Család-játék

A 22-ei állapothoz képest sokkal jobban vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem félelem, hanem azt, hogy kevéssé ül a szívemen. Talán azért is, mert az utóbbi napokban elég sokszor voltam emberek között és láttam, elfogadnak, támogatnak, s ezzel átsegítettek a holtponton.

Először anyuékhoz mentünk át, 23-án, ebédre. Halászlé, meg minden más, ami ilyenkor szokás. Alaposan megtömtem a pocakom, bár, hogy egész korrekt legyek, nálam kevesebbet senki nem evett...

A 24-ét abszolút itthon töltöttük, csak egymásra figyeltünk, játszottunk. Mert megérkezett a két új társasjátékunk! A korábban már beszerzett Cash 'n Guns mellé A tiltott sivatagot és a Robinson Crusoe: Kalandok az elátkozott szigetent hozta a futár. Pár játék után is bátran kijelenthetem, hogy ezek egyáltalán nem könnyű, nem csak leülünk nevetgélni játékok. Oda kell figyelni és nagyon együtt kell gondolkodni, hogy a csapat túlélje a sivatag vagy a lakatlan sziget nehézségeit, borzalmait.

Kooperatív játékok

Másnap, 25-én ismét anyuhoz mentünk, ott voltak húgomék is. Közös ebéd, beszélgetés, aztán otthagytuk a srácokat, Kriszta és én elindultunk Nagydorogra, Ádámékhoz. Őket a társasjáték klubban ismertük meg, fiatal házaspár, akik szeretik a társasjátékokat, s megkérdezték, kimennénk-e játszani velük, mert új szerzemény állt a házhoz: Scythe (angol honlap).

A játékról röviden annyit kell tudni, hogy egy területfoglalós, munkáslehelyezős, nyersanyagmenedzselős, steampunk témájú, stratégiai táblás játék, ahol nem kötelező harcolni. Nagyon minőségi minden alkatrésze és nagyon hangulatosak a figurák, képek. Ez utóbbi nem is csoda, az egész játék Jakub Rozalski gyönyörű képeire épül.

Három nagyon fontos dolgot kell tudni erről a délutánról, estéről:

1.) Bár a szabályok elsőre igen bonyolultnak tűnnek, pár kör után teljesen a helyére kerül, egyértelmű lesz minden.

2.) Krisztám, annak ellenére, hogy alapvetően nem rajong az ilyen típusú játékokért, percek alatt ráállt és úgy játszott vele, mintha legalább is nem ez lenne az első alkalom.

3.) Én nyertem meg a partit! :)

Egészen pontosan nem tudom, mikor indultunk haza, de már sötét volt. Plusz röpködtek a mínuszok, kissé csúszott az út is, köd is volt és a nagydorogi út sem túl jó állapotú (hogy finom legyek). Úgyhogy erősebb városi tempóban jöttünk hazafelé. Így is majdnem elcsaptam egy kivilágítatlan biciklistát, aki a szembe sávban, a felezővonal mellett tekert. Darwin-díj esélyes kombináció...

Magunkkal hoztuk Ádám egyik barátját is, aki szintén Ádám, ő még délelőtt, busszal ment ki hozzájuk, szóval a csapat így öt fős volt a házigazdánk feleségével, Hajnival együtt.

Kedden, 26-án, csak pihentünk, sétáltunk. Hívott minket ugyan anyósom, de későn kerültünk ágyba és szükségünk volt egy kis regenerációra. Ráadásul anyum egy szatyor kajával pakolt meg minket, így inkább azt kértük anyósomtól, hogy hadd menjünk csütörtökön, addigra rendezzük sorainkat és kiürítjük a hűtőt is.

Másnap, szerdán, s ezért mentünk végül tényleg csütörtökön a mamához, jelenésem volt Edinánál, a vasamért, majd el kellett mennünk mosószerért, illetve könyvtárba és pár lapot lamináltatni, délután meg gyógytornára vittem Benit. A köztes időben rendeztük a háztartást, takarítottunk, mostunk (miután vettük mosószert). Meg, persze, ettünk. :)

Végül csütörtökön, miután reggel végeztem a pszichológusomnál (nagyon, de nagyon jó volt megbeszélni vele a történteket, olyan dolgokra híva fel a figyelmemet, amire jelen lelki állapotomban nem is gondoltam) és Krisztám átvette a postai küldeményét (valami hagyatéki ügy, az egyik unokatestvére távozott nemrég), elindultunk anyósomhoz. Aki, amit csak tudott, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. Még sógorom is egész jól viselkedett, leszámítva, mikor a téli vezetési rutinomat kevesellte, kritizálta és kissé megalázottan éreztem magam, mikor még azt is felkínálta, befizet egy téli tanfolyamra. Értem én a jó szándékot, a stílussal volt bajom.

Hazafelé Kriszta megsimogatta az arcomat, s hozzátette, hogy szeret engem. Épp egy piros lámpánál álltunk, így hol a visszapillantót, hol a lámpát figyeltem, de éreztem, ahogy feloldódik bennem a görcs.

Másnap, végre elérkezett a várva várt nap, ismét társasjáték klubnap volt, illetve klubest. Napközben tettük a dolgunkat, srácok tanultak egy keveset, mi meg csináltuk a mi dolgainkat. Éreztem, hogy kissé kapar a torkom. (Még anyósnál vettem észre, hogy bár papucsban, vastag zokniban voltunk, de majd' lefagyott a lábam. Fájtak is a térdeim egész este, sokat ücsörögtem este a kádban, jó meleg vízben.) Ez azonban nem tántorított el a játéktól.

Srácokat itthon hagytuk, telefonnal a kezükben, illetve megkérdeztük István szomszédot, hogy ha gondjuk lenne, átkopoghatnak-e, mire ő igennel felelt. De abszolút jól viselkedtek, szót fogadtak minden kérésünknek: megvacsoráztak, fogat mostak, megfürödtek és pizsamában vártak minket haza. Egyszer ugyan felhívtam őket, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, de megnyugtató választ kaptam.

NAGYON jól éreztem magam a klubesten. Voltak új arcok, s kipróbáltam két új játékot is. Az egyik az Evolúció, a másik a Concept volt. Az utóbbiról, ha tömören akarok fogalmazni, annyit kell tudni, hogy az Activityvel rokon játék, ám itt nem mutogatás, beszéd és rajz van, hanem fix képek alapján kell segítségeket adnod a játékostársaknak, hogy kitalálhassák az általad húzott feladványt. Beszélni, bármi mást csinálni, mint a megadott képekre mutogatva, fontosságukra kis jelzőkkel utalva segíteni, nem szabad.

Az Evolúció viszont nagyon betalált mind Krisztánál, mind nálam. Annyira, hogy szombaton kölcsön is kértük a játékmestertől az ő példányát, s még aznap este játszottunk is egy kört a srácokkal. Mindenkinek nagyon tetszett, Sebi egyenesen odavolt érte.

Evolúciónk

Tömören: fajfejlesztős, tulajdonságkombinálós stratégiai játék, ami arról szól, hogy minél eredményesebb fajokat alkossunk, melyek minél több ételt esznek és minél szaporábbak. Lehetnek növény- és húsevők is. A növényevők az asztal közepén lévő itatóból esznek, a húsevők viszont a többi állatra vadásznak.

Sebi volt az egyedüli, aki kipróbálta a ragadozót, s meglehetősen eredményesen falta Beni állatait. Jó döntés volt, mivel így felhozta magát a második helyre, maga mögé utasítva a testvérét és Krisztát is. Ha nem lett volna vége a játéknak, még engem is befogott volna.

Eddigre már nyilvánvalóvá vált, hogy megfáztam. Illetve, ahogy nálam 99%-ban történik, légcsőhurutom van. Szárazon köhögök, már fáj a mellkasom, emellett égnek a szemeim (hőemelkedés, láz jele nálam) és lüktet a fejem is. Elő is szedtem a valamikorról megmaradt antibiotikum maradékot, jövő héten úgyis megyek Edinához, addig kitart, vele meg majd íratok másikat, hogy meglegyen a teljes kúra. Vettem pár doboz kefirt is, segítség gyanánt, a bélflórám támogatására. Persze, mindezek mellett, nagy dózisban lapátolom befelé a vitaminokat, főleg a C-t.

Ezzel zárom az évet. Volt sok jó és néhány kevéssé jó dolog idén, de összességében úgyis mindig az a fontos, hogy együtt a család, s békében, szeretetben éljük életünk napjait. Neked sem kívánok ennél kevesebbet! :)

Félek

Nem tudom, miért nyitottam meg a szerkesztőfelületet. Fogalmam sincs, mit akarok írni, mi az, amit rögzítésre érdemesnek tart az agyam. Itt ültök, a konyhában, az asztalon a laptoppal, s villog a kurzor a fehér "papíron".

Kriszta ma dolgozott utoljára ebben az évben. S mivel péntek amúgy is rövidebb nap náluk, hamarabb haza is ért, mint máskor. Reggel aláíratott velem egy jelentkezési lapot egy kétéves képzésre, hazafelé azt is leadta. De mi lesz két év múlva? Örülök, ha az agyam az aktuális napot befogadja, feldolgozza.

Ma munkába menekültem. Takarítottam egész délelőtt. Meg mostam és teregettem. Meg mosogattam. S álló nap egyetlen érzéssel küzdöttem: szabadságra akarok menni saját magamtól. Itt hagyni a testem és menni valamerre, messzire.

Feszült vagyok, zaklatott. Most is, ahogy gépelek, remeg a kezem, remegnek az ujjaim. Állandóan félreütök.

De mit akartam mondani? Illetve írni... Nem tudom.

Kriszta alszik, elfáradt szegénykém, a srácok meg a szobájukban játszanak valamit. Beni mehetett volna dartsozni, de egyedül nem akart, én meg nem érzem magam úgy, hogy képes lennék átkísérni és ott elviselni a többi embert. Magamat se nagyon, nemhogy idegeneket...

Félek.

Félek, hogy kórházba kerülök. Félek a vastagbéltükrözéstől. Félek, hogy elvesztem a józan eszem. Félek, hogy nem engednek majd autót vezetni. Félek, hogy csalódást okozok a szeretteimnek. Félek, hogy Kriszta belefárad a bajaimba és megunja a jelenlétemet. Félek, hogy a gyerekeim sérülnek a gondjaim miatt. Félek önmagamtól.

Érzem, ahogy lassanként széthasad az énem.

Ki leszek akkor én?

Leszek?

Összefolynak

Szerdán, 13-án, immár ismét szabad emberként ébredtem. Legalább is jogilag. Érzelmileg és idegileg rabláncon lógtam az elmúlt napokon. Kóvályogtam a lakásban, próbáltam lazítani. Szotyiztam, ami korábban mindig segített, zenét hallgattam, vagy csak bambultam, miközben olvasni próbáltam. Igazából fogalmam sincs, mi történt aznap. Az biztos, hogy Beninek gyógytornára kellett mennie és volt is.

Csütörtökön a Groupama kárszakértője volt kint nálunk, felmérni a társasházat és helyben hagyni az irodában kalkulált árajánlatot. Aztán fél öt tájban elmentem egy másik pszichológushoz, akivel körülbelül 20 percet beszélgettem. Jó volt kicsit olyannal szemben ülni, aki nem helyi, nem ismer senkit, csak meghallgatott és javasolta, hogy mikor legközelebb a saját pszichológusomhoz megyek, mire figyelhetnénk.

Pénteken társasjáték klubban voltunk. Ticket to Ride, EladLak, Bang! kocka... Nagyon jól éreztem magam, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. De hogy ezen felül mi történt aznap, fogalmam sincs. Illetve, de. Az biztos, hogy délután almás pitét sütöttünk Krisztámmal, két tepsire valót, melynek 80%-át le is vittük a klubba. A többit a gyerekek és Kriszta ette meg. Én is megkóstoltam, de mivel nem volt itthon méz, így az almát csak cukorral tudtuk ízesíteni, az meg nekem nem ízlik már egy ideje.

Szombaton eljött hozzánk anyósom, hozott rántott csirkét, palacsintát. Emberesen jól laktam a húsból. :)

A vasárnap egy az egyben kiesett. Biztos, hogy túléltem, mert itt vagyok. Kérdezheted, ha a többi napot tudom, ezt miért nem. Mert csalok! Naptárprogramba írom fel a fontosabb dolgokat, különben elfelejteném még azt is, milyen nap van. Még a gyógyszereimet is időre veszem be, amire beállítottam a telefont...

Hétfőn délelőtt elvittem Sebit orvoshoz, mert lázas volt a hétvégén. A héten nem mehetett iskolába. Doktornéni ezzel a lendülettel Benit is kiírta, úgyhogy a nagyobbik keddtől van itthon. Este pedig megtörtént a közgyűlés. Délelőtt még telefonálnom kellett az egyik biztosítósnak, egyeztetni pár kérdést. Aztán este lementem a földszintre, aki eljött, eljött, azoknak elmondtam, ami fontos volt, majd döntést hoztunk és röviden ennyi. Nem cifráztuk. Kis beszélgetés még utána, aztán irány fel, vacsora, fürdés, alvás.

Iszonyatosan rosszul alszom. Ritkán tudok 11 óra előtt álomországba merülni. Addig nem is nagyon érzem a fáradtságot. Illetve, dehogynem érzem, hiszen nonstop ezzel küzdök, de estére, valahogy, felszívom magam. Gondolom, a Coaxil pörget fel egy kicsit. Meg az idegrendszerem zavarodott össze "kissé". Reggel, azaz már hajnalban ébren vagyok. Nem ritkán 3-4 óra között. Egy-egy alkalommal sikerül visszaaludni, de mint a fehér holló... Persze, ehhez nagyban hozzájárul a fájdalom is, ami minden reggel jelentkezik, egészen pontosan, felébreszt. Általában a vastagbelem, máskor a fejem (migrén).

Kedd reggel elsétáltam Edinához, a vasamért. Azzal fogadott, hogy ma velem ébredt, tudta, hogy jönni fogok. Egy pillanatig pislogtam, megvallom őszintén, ilyet, nekem, más nő, mint Kriszta, még nem mondott. Mentegetőztem is, hogy elnézését kérem, én Krisztámra emlékszem, de legközelebb majd jobban figyelek. Kuncogtunk rajtunk egy sort, majd belém bökte a tűt.

Mióta megint szteroidot szedek, ismét vacakolnak a vénáim. A múltkor is szétment, most meg "elugrált" a tű elől. Pedig Edina igen gyakorlott ebben. Így egy másikba kellett döfnie. Közben a fül-, orr-, gégészeti vizsgájáról mesélt, illetve azt figyelte, milyen a tekintetem, hogy nézek ki. Majd kissé megkönnyebbülten jegyezte meg, hogy talán egy fokkal jobb, mint múlt héten.

Kérdeztem tőle, hogy mitől lehetnek ritmuszavaraim, holott szedem a szabályzót. Az idegi okokon kívül szerepet játszhat a vashiány is, épp ez ellen próbálunk most tenni. Jövő hét szerdán ismét jelenésem van nála... OK, csinos, intelligens, jó humorú nő, de akkor is, fáj, amikor szúr. Én meg még megyek is... Még csokit is vittem neki! 

Este, Csabi barátom segédletével, Benivel a hónom alatt, eljutottunk a helyi darts egyesület edzőtermébe. Jó, tulajdonképpen itt van az utca másik oldalán, csak nem tudtunk eddig róla. Pedig minden nap ott megyünk el előtte, mikor Sebi edzésre megy. Lényegtelen, a fontos az, hogy ott voltunk. Körülbelül két órát dobáltunk, tanítgattak minket, beszélgettünk. Az egyik sporttárs felajánlott a gyereknek egy használt táblát, amivel itthon is gyakorolhat. Ezt is élveztem, ahogy Beni is. Az izomlázat már kevéssé...

Tegnap eljött a K&H-s kárszakértő szerződést kötni. Majd Benivel délután gyógytornára mentünk. Este meg elszaladtunk a felkínált darts tábláért. A köztes időben aludtam és megnéztem valami filmet  is, de fogalmam sincs már, hogy mi volt az, ki játszott benne és miről szólt. Valami maffiás, azt hiszem...

Teljesen változó időkben tör rám a fáradtság vaskosabbik fele. Olyankor ledőlök, ha tudok és alszom 1-2 órát. Aztán felébredek (zajra, fájdalomra), s legtöbbször egy cseppet sem vagyok kipihentebb, mint alvás előtt.

Mindent összeadva, a hétköznapi nyelvben idegösszeroppanásnak nevezett betegség tüneteit produkálom. Viszont kórházba, hacsak nem az életem múlik rajta, nem megyek. Nem, nem és kész.

Tudod, mikor tud kikapcsolni az agyam úgy, hogy nem érzek fáradtságot, nem vagyok zaklatott? Mikor vezetek. Egyszerűen állandóan kocsiban ülnék és mennék valamerre, bármerre. Ha valaki balfék előttem, káromkodok, ha én rontok el valamit, szintén. Kiadom a feszültséget és teljesen másfelé figyel az agyam, mint egyébként. Ezzel pihentet. Mikor kormány mögött ülök, éber vagyok, tiszta és emlékszem minden pillanatra. Olyankor jól érzem magam. :)

Gyomros

Ott hagytam abba, hogy "vártam" a hétfői beszélgetést. Konstruktív gondolataim voltak, igyekeztem a felmerült problémára megoldást találni. Nem arra gondolok, hogy pénteken körülbelül 20 perccel előbb eljöttem, mint a munkaidő vége, mert azzal, mint ténnyel, nem sokat volt mit kezdeni. Az járt a fejemben, miként tehetném, tehetnénk emberibbé, kollegiálisabbá, jobb hangulatúbbá a munkaidőt. Hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.

Nagy reményekkel, bár kissé izgulva mentem be a munkahelyemre. Az első, ami feltűnt, hogy az ott dolgozók a korábbi mosoly helyett mogorván fogadtak, volt aki "felnyögött", mikor meglátott. Értetlenül pislogtam, majd lementem a könyvtárba.

Levettem a kabátot, pulcsit, kibújtam a bakancsból, majd a papucsomba be. Aztán az asztalhoz léptem, amire leraktam az újságokat, amiket le kell pecsételni, majd a nyilvántartásba fel kell vinni. Épp végeztem a pecsételéssel és rakosgattam a lapokat sorrendbe, mikor levertem az asztalról egy hosszában félbehajtott A4-es lapot. Ahogy felvettem, megütötte a szemem az első pár szó...

Elolvastam az egészet, majd elpakoltam a pecsétet, elpakoltam a kész nyilvántartást is. Az A4-es lapot beraktam a fénymásolóba, lemásoltam, majd visszatettem oda, ahonnét levertem. A másolatot a táskámba raktam, minden bevitt cuccomat egy szatyorba raktam, felöltöztem, lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és elindultam kifelé.

Nem másolom és nem szkennelem be a szöveget. A lényegét tekintve arról szólt, hogy mi történt pénteken, s hogy mindezt Marianna jelentette az intézményvezető felé. Egy (illetve több) komoly gond volt csak a leírtakkal: egyoldalú volt és ferdített. Nem úgy történt és nem úgy hangzott el, ahogy az ott szerepelt. Emellett logikailag is ellentmondásos volt. Hogy finom legyek...

Félúton jártam kifelé, mikor a feljegyzést író megjelent egy ajtó mögül, akkor ért be a munkahelyre. Kérdezte, hová megyek. Mondtam, haza. Talán kérdezte, miért, nem tudom, elég zaklatott voltam. Egy biztos, elmentem mellette, visszaléptem és a kezébe nyomtam a kulcsot. Közben közöltem vele, hogy megtaláltam a feljegyzését és inkorrektnek tartom. Még utánam szólt, de visszanyeltem a számra kívánkozó szavaimat, ahogy egy kézmozdulatot is visszafogtam.

Az épülettel szemben parkban leültem egy padra. Remegtem, zaklatott és zavart voltam. Aztán valahogy felálltam, s a park túloldalán álló családsegítő központba mentem, ahol megkérdeztem, esetleg bent tartózkodik-e a pszichológusom. Tudtam, hogy csak csütörtökönként jön, de hátha, esetleg ha ő nem, talán egy másik szakember... Nem volt szerencsém, de felírtak, kaptam időpontot, kedvesek voltak.

Mivel itt nem jártam sikerrel, elindultam a pszichiáterem felé. Megcsörrent a telefonom, Marianna volt, aki kissé számonkérő hangon közölte, hogy a problémáknak nem az a megoldása, hogy hazamegyek. Én finoman közöltem, hogy pont úgy nem az, ahogy az sem, hogy a tervezett megbeszélés helyett egy feljegyzést írt, bevonva ezzel más(oka)t is. Azzal mentegetőzött, hogy neki ezt így kellett tennie, ennek ez a menete, vagy valami hasonló. Erre közöltem vele, hogy ebben az esetben nem szeretnék vele tovább dolgozni. Igen röviden azzal zárta a telefonhívását, hogy akkor ezt megbeszéltük. Én helyeseltem és leraktam a telefont. Bár csak gyanúm van rá, de az apró zörejekből és a kurtán-furcsán lezárt beszélgetésből, valamint a hangminőségből arra tudok következtetni, hogy ennek a beszélgetésnek más is fültanúja volt, kihangosított készülékről történt a hívás.

Átmentem a pszichiáteremhez. Bár reggel bevettem egy fél Frontint, eddigre már nagyon szorongtam, kényszeres mozgás tört rám, toporogtam, tördeltem az ujjaim, fájt a fejem, zavart voltam... Nagyon nem éreztem magam jól. A doki azonnal levette a dolgot, kikérdezett, majd megkérdezte, rendezzen-e 24 órás megfigyelést Szekszárdon a kórházba. Egy pillanatra meginogtam, de úgy éreztem, hogy erre, talán, nincs szükségem (még). Azzal a feltétellel engedett el a doki, hogy 1.) beveszek legalább még egy fél vagy egész Frontint, s ha szükséges, délben, majd este is 2.) délután jelentkezem a háziorvosomnál. Megkérdezte, kihez tartozom, gondolom, leellenőrzött, tényleg voltam-e. Írt neki pár sort, a kezembe nyomta a papírt és a lelkemre kötötte, hogy egyenesen hazamegyek. Annyit még hozzátett, hogy tanult némi jogot (pszichiáterként erre szükség is van), szerinte, ha úgy érzem, nyugodtan forduljak egy ügyvédhez.

Kijöttem, azonnal bevettem a másik fél Frontint, picit leültem, majd felöltöztem és hazasétáltam. Közben "élveztem", hogy hatni kezd a gyógyszer. Felhívtam Krisztát is, s alig hazaértem, pittyent a kaputelefon. Ő jött haza. Hogy nem tudott úgy nyugodtan a munkahelyén lenni, hogy közben tudja, min megyek keresztül itthon, egyedül.

Megvallom, innen elég zavarosak az emlékeim, a Frontin kicsapott egy kissé. El is álmosodtam, le is lassultam. Így nincs igazán meg, hogy mi történt addig, hogy eljutottunk a háziorvoshoz. Kriszta biztosan elolvasta a feljegyzést és beszéltünk is róla, de hogy mit, azt már nem igazán tudom. Nem is biztos, hogy baj.

Edina egyrészt elolvasta a gasztroenterológus által írtakat, másrészt megdöbbent a pszichiáter sorain. Kikérdezett, mi történt, amit, amennyire tudtam, elmondtam. Közben beadta a szokásos vasinjekciómat és kérte, hogy ezentúl hetente menjek, fel kell tölteni a szervezetemet a tükrözés előtt. A történetben ejtett réseket Kriszta tömte ki, mivel pénteken ő is szem- és fültanúja volt az esetnek, illetve olvasta a lemásolt feljegyzést. Egyetértett velünk abban, hogy jól tettem, hogy eljöttem, mielőtt komolyabb baj történt volna. Mármint velem...

Aztán Kriszta jelezte neki, hogy nem mer, nem akar ilyen állapotban egyedül hagyni. Megmondom őszintén, megértem. Vannak filmszakadásaim, pár másodperces öntudatlan időszakaim, s nem emlékszem, mi történik ezalatt. Edina vette a lapot, már töltötte is ki Kriszta nevére a táppénzes papírt. Egyébként a panasz, ami miatt kiírta, valid, semmi csalás nincs a dologban. Csak eddig úgy volt vele párom, hogy nemsokára úgyis szabadságon lesz, kibírja valahogy. Kár, hogy útközben elvesztette a receptet, vissza kell majd menni egy másikért.

Hazafelé, félúton találkoztunk Benivel, ment gyógytornára. Kriszta elkísérte, s volt olyan szerencsénk, hogy Csabi barátommal is összefutottunk, aki felajánlotta, hogy leviszi őket. Én hazasétáltam, majd elmentem öcsiért is. Már itthon voltunk, mikor Marianna megint felhívott, hogy mikor tudok lemenni Szekszárdra, hogy aláírjam a felmondásomat. Mondtam, holnap. Aztán megint összefolynak az órák, pedig nem gyógyszereztem be magam. Egyszerűen fáradt, kimerült voltam.

Kedd reggel elaludtunk. A szokásos fél hét helyett hétkor ébredtünk. Gyors készülődés, majd irány a suli. Kriszta kísérte el őket, majd visszajött, s vártunk fél tízig. Akkor elindultunk a nevelési tanácsadóba, ott találkoztunk a szakpszichológussal, aki a két srácunk tesztjét értékelte ki. Ezúttal Sebi volt a téma, de bele-belekaptunk Beni eredményeibe is. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni egyiket sem a másik esetében.

Körülbelül két órát voltunk a szakemberrel egy társaságban, oda-vissza megbeszéltünk rengeteg dolgot. A lényeg lényegét tekintve az a helyzet, hogy Sebi pont olyan okos és ígéretes, mint Beni, csak életkori sajátosságokból fakadóan kisebb tudásanyaggal, valamint a személyiségprofiljuk is nagyon hasonló. Amiben erősítésre szorulnak, az az önbizalom, asszertivitás, hogy képesek legyen kiállni önmagukért, s több önállóságot mutassanak fel. A túlféltő szülői háttér eredményei... 

Gyors ebéd, valami a helyi kisboltból, majd irány Szekszárd.

Igen, vezettem. Mert képesnek tartottam rá magam. Mert ma már sokkal jobban voltam, Frontin nélkül vagyok egész nap.

Némi fennakadással, de hamar végeztünk. Itt említeném meg, hogy mikor mondtam, miért jöttem, az egyik hölgy, aki már a programba való belépésemkor is szimpatizált velem, azonnal megkérdezte, volna-e kedvem náluk dolgozni, van üresedés. Mármint ott, náluk, az irodában, ahol a közfoglalkoztatottakkal kötnek szerződést, az ő ügyeiket intézik. Pár pillanatra elgondolkodtam, aztán eszembe jutott, hogy nekem most arra kell felkészülnöm, ami januárban vár rám, s koránt sem biztos, hogy ehhez arra van szükség, hogy napi szinten ingázzak Szekszárdra, vagy új kihívásokat keressek munka téren. Így aztán kedvesen, mosolyogva, de elutasítottam az ajánlatot.

Hazafelé beugrottunk Zoli barátomékhoz, Tolnára. Ő, sajnos, épp kint volt valahol, így Mónikával tudtunk beszélni. Picit megnyugodtam, úgy néz ki, ha nem is nagyon, de javult a helyzet náluk is. Vagy ha nem, Móni hangulata kissé jobb volt, mint mikor legutóbb ott voltam.

Nem tudom, mi lesz holnap. Illetve, de, tudom. Készülnöm kell a közgyűlésre, a biztosítók felé kell papírokat küldenem, telefonálnom kell párat, Beni gyógytornára kell vinni és még sok más... Majd lesz valahogy, mert mindig van valahogy! ;)

Árnyoldal

November 28-a óta elég sok víz lefolyt a Dunán.

Még 29-én elkezdődött Beni gyógytornája. Hanyag  a tartása, s félünk, nehogy örökölje az én gerincbetegségemet. Illetve, ha örökölte, hiába félünk, de megpróbáljuk megtenni, amit lehet, hogy könnyebb élete legyen felnőttként, mint nekem. De ha így van, az álma már el is úszott, nem lehet pilóta... :( Bízom, de aggódom is.

Aznap délután még átszaladtam a pszichiáteremhez is. Elmondtam neki, hogy a gasztroenterológustól kapott szteroid kissé megvisel. Este kellemetlenül érzem magam, feszült vagyok, türelmetlen és általános diszkomfort érzetem van. Többet nem tudott tenni, mint arra biztatott, hogy ha kell, vegyek be egy kis Frontint, ugyanis az alapgyógyszereimhez nem akart hozzányúlni, így is maximális dózist kapok. Recept, bátorítás, figyelmeztetés, jó kívánságok és búcsú.

A hét hátralévő részében tettem a dolgom, bár egyre érlelődött bennem egy érzés. Olyan érzés, ami nagyon nem tetszett. S ez rányomta a bélyegét a családdal töltött időmre, a hétvégémre is. Ez hétfőre csak fokozódott.

Kedden le kellett mennem a gasztroenterológiára, megkaptam a receptjeimet és időpontot január 11-re, tükrözésre. Öröm és boldogság! :P De meg kell lennie... Aznap Beninek megint gyógytornája lett volna, de nem sikerült volna időben odaérnie, így elcsúsztattuk.

Bennem pedig még erősebbé vált az a rossz érzés, ami egyre jobban ráült a napjaimra. Hirtelen hasmenésem lett, fájni kezdett a fejem, egyre kevéssé éreztem magam jól, míg a végén kitörtem itthon és ordítottam, mint egy vadszamár. Egy apróságon, ami máskor fel sem tűnt volna.

Csütörtökön újabb gyógytorna Beninek, miközben én meg azon vettem észre magam, hogy megváltozott a világ körülöttem. Majd ráébredtem, hogy nem a világ változott, hanem én. Minden lassabbá, tompábbá vált. Messzebbé.

Péntekre teljesen más emberként ébredtem fel. Néztem ki a fejemből és nem értettem a világot. Nem fogtam fel sokat belőle, a napi rutin vitt előre. Egészen délután kettőig.

Egészen addig egy verseskötetet vittem fel írónként, versenként az elektronikus katalógusba. Ez volt a feladat, ezt csináltam. Mariannával összesen talán négy mondatot váltottunk, mind munka témában, semmi különös.

Aztán mikor befejeztem a munkát, kettő előtt nem sokkal, megérkezett Kriszta. Hozott ebédet. Megettem, felöltöztem és vártam, hogy mehessek. Kettő körül lent kellett legyek a Groupamánál, a társasház új biztosítása ügyében. Az Allianz volt olyan kedves, hogy felmondta a korábbit. Tíz év után. Indoklás nélkül. Újat meg nem akartak kötni velünk. Január 1-től meg nincs biztosítás, ha nem intézem el.

Marianna visszaért az ebédből meg ahol volt, fogalmam sincs, mondom, aznap nem sokat beszéltünk. Nézett rám, majd éles hangon és ingerülten kifejtette, hogy nem szóltam, hogy kettőkor elmegyek és neki dolga van, most hogy intézze el és hogy hétfőn beszélnünk kell az információ áramlásról, ha továbbra is itt akarok dolgozni.

Engem a legkevésbé érdekelt bármi azon kívül, hogy belégzés-kilégzés és muszáj lemennem a biztosítóhoz. Amúgy is kettőig van a munkaidő, igaz, ha beszélünk róla, megoldható bármi. De mint mondtam, nem sokat beszéltünk aznap.

Én csak mondtam, hogy OK, meg néztem ki a fejemből, kissé értetlenül és fásultan. Erre csalódott elmondta, hogy nem tud mit mondani a viselkedésemre. Én tömören annyit mondtam, hogy akkor ne mondjon. Majd felajánlottam, hogy visszajöhetek, ha végeztem, de nem élt vele. Én meg hátat fordítottam és Krisztával a karomon, eljöttem.

Párom csak nézett csodálkozva, szóhoz sem jutott a jelenet után. Persze, később, este, megbeszéltük.

Levittem a fodrászhoz, majd irány a biztosító. Ott háromnegyed órát voltam, majd feljöttem, bevásároltam, hazahoztam Sebit és visszamentem Krisztáért a fodrászhoz. Legurultunk a JYSK-be, vettünk a srácoknak ágynemű huzatot és hazajöttünk.

Valamikor ekkor eszméltem fel jobban, hogy mi is történt, s hogy mi bajom volt napok óta. Nem találom a közös hangot Mariannával. Nem akarok túl közel kerülni hozzá, de eddig semennyire sem sikerült. A kommunikációs stílusunk és síkunk annyira különbözik, hogy ezeddig nem sikerült közös pontot találni, holott egyidősek vagyunk, családunk, gyerekeink vannak és Benit is tanítja.

Mikor ez így igazán tudatosult bennem, feloldódott a görcs is, amit éreztem, ha megjelent a könyvtárban. Mert amikor nem volt bent, felszabadult voltam és csináltam a dolgom, mikor megérkezett, feszültté és kényszeredetté váltam.

Nem tudom, mi lesz holnap, de úgy érzem, a jelenlegi helyzet senki érdekét nem szolgálja. Az enyémet biztosan nem. Ami alapvetően kár, mert a feladataim jó részét élvezem.