvosként, én betegként, mégis szabadon, nem törődve sem a rendelő szűkre szabott világával, sem a cseppnyi idővel, ami nekünk jutott. 

- Jobb a pulzusod.

- Érzem.

- Lassan ülj fel!

- OK.

- Ennél lassabban.

- OK.

- Most így maradunk.

- Te vagy az orvos.

- Kérsz inni?

- Kösz, nem. Mi van a röntgen leletemen?

- A gyomrod megint elindult.

- Műtét?

- Igen.

- Idén nem szeretném.

- Tudom, eleged van. Hogy alszol?

- Rosszul. Becsukom a szemem és újra gyomortükrözésen vagyok. Szorongok.

- Valószínűleg poszttraumás stressz.

- Én is erre jutottam.

- Lábra tudsz állni?

Már jól vagyok. Odakint sokan várnak, felborult miattam az előjegyzés. Mennem kell. Búcsúzóul üdvözlöm a srácait, hátha emlékszik még rám valamelyik. Már fogom a kilincset, de visszafordulok.

- Fáradtnak látszol, pihenj a hosszú hétvégén!

- Fogok. Kocsival vagy?

- Igen.

- Óvatosan!

Becsukom az ajtót. Nem merek a betegtársaim szemébe nézni. Köszönésfélét motyogok.

Táskámban egy fehér papír, rajta latin szavak. Most már mindet értem. Sírva fakadok.

Megint? Megint!

OK, szóval ismét itt vagyok. Legutóbbi bejegyzésem óta már egy gyermek is megszülethetett volna, így semmi okom bárkin is számonkérni, ha ezek a sorok olvasó nélkül maradnak. De nem is azért írok, hogy ország és világ olvasson, hanem hogy egyetlen embernek örömet okozzak. Nem, nem magamnak, én csupán megkönnyebbülök, ha kiadhatom a gondolataim, érzéseim. A feleségem, Kriszta kérését igyekszem teljesíteni azzal, hogy nem dobom félre azt, amiben, szerinte és mások szerint is, van némi tehetségem.

Egyszóval, írok. Egyelőre csak ide, csak a naplómat, csak a megélt dolgaimat, de egyre erősebb a biztatás, hogy azokat a történeteket is örökítsem meg, amiket az évek alatt kitaláltam és a fejemben dédelgettem, ám az önbizalom hiánya és az önértékelési félresiklásom miatt ezek eddig a megszületésük helyén maradtak. Meglátjuk. Nem mondom, hogy nem lenne hozzá kedvem, csak az a kis gonosz énem ne ücsörögne a vállamon, azt sutyorogva a fülembe, hogy ez nem érdekel senkit, úgyse tudom megcsinálni, semmi értelme törni magam... Azt hiszem, így a negyedik X-en túl már piszokul elegem van belőle.

De hogy szavam ne feledjem, írok. Sok dolog történt tavaly november óta, igyekszem majd feltúrni és kiírni magamból az emlékeimet. Lesznek jó és kevésbé jó pillanatok, ezen felül viszont nem ígérek semmit sem. Magam sem tudom még, hogy egészen pontosan mit fogok találni, ha lemerülök az elmém és lelkem hol háborgó, hol csendes mélységébe.

S hogy ne csak üres ígéret legyen mindaz, amit leírtam, elkezdeném a MOST taglalásával.

Beteg vagyok. Nem rákos, nem halálos beteg, de összeszedtem egy újabb szépséget. Bár, állítólag, ez az életkor előrehaladtával szinte népbetegséggé válik, de, hogy a belgyógyászomat idézzem: "Maga még csak 41 éves." Igen, mit tagadjam, csúszik az időrendem. 

De nem akarlak kétségek között hagyni, így elmondom, hogy rekeszizomsérvem és gyomorfekélyem van. A gyomrom nagy része felcsúszott a mellkasomba, ez azután derült ki, hogy életveszélyes állapotban kerültem kórházba. Mit szépítsem, kivéreztem. Majd írok erről is, kicsit részletesebben, később. Most a jelenlegi helyzetről szeretnék pár sort rögzíteni.

Jelenleg a gyomorszájam és a gyomor felső boltozata van a rekeszizom felett. Ezt a mai nyelési röntgenből tudom. Heti 1-2-3 vasinjekciót kapok és egyéb gyógyszereket, legfőképpen gyomorvédő, savcsökkentő, vérképzést segítő bogyókat szedek. Előbb-utóbb műteni kell, de ez megint csak nem a jelen már.

Épp egy depresszióval terhelt időszakot élek meg, pont cserélni kell a gyógyszereimet, ami miatt a mostaniakat el kell hagyjam. Mivel nem akartam ezzel foglalkozni, egyszerűen abbahagytam minden pszichiátriai bogyó napi háromszori arcomba tolását. Amúgy sem hatottak már, vagy csak nagyon korlátozottan, így nem láttam értelmét a velük való bohóckodásnak. Rosszul, s ezt értsd úgy, hogy ROSSZUL alszom, illetve, ha máshonnan nézem, piszok jól nem alszom. Hol alig van étvágyam, hol a küszöböt is megenném. Vannak elvonási tüneteim, de már sokat csökkent az intenzitásuk. Sűrűn járok pszichológushoz, emellett várom, hogy a mostani pszichiáterem nyugdíjba vonulását követően ki lesz az új dokim. Állítólag jó szakember, a háziorvosom és a pszichológusom is ismeri. Utóbbi elég közelről, Szekszárdon közös a munkahelyük. Szóval, szoros felügyelet alatt vagyok, leszek.

Muszájból felújítjuk a lakás vizesblokkjait, majd írok erről is, de a fürdőszobánk már kész. Ez 900 ezer forintba került, ami az összes pénzünk volt. A másik, kisebb kiadást jelentő WC-re és mosdóra majd később kerítünk sort. Nem sürgetném, de erről az ágról kap a konyha is, ahol immár több, mint 2 hónapja nincs meleg víz. Megoldjuk valahogy, banki vagy baráti kölcsönből.

Készülünk a tanévkezdésre, Sebi 5. osztályos lett, Benit felvették az ESZI-be mechatronikai technikusi szakra. Van változás bőven. Nem kicsit aggódom értük, mindketten sok új kihívással fognak szembesülni, de nem vívhatom meg helyettük ezeket a harcokat. Támogathatom őket, segíthetem őket, de nem foghatom a kezüket. Főleg Beniét nem. Nemsokára 16 éves lesz, magasabb mint én.

Krisztámmal jól vagyunk. Bár őt is megviselte az egészségügyi gondom, de tartja magát. Most éppen szabadságon van, itthoni feladatokkal múlatjuk az időt és igyekszünk kicsit összerántani a családot. Nem könnyű, mindenki érzi, hogy lassan vége a nyárnak, közeledik az iskola és igyekszik minél több olyan dologgal foglalkozni, ami igazán kikapcsolja, feltölti. Négy ember, négy belső világ, meg kell találnunk az átfedéseket.

Van egy kutyusunk is, Harry. Bichon Havanese, avagy, havannai pincs. Rájuk nem vagyok allergiás. Pont azelőtt kötöttük meg a szerződést és küldtük el a foglalót a tenyésztőnek, mielőtt a fürdőben megtörtént volna a baleset, ami a muszájt, a felújítás okát jelenti. Szóval, nem, nem felelőtlenségből vállaltuk be. Jelenleg ő a nyaralás, az összes szülinap, névnap, házassági évforduló és egyéb ünnepnap. Írok majd róla is.

Majdnem elfelejtettem leírni, de fontos, hiszen ki tudja, ki és mikor olvassa ezeket a sorokat: jelenleg a Kínából indult koronavírus-járvány miatt kissé furcsa napokat élünk meg. 

Maszkot hordunk a boltokban, rendelőkben, tömegközlekedésen, gyógyszertárakban, de az utcán nem. Strandra, focimeccsre mehetünk, de koncertre nem stb. 

A gyerekek március 16-a óta nem járnak iskolába, online oktatással vitték végig a tanévet. Igen, ez azt jelenti, hogy mire újra suliba mennek, már lassan 6 hónapja itthon lesznek. 

Orvoshoz csak időpont szerint érkezhetünk, itt lázat mérnek, nyilatkoznunk kell a jelenlegi állapotunkról és be kell számolnunk az elmúlt 2 hét olyan eseményeiről, amik, a kérdőívet összeállító hivatalnokok és/vagy szakemberek szerint fontosak lehetnek a vírus szempontjából. 

Az egy váróteremben, boltban, egyéb zárt helyen tartózkodó emberek számát általában korlátozzák, a legtöbb helyen alkoholos kézfertőtlenítőt kell használni belépéskor. 

A gazdaság, turizmus világszinten megsínylette a járványt, rengeteg ember vált munkanélkülivé, az árak egyre emelkednek. A fertőzöttek, halottak és gyógyultak számát online követhetjük nyomon, de akaratlanul is belefut az ember ezekbe az adatokba, ha híreket olvas, rádiót hallgat, tévét néz stb. 

Állítólag az oroszok már elkészültek az oltóanyaggal, meglátjuk, mi igaz és mi nem.

A mostról most tömören ennyi. Hamarosan folytatom. Remélem.