Külön(leges) fogadóóra

Ott tartottam, hogy bemegyünk Sebestyén tanítónénijeihez, beszélni velük, hogy mit javasolnak, miben tudnak segíteni, illetve, leginkább arról, hogy ők minként látják a gyerekünk helyzetét. Nem mondom, hogy nem voltam ideges. S nem szoktam ilyet csinálni, de úgy éreztem, ez, egyelőre nem tartozik másra, így egyik barátomnak is azt mondtam, nem tudom, miért hívtak be. Most viszont, hogy sikerült a különleges fogadóórát megejteni, leírhatom, leírom, mire jutottunk.  

Azért volt különleges, mert egyébként, hivatalosan, nem volt fogadóóra, csak miattunk maradtak bent a pedagógusok. Külön nekünk, ezért különleges... Na jó, először jó ötletnek tűnt, most már nem az, belátom, de marad, jobb híján, bocs!

Szóval, felmentünk Krisztámmal, a srácok addig ketten voltak itthon. Telefon kézügyben, ha bármi volna...

Felmentünk, leültünk és meghallgattuk, hogy a tanítók hogyan látják Sebestyén helyzetét, állapotát. Hosszasan ecsetelték, hogy mit tapasztalnak, hogy miben látnak megerősítést a korábbi beszélgetéseink alapján és mi jutott azóta eszükbe.

Tömören arról van szó, ha figyeltél egy részét tudod is, hogy Sebestyén rágja a körmét és olyan helyzetekben, amikor a szerettei között van, olyan helyen, ahol biztonságban érzi magát, szopja az ujját. Ez, általában, azt jelenti, hogy itthon. Se az utcán, se az iskolában, se máshol, csak itthon. Mármint az ujjszopást. A körömrágás előfordul máskor és máshol is, de jellemzően itthon találkozunk a jelenségekkel.

Emiatt már voltunk pszichológusnál is, akivel eléggé befürödtünk. Nem elég, hogy "elfelejtette" közölni, hogy szeptembertől nem dolgozik a városban, miközben olyan vizsgálatokat hajtott végre a gyerekeken, amiket jó ideig nem lehet megismételni, de mikor "lelépett", elvitte az összes vizsgálati anyagot, így, az utóda támpontok nélkül maradt egy olyan helyzetben, amikor szüksége lett volna minden korábban rögzített információra. Ráadásul, hogy a történet még vaskosabb legyen, lejelentett engem a családsegítőnél, mint gyerekbántalmazót. Nem részletezem, milyen lelki válságon mentünk keresztül ezt követően. Nem csak én, Kriszta is. A srácok se értették. Szerencsére, rövid úton sikerült rendezni, lezárni a vizsgálatot. Persze, bevonták a két gyerek osztályfőnökét és a háziorvosukat is, akik, tudtommal, szintén értetlenül álltak a helyzet előtt és abszolút támogatólag léptek fel mellettem. Nem emlékszem pontosan a szövegkörnyezetre és az elhangzottakra, de lezáráskor a két családsegítős szakember mintha a "szakmai hibák" kifejezést használta volna a korábbi pszichológus ténykedésével kapcsolatban. 

De ha már így alakult, járok a családsegítős pszichológushoz, de nem azért, mert köteleztek rá, hanem mert nekem van igényem erre. Aminek a szakember, ha ismét jól értettem, kifejezetten örül, mert végre egy olyan emberrel foglalkozhat, aki nem kényszerből, hanem igényességből van ott. Lépjünk ezen túl, mert nem ez a lényeges. Zárójelben jegyzem meg, hogy azért nem írtam erről eddig, mert meg akartam várni a vizsgálat végét, s nem azért, mert lenne bármilyen rejtegetnivalóm. Egy dolog tény: a fentiek hatására még szorosabbá vált a kapcsolatom a srácaimmal. Ezért, talán, még köszönettel is tartozom.

De vissza Sebestyénre, mielőtt valaki rám nyomná a narcisztikus jelzőt. (Egyébként, aki blogot ír a netre, mi más lehetne? Mármint, azon felül, hogy exhibicionista...)

Szóval, a tanítónénik elmondták, hogy Sebestyén sokszor nem vesz részt a közös munkában, például, nem énekli a korábban tanult dalokat. Látszik rajta, hogy időnként unatkozik, máskor elhúzódik kissé, vagy épp ellenkezőleg, agresszívan viselkedik szünetben. Utóbbi igen ritka, egy komolyabb esetről számoltak be, még tavalyról (idén még alig volt pár hét suli). Mi hozzátettük, hogy előfordult, reggelente sírt, mert nem akart iskolába jönni, de hiába kérdeztük, van-e valakivel konkrét gondja (csúfolódás, hasonlók), mindannyiszor rázta a fejét és azt ismételgette, hogy unja az iskolát és otthon jobb, mert ott mást is tanulhat.

Klári néni, akit mi, elsősorban, a magyar irodalom és nyelvtan tanítójaként tartunk számon családi körben, hosszasan ecsetelte, hogy fejlesztőpedagógusként úgy látja, Sebestyén kiemelkedően magas intelligenciával rendelkezik, emiatt nem tud azonosulni a számára túl egyszerű, így unalmas feladatokkal, s emiatt zárkózik el a számára kihívást nem jelentő elfoglaltságokban való részvételtől. Elmondta, hogy nem fogja emiatt piszkálni a gyereket, elfogadja úgy, ahogy van. Majd megosztott velünk két rövid történetet Sebestyén gondolkodásmódjáról. A közös pont a betűbehelyettesítés.

Az első esetben azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy egészítsék ki az alábbi szócsonkot: _lm_. Ahogy Klári néni fogalmazott, a 20 gyerekből 19 azt mondta: alma. Sebestyén, felszólítás után, az álma szót mondta. Klári néni helyeselt, majd megkérte, mondjon egy mondatot ezzel a szóval, hogy értse, mire gondolt Sebestyén. A fiúnk erre lazán közölte, hogy "A medve téli álma 5 hónapig tart.". A tanítónő véleménye szerint ez nem egy 8 évesre valló ismeretanyag, ahogy az sem, hogy ilyen könnyedén és az átlagtól eltérő módon teljesítette a feladatot.

A második esetben az aktuális dolgozatot mutatta meg, ahol ugyanez volt a egyik feladat, csak a vi_ág szócsonkot kapták a gyerekek. A 20-ból 19 virágot írt, míg Sebestyén világot. Szintén nem tipikus megoldás, ami arra mutat, hogy a gyerek agya másként jár (én fogalmazok így, nem a pedagógus).

Ezen felül mindketten megemlítették, hogy más esetekben is tapasztalják a gyermekünk átlagtól eltérő feladatmegoldásait, meglátásait, szóbeli és írásban megjelenő megnyilvánulásait. Ezek alapján arra kértek minket, hogy egyezzünk bele egy intelligenciatesztbe, mellyel képet kaphatnánk arról, hol tart a gyerek az átlaghoz képest, így a részletes elemzéssel segítséget lehetne kérni. Tehetséggondozás a kulcsszó, mert nem arról van szó, hogy utol kell érnie a többieket, mint ahogy ez az esetek 99%-ban történik, hanem rá kell jönni, mivel lehet sikerélményben részesíteni a srácunkat, ösztönözve őt, gondozva az istentől kapott talentumát.

Beleegyeztünk, most várjuk a papírokat, hogy kitöltsük és visszajuttassuk az iskolába.

Persze, felmerült a kérdés, hogy hogyan is néz ki egy ilyen vizsgálat, de csak nagyobb vonalakban kaptunk képet erről, a lényeget tekintve ez hosszabb és sok szempontból összeállított kérdéssor, mely kitér a lehető legtöbb területre, de konkrét anyagot nem ismernek, utoljára 10 évvel ezelőtt küldtek hasonló vizsgálatra egy kislányt. Ő idén érettségizik.

Azóta próbáltam összeszedni, amit csak lehet, erről a vizsgálatról, segítséget kérve más pedagógustól és jó ismerőstől. Eddig, úgy vélem, nincs okom aggódni, de magamat megerőszakolni nem tudom. Féltem a kis tücsköt. Megegyeztünk a tanítónénikkel, hogy Sebestyénnek egy szót sem szólunk erről a dologról, így mikor hazaértünk, csak annyit mondtunk neki, mert láttuk, hogy aggódik kissé, vajon miért kellett bemennünk a tanítóihoz, hogy semmi gond, nagyon okos és próbáljuk kideríteni, mivel tehetjük könnyebbé azt az időszakot, amit a suliban kell töltenie. Láthatóan megkönnyebbült, másnap már jelentkezett versmondásra is, amire ötöst kapott. Nem jellemző rá, de úgy tűnik, már az sokat számított neki, hogy mindenki rá figyelt, vele foglalkozott és kizárólag dicsértük, támogattuk, amiben csak tudtuk.

Egy-két nappal később felötlött bennem, hogy ha már lúd, legyen kövér. Benjámin idén hatodikos, szeretném, ha hatosztályos gimnáziumba menne, de erőszakoskodni nem fogok. Viszont, ha a vizsgálat neki is segíthetne kideríteni, miben erősebb, talán irányt mutathatna, hogy merre tovább. Mert, ha reál tárgyakban szorult belé több, talán jobb lenne egy műszaki beállítottságú iskola. Mondom, talán... A végső döntést úgy is neki kell meghoznia.

De a lényegre visszatérve: megkerestem Benjámin osztályfőnökét, hogy ha lehet, kérvényezze ezt a vizsgálatot ő is, hátha közel egy időben történne, s végül mindkét csemeténkről kaphatnánk egy kis mankót. Ő belelegyezett, azt mondta, utánanéz. 

Afelől kétség sincs, hogy okosak, ne értsd félre! A kérdés az, miben tudunk nekik segíteni, hogy ezt jól használhassák fel, s addig is örömet leljenek az iskolai elfoglaltságaikban. Jó, tudom, lehetetlen küldetés, de meg kell próbálnunk. Értük mindent.

Nehezen indul

Elkezdődött ez a tanév is. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen. 

Még az utolsó augusztusi héten bevittük a srácok cuccait a suliba, ne az első napokban kelljen mindent elrendezni, így ebből a szempontból nyugodtak voltunk. Persze, ilyenkor mindig kiderül, hogy ez-az nem került fel a listára, amit még tavaly kiosztottak a tanárok, de végső soron, komoly panaszra nem lehet okunk, egy-két rajzlapon kívül nem sokat kellett ezekre költenünk.

A nyár utolsó napján még nyakamba kaptam a srácokat és kimentünk a strandra. Kriszta is jött utánunk, igaz, csak munka után, s hozta az életmentő uzsonnát a három vízinyuszinak. :) Becsülettel elbúcsúztattuk ez a nyarat is, egy szava nem lehetett ránk... 

Jó, OK, igaz, nem voltunk a Balatonon, elismerem! Jó lett volna, de féltem. Féltem friss jogsival, friss autóval, nulla helyismerettel nekivágni, például, egy siófoki útnak. Persze, bátraké a szerencse, de idén ez nem így alakult. Szelidi megvolt, ennyit bírt a szarka idén. 

Viszont, ha már Balaton: egyszerűen fel nem foghatom, hogy a sok magyarnak miért jelent a nyár egyenlőséget ezzel a tóval. (Most csak azokról beszélek, akik így vagy úgy, de eljutnak, eljuthatnak oda, nem mindenkiről!) Persze, tudom én, hogy nosztalgia, meg a legnagyobb tó a környéken, meg a miénk, de akkor sem tudom felfogni. Rengeteg szép hely van hazánkban, ahol sokkal kevesebben járnak, pihentetőbb és fürdőhely is van a környéken, miért csak a Balaton?

Mindegy, a lényeg ez nem változtat, nem voltunk a Balcsin és kész.

Szeptember első napján, kora reggel kigurultam nagybátyámért, behoztam orvoshoz, majd délben hazavittem. Közben elmentem a srácok évnyitójára is, ami, idén már nem csak az övék volt, hanem húgom kislányáé is. Elsős lett a leányka is, hiába, múlik az idő... Érdekesség, hogy egy folyósra került Sebestyénnel. Az egyik oldal a két első osztályé, a másik oldal két másodiké. 

Hétvégén pihentünk, muszáj volt kiheverni az első iskolanap sokkját. :D Hétfőn aztán nekilódultak a fiúk az igazi tanulásnak. Nem tetszett nekik, még most se tetszik. Van, hogy reggel Sebi sírva megy iskolába. Többször kérdeztem tőle, mi a baj, bántja-e valaki a suliban, de mindig nemleges a válasza. Az a gond, hogy amit tanulnak, javarészt tudja, emiatt unalmas számára a tananyag, s inkább lenne itthon, velem. Megértem szegényt, hogyne érteném, én is rengeteget kínlódtam az iskolával, hogy mást ne mondjak, egészen másként tanultam meg a szorzótáblát, mint ahogy tanítani akarták (s ahogy ma tanítják).

Ha nem is pont ezt, de valami hasonlót látok viszont Sebestyénben. Nem rossz gyerek, de szabadon szárnyalnak a fejecskéjében a gondolatok és a képek, emiatt neki túl kötött a jelenlegi rendszer. Ráadásul a nyári szünet szabadsága után nagy pofonként csattant a táska és a tanulás terhe. Próbálom tompítani a dolgot, hazahozom ebéd után, ha lehet, de már szóltak neki, hogy ha kikérem, írjam oda, mi miatt. Holnap délután majd bemegyünk Krisztával és beszélünk a két tanítónénivel. Hátha jutunk valamire.

Benit meg úgy kell odaimádkozni a leckéjéhez. Bevallása szerint nem szereti a történelmet, képes is 2 órát ülni 2-3 lapnyi anyag felett, sóhajtozva, ábrándozva, ablakon kinézve, asztalra borulva. Aztán hazahozza az 5-ös dolgozatot... De szinte mindennel így van, ami iskolához kötődik. Látom rajta a kamaszkor fáradtságát, unottságát, begubózottságát, s próbálom hol szép szavakkal, hol paranccsal feltörni, egyelőre vajmi kevés sikerrel. Hol van már az a kerek fejű, pösze kisfiú, akinek minden pillantása, minden mozdulata és szava egy új világot nyitott? Lassan felnőtt lesz belőle...

Persze megvoltak a kötelező körök, szülői értekezletek (5-én és 11-én), adatszolgáltatások, könyv- és füzetcsomagolás... stb.

Apropó könyvek: nem tudom, világos-e, hogy az ingyen tankönyv csak egy üres szöveg, hiszen a könyveket év végén vissza kell adni az iskolának. Maximum kölcsönről beszélhetünk. Ami igaz, az igaz, a munkafüzetek tényleg ingyen voltak, azok maradnak, hiszen valamibe dolgozniuk is kell. A nyelvkönyvek jelentenek csak kivételt, azok maradnak, de, ha nem tévedek, azokat ki is kellett fizetni. Egyébként minden megrendelhető a KELLO-tól, de Beni és Sebi között négy osztály van, tuti, hogy mire Sebi hatodikos lesz, már más tankönyvek lesznek forgalomban.

Szerdán karon fogtuk egymást Krisztámmal és egy kis ajándékkosárral elzarándokoltunk a háziorvosunkhoz. A fülünkbe jutott, hogy nyugdíjba megy és a lánya veszi át a praxist, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy másik orvoshoz jelentkezünk át. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy a lánya rossz orvos lenne, néha ő látott el minket, ha a mi doktornőnk épp szabadságon volt, vagy bármi oknál fogva nem ő rendelt. Ismerjük. Akihez viszont átmegyünk, régebbi ismeretség, a gyermekei és a gyermekeink összesen 8 évet jártak együtt az óvodába. Volt, hogy tőle kérdeztünk, volt, hogy ő vizsgálta meg a gerincemet. Emiatt is vállalt el minket, egyébként senkit nem vesz már át senkitől, még édesanyámat se, aki szintén a régi orvosunknál van, s most átkerül annak lányához.

A lényeg a lényeg, tisztességgel elbúcsúztunk egymástól. Az egyenes dolgok híve vagyok, nem vette volna be a gyomrom, ha csak bedobtuk volna hozzá az átkérőt/átjelentőt, aztán viszlát, maximum az utcán köszönünk egymásnak és ennyi. Ezt gerinctelennek, embertelennek tartottam volna, mégiscsak közel 20 évet "húztunk le" egymás mellett, Krisztámnak is már vagy 15 éve ő a háziorvosa.

Aztán jött a feketeleves.

Törvényi kötelezettségem, közös képviselőként, hogy a Társasház közgyűléséről minimum 8 nappal az esemény előtt meghívót küldjek körbe. Ezt meg is tettem, ahogy a törvény előírja, mindenkinek sajátot, plusz a hirdetőtáblára egyet-egyet (két lépcsőház). A kitűzött dátum 8-a volt, péntek.

Előtte nap kaptam egy háromoldalas levelet az egyik lakótól, melyben, hogy is fogalmazzam, elég furcsa hangnemben kért számon olyan dolgokat, amiket csak félismeretből, pletykából tudott, de tényként kezelt. A furcsa hangnem magában foglalt olyan kifejezéseket is, melyekkel engem, illetve a cselekedeteimet minősítette, de nem idéznék. Mindezt borzalmas helyesírással és nyelvtani lehetetlenségekkel, amiktől értelmetlenné vált a mondatok egy része.

Elolvastam, majd újra. Aztán felhívtam a másik lépcsőházban lakó könyvelőt, hogy átmennék hozzá, mivel, bár szó szerint ő nem volt említve, de érzésem szerint, ő is érintett. Férje jogban igen jártas ember, tőle vettem át a stafétát 8 éve, átolvasta a levelet, majd közölte, hogy bár az utóbbi időben egy közgyűlésre sem jött el, úgy látja, ismét itt az ideje, mert rendet kell tenni az emberek fejében.

Másnap elég sokat készültem a közgyűlésre. Nem, nem voltam ideges, dühös, csak értetlen. Tudtam, hogy a leírtak 99%-a félreértés, pletyka, ferdítés vagy tartalom nélküli vádaskodás, így félnivalóm nem volt. De akkor is készültem: átolvastam újra és újra a levelet, végiggondoltam, mit szeretnék mondani.

A közgyűlés eleje egészen könnyen és gyorsan lezajlott, abszolút higgadt voltam, a napirendi pontok mindegyikében teljes egyetértés született, minden ment a maga kerékvágásában. Itt jegyezném meg, hogy a korábbiakhoz képest sokan voltunk. Hogy ebben mennyi volt a szándékosság, mennyi a véletlen (épp lejött, épp akkor jött haza), nem tudom. Viszonylag sokan voltunk, ez biztos. A levélíró viszont, ahogy a mozgásából, gesztusaiból látni lehetett, igen feszült volt, alig várta, hogy eljussunk a napirend azon részére, melybe belefért a levele is. Ezt mi "Egyebek" néven hívjuk, amikor mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, s vagy lesz belőle egy másik alkalommal előterjesztés, vagy sem, a közgyűlés eldönti. Hogy gondoskodjon a tartalmas beszélgetésről, a jelenlévőknek is kiosztott pár példányt az írásából, meg, mint megtudtam, előző nap nem csak én kaptam belőle egyet, hanem mások is. Akikről úgy gondolta, hogy egyetérthetnek vele.

Rövidre zárom: nem kellett sokat beszélnem. Az előző közös képviselőnk, a könyvelőnk férje, jogban igen csak jártas ember, alaposan elmagyarázta a levélírónak és a vele szimpatizálóknak, hogy amit a levél tartalmaz, egyrészt tévedések sorozatára épül, másrészt képtelenségeket javasol, harmadrészt ismerethiányra vall, negyedrészt olyan kiadást jelentene a háznak, amire az ég adta egy világon semmi szükség nincs, ötödrészt tisztességtelen velem szemben. Pár pontban szóltam csak hozzá, mikor a jogi tényeken felül személyes megjegyzésem volt, ám így is olyan "testőrség" sorakozott fel mellettem a lakók közül, ami bedarálta a vádakat és elűzte a vádaskodókat. Nem kertelek: mocskosul jól esett, de eszméletlenül mocskosul jól! Főleg Krisztám egy-két mondata. Nőstényoroszlán volt, harcos amazon, szikrázó szemű félistennő...

A közgyűlés végét követően megkértem a könyvelőnk férjét, legyen majd kedves összefoglalni az általa elmondottakat, mert képtelen voltam követni a mondatait, s mivel én írom a jegyzőkönyvet, jó lenne az elhangzottak szerint leírni mindent. 

Ha nem is másnap, de talán hétfőn délelőtt szólt, hogy elkészült, menjek át pár percre. Mivel mindig is jókat beszélgettünk (sokat tud sztorizni), több, mint két órát voltam nála. Leírta, mit és hogyan szólt hozzá, valamint röviden felvilágosított, amit gyanítottam is valahol, hogy a levél kiosztása az abban található szöveggel karöltve igen csak aggályos jogilag. Véleménye szerint kimeríti a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértést. Majd elmondta, hogy ha perre akarom vinni a dolgot, mit kell tegyek.

Még most sem tudom, hogy itt ülök, s eltelt már egy hét a beszélgetésünk óta, még most sem tudom, hogy meglépjem-e. Igazából nem érzem magam megsértve, nem vágyom az illető vérére, vagy meghurcoltatására. Én megkaptam az elégtételt azzal, hogy sokan mellémálltak, hogy felszólaltak értem, hogy a mai napig vannak szomszédok, akik megdöbbenésüknek adnak hangot, s láttam megfutamodni a levélírót és támogatóit. Ugyanakkor, hogy egy másik, szintén kedves szomszédom szavaival éljek, "megérdemelné, de nem csak ezért, másért is, hogy végre megkapja, ami jár neki". Nem tudom, tényleg nem. Most, talán, a gőzt, ami felgyűlt, mindenki kiengedte valamennyire, van értelme újra növelni a nyomást egy bírósági eljárással? A héten mindenképpen döntésre jutok.