Nehezen indul

Elkezdődött ez a tanév is. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen. 

Még az utolsó augusztusi héten bevittük a srácok cuccait a suliba, ne az első napokban kelljen mindent elrendezni, így ebből a szempontból nyugodtak voltunk. Persze, ilyenkor mindig kiderül, hogy ez-az nem került fel a listára, amit még tavaly kiosztottak a tanárok, de végső soron, komoly panaszra nem lehet okunk, egy-két rajzlapon kívül nem sokat kellett ezekre költenünk.

A nyár utolsó napján még nyakamba kaptam a srácokat és kimentünk a strandra. Kriszta is jött utánunk, igaz, csak munka után, s hozta az életmentő uzsonnát a három vízinyuszinak. :) Becsülettel elbúcsúztattuk ez a nyarat is, egy szava nem lehetett ránk... 

Jó, OK, igaz, nem voltunk a Balatonon, elismerem! Jó lett volna, de féltem. Féltem friss jogsival, friss autóval, nulla helyismerettel nekivágni, például, egy siófoki útnak. Persze, bátraké a szerencse, de idén ez nem így alakult. Szelidi megvolt, ennyit bírt a szarka idén. 

Viszont, ha már Balaton: egyszerűen fel nem foghatom, hogy a sok magyarnak miért jelent a nyár egyenlőséget ezzel a tóval. (Most csak azokról beszélek, akik így vagy úgy, de eljutnak, eljuthatnak oda, nem mindenkiről!) Persze, tudom én, hogy nosztalgia, meg a legnagyobb tó a környéken, meg a miénk, de akkor sem tudom felfogni. Rengeteg szép hely van hazánkban, ahol sokkal kevesebben járnak, pihentetőbb és fürdőhely is van a környéken, miért csak a Balaton?

Mindegy, a lényeg ez nem változtat, nem voltunk a Balcsin és kész.

Szeptember első napján, kora reggel kigurultam nagybátyámért, behoztam orvoshoz, majd délben hazavittem. Közben elmentem a srácok évnyitójára is, ami, idén már nem csak az övék volt, hanem húgom kislányáé is. Elsős lett a leányka is, hiába, múlik az idő... Érdekesség, hogy egy folyósra került Sebestyénnel. Az egyik oldal a két első osztályé, a másik oldal két másodiké. 

Hétvégén pihentünk, muszáj volt kiheverni az első iskolanap sokkját. :D Hétfőn aztán nekilódultak a fiúk az igazi tanulásnak. Nem tetszett nekik, még most se tetszik. Van, hogy reggel Sebi sírva megy iskolába. Többször kérdeztem tőle, mi a baj, bántja-e valaki a suliban, de mindig nemleges a válasza. Az a gond, hogy amit tanulnak, javarészt tudja, emiatt unalmas számára a tananyag, s inkább lenne itthon, velem. Megértem szegényt, hogyne érteném, én is rengeteget kínlódtam az iskolával, hogy mást ne mondjak, egészen másként tanultam meg a szorzótáblát, mint ahogy tanítani akarták (s ahogy ma tanítják).

Ha nem is pont ezt, de valami hasonlót látok viszont Sebestyénben. Nem rossz gyerek, de szabadon szárnyalnak a fejecskéjében a gondolatok és a képek, emiatt neki túl kötött a jelenlegi rendszer. Ráadásul a nyári szünet szabadsága után nagy pofonként csattant a táska és a tanulás terhe. Próbálom tompítani a dolgot, hazahozom ebéd után, ha lehet, de már szóltak neki, hogy ha kikérem, írjam oda, mi miatt. Holnap délután majd bemegyünk Krisztával és beszélünk a két tanítónénivel. Hátha jutunk valamire.

Benit meg úgy kell odaimádkozni a leckéjéhez. Bevallása szerint nem szereti a történelmet, képes is 2 órát ülni 2-3 lapnyi anyag felett, sóhajtozva, ábrándozva, ablakon kinézve, asztalra borulva. Aztán hazahozza az 5-ös dolgozatot... De szinte mindennel így van, ami iskolához kötődik. Látom rajta a kamaszkor fáradtságát, unottságát, begubózottságát, s próbálom hol szép szavakkal, hol paranccsal feltörni, egyelőre vajmi kevés sikerrel. Hol van már az a kerek fejű, pösze kisfiú, akinek minden pillantása, minden mozdulata és szava egy új világot nyitott? Lassan felnőtt lesz belőle...

Persze megvoltak a kötelező körök, szülői értekezletek (5-én és 11-én), adatszolgáltatások, könyv- és füzetcsomagolás... stb.

Apropó könyvek: nem tudom, világos-e, hogy az ingyen tankönyv csak egy üres szöveg, hiszen a könyveket év végén vissza kell adni az iskolának. Maximum kölcsönről beszélhetünk. Ami igaz, az igaz, a munkafüzetek tényleg ingyen voltak, azok maradnak, hiszen valamibe dolgozniuk is kell. A nyelvkönyvek jelentenek csak kivételt, azok maradnak, de, ha nem tévedek, azokat ki is kellett fizetni. Egyébként minden megrendelhető a KELLO-tól, de Beni és Sebi között négy osztály van, tuti, hogy mire Sebi hatodikos lesz, már más tankönyvek lesznek forgalomban.

Szerdán karon fogtuk egymást Krisztámmal és egy kis ajándékkosárral elzarándokoltunk a háziorvosunkhoz. A fülünkbe jutott, hogy nyugdíjba megy és a lánya veszi át a praxist, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy másik orvoshoz jelentkezünk át. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy a lánya rossz orvos lenne, néha ő látott el minket, ha a mi doktornőnk épp szabadságon volt, vagy bármi oknál fogva nem ő rendelt. Ismerjük. Akihez viszont átmegyünk, régebbi ismeretség, a gyermekei és a gyermekeink összesen 8 évet jártak együtt az óvodába. Volt, hogy tőle kérdeztünk, volt, hogy ő vizsgálta meg a gerincemet. Emiatt is vállalt el minket, egyébként senkit nem vesz már át senkitől, még édesanyámat se, aki szintén a régi orvosunknál van, s most átkerül annak lányához.

A lényeg a lényeg, tisztességgel elbúcsúztunk egymástól. Az egyenes dolgok híve vagyok, nem vette volna be a gyomrom, ha csak bedobtuk volna hozzá az átkérőt/átjelentőt, aztán viszlát, maximum az utcán köszönünk egymásnak és ennyi. Ezt gerinctelennek, embertelennek tartottam volna, mégiscsak közel 20 évet "húztunk le" egymás mellett, Krisztámnak is már vagy 15 éve ő a háziorvosa.

Aztán jött a feketeleves.

Törvényi kötelezettségem, közös képviselőként, hogy a Társasház közgyűléséről minimum 8 nappal az esemény előtt meghívót küldjek körbe. Ezt meg is tettem, ahogy a törvény előírja, mindenkinek sajátot, plusz a hirdetőtáblára egyet-egyet (két lépcsőház). A kitűzött dátum 8-a volt, péntek.

Előtte nap kaptam egy háromoldalas levelet az egyik lakótól, melyben, hogy is fogalmazzam, elég furcsa hangnemben kért számon olyan dolgokat, amiket csak félismeretből, pletykából tudott, de tényként kezelt. A furcsa hangnem magában foglalt olyan kifejezéseket is, melyekkel engem, illetve a cselekedeteimet minősítette, de nem idéznék. Mindezt borzalmas helyesírással és nyelvtani lehetetlenségekkel, amiktől értelmetlenné vált a mondatok egy része.

Elolvastam, majd újra. Aztán felhívtam a másik lépcsőházban lakó könyvelőt, hogy átmennék hozzá, mivel, bár szó szerint ő nem volt említve, de érzésem szerint, ő is érintett. Férje jogban igen jártas ember, tőle vettem át a stafétát 8 éve, átolvasta a levelet, majd közölte, hogy bár az utóbbi időben egy közgyűlésre sem jött el, úgy látja, ismét itt az ideje, mert rendet kell tenni az emberek fejében.

Másnap elég sokat készültem a közgyűlésre. Nem, nem voltam ideges, dühös, csak értetlen. Tudtam, hogy a leírtak 99%-a félreértés, pletyka, ferdítés vagy tartalom nélküli vádaskodás, így félnivalóm nem volt. De akkor is készültem: átolvastam újra és újra a levelet, végiggondoltam, mit szeretnék mondani.

A közgyűlés eleje egészen könnyen és gyorsan lezajlott, abszolút higgadt voltam, a napirendi pontok mindegyikében teljes egyetértés született, minden ment a maga kerékvágásában. Itt jegyezném meg, hogy a korábbiakhoz képest sokan voltunk. Hogy ebben mennyi volt a szándékosság, mennyi a véletlen (épp lejött, épp akkor jött haza), nem tudom. Viszonylag sokan voltunk, ez biztos. A levélíró viszont, ahogy a mozgásából, gesztusaiból látni lehetett, igen feszült volt, alig várta, hogy eljussunk a napirend azon részére, melybe belefért a levele is. Ezt mi "Egyebek" néven hívjuk, amikor mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, s vagy lesz belőle egy másik alkalommal előterjesztés, vagy sem, a közgyűlés eldönti. Hogy gondoskodjon a tartalmas beszélgetésről, a jelenlévőknek is kiosztott pár példányt az írásából, meg, mint megtudtam, előző nap nem csak én kaptam belőle egyet, hanem mások is. Akikről úgy gondolta, hogy egyetérthetnek vele.

Rövidre zárom: nem kellett sokat beszélnem. Az előző közös képviselőnk, a könyvelőnk férje, jogban igen csak jártas ember, alaposan elmagyarázta a levélírónak és a vele szimpatizálóknak, hogy amit a levél tartalmaz, egyrészt tévedések sorozatára épül, másrészt képtelenségeket javasol, harmadrészt ismerethiányra vall, negyedrészt olyan kiadást jelentene a háznak, amire az ég adta egy világon semmi szükség nincs, ötödrészt tisztességtelen velem szemben. Pár pontban szóltam csak hozzá, mikor a jogi tényeken felül személyes megjegyzésem volt, ám így is olyan "testőrség" sorakozott fel mellettem a lakók közül, ami bedarálta a vádakat és elűzte a vádaskodókat. Nem kertelek: mocskosul jól esett, de eszméletlenül mocskosul jól! Főleg Krisztám egy-két mondata. Nőstényoroszlán volt, harcos amazon, szikrázó szemű félistennő...

A közgyűlés végét követően megkértem a könyvelőnk férjét, legyen majd kedves összefoglalni az általa elmondottakat, mert képtelen voltam követni a mondatait, s mivel én írom a jegyzőkönyvet, jó lenne az elhangzottak szerint leírni mindent. 

Ha nem is másnap, de talán hétfőn délelőtt szólt, hogy elkészült, menjek át pár percre. Mivel mindig is jókat beszélgettünk (sokat tud sztorizni), több, mint két órát voltam nála. Leírta, mit és hogyan szólt hozzá, valamint röviden felvilágosított, amit gyanítottam is valahol, hogy a levél kiosztása az abban található szöveggel karöltve igen csak aggályos jogilag. Véleménye szerint kimeríti a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértést. Majd elmondta, hogy ha perre akarom vinni a dolgot, mit kell tegyek.

Még most sem tudom, hogy itt ülök, s eltelt már egy hét a beszélgetésünk óta, még most sem tudom, hogy meglépjem-e. Igazából nem érzem magam megsértve, nem vágyom az illető vérére, vagy meghurcoltatására. Én megkaptam az elégtételt azzal, hogy sokan mellémálltak, hogy felszólaltak értem, hogy a mai napig vannak szomszédok, akik megdöbbenésüknek adnak hangot, s láttam megfutamodni a levélírót és támogatóit. Ugyanakkor, hogy egy másik, szintén kedves szomszédom szavaival éljek, "megérdemelné, de nem csak ezért, másért is, hogy végre megkapja, ami jár neki". Nem tudom, tényleg nem. Most, talán, a gőzt, ami felgyűlt, mindenki kiengedte valamennyire, van értelme újra növelni a nyomást egy bírósági eljárással? A héten mindenképpen döntésre jutok.