Gyomros

Ott hagytam abba, hogy "vártam" a hétfői beszélgetést. Konstruktív gondolataim voltak, igyekeztem a felmerült problémára megoldást találni. Nem arra gondolok, hogy pénteken körülbelül 20 perccel előbb eljöttem, mint a munkaidő vége, mert azzal, mint ténnyel, nem sokat volt mit kezdeni. Az járt a fejemben, miként tehetném, tehetnénk emberibbé, kollegiálisabbá, jobb hangulatúbbá a munkaidőt. Hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.

Nagy reményekkel, bár kissé izgulva mentem be a munkahelyemre. Az első, ami feltűnt, hogy az ott dolgozók a korábbi mosoly helyett mogorván fogadtak, volt aki "felnyögött", mikor meglátott. Értetlenül pislogtam, majd lementem a könyvtárba.

Levettem a kabátot, pulcsit, kibújtam a bakancsból, majd a papucsomba be. Aztán az asztalhoz léptem, amire leraktam az újságokat, amiket le kell pecsételni, majd a nyilvántartásba fel kell vinni. Épp végeztem a pecsételéssel és rakosgattam a lapokat sorrendbe, mikor levertem az asztalról egy hosszában félbehajtott A4-es lapot. Ahogy felvettem, megütötte a szemem az első pár szó...

Elolvastam az egészet, majd elpakoltam a pecsétet, elpakoltam a kész nyilvántartást is. Az A4-es lapot beraktam a fénymásolóba, lemásoltam, majd visszatettem oda, ahonnét levertem. A másolatot a táskámba raktam, minden bevitt cuccomat egy szatyorba raktam, felöltöztem, lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és elindultam kifelé.

Nem másolom és nem szkennelem be a szöveget. A lényegét tekintve arról szólt, hogy mi történt pénteken, s hogy mindezt Marianna jelentette az intézményvezető felé. Egy (illetve több) komoly gond volt csak a leírtakkal: egyoldalú volt és ferdített. Nem úgy történt és nem úgy hangzott el, ahogy az ott szerepelt. Emellett logikailag is ellentmondásos volt. Hogy finom legyek...

Félúton jártam kifelé, mikor a feljegyzést író megjelent egy ajtó mögül, akkor ért be a munkahelyre. Kérdezte, hová megyek. Mondtam, haza. Talán kérdezte, miért, nem tudom, elég zaklatott voltam. Egy biztos, elmentem mellette, visszaléptem és a kezébe nyomtam a kulcsot. Közben közöltem vele, hogy megtaláltam a feljegyzését és inkorrektnek tartom. Még utánam szólt, de visszanyeltem a számra kívánkozó szavaimat, ahogy egy kézmozdulatot is visszafogtam.

Az épülettel szemben parkban leültem egy padra. Remegtem, zaklatott és zavart voltam. Aztán valahogy felálltam, s a park túloldalán álló családsegítő központba mentem, ahol megkérdeztem, esetleg bent tartózkodik-e a pszichológusom. Tudtam, hogy csak csütörtökönként jön, de hátha, esetleg ha ő nem, talán egy másik szakember... Nem volt szerencsém, de felírtak, kaptam időpontot, kedvesek voltak.

Mivel itt nem jártam sikerrel, elindultam a pszichiáterem felé. Megcsörrent a telefonom, Marianna volt, aki kissé számonkérő hangon közölte, hogy a problémáknak nem az a megoldása, hogy hazamegyek. Én finoman közöltem, hogy pont úgy nem az, ahogy az sem, hogy a tervezett megbeszélés helyett egy feljegyzést írt, bevonva ezzel más(oka)t is. Azzal mentegetőzött, hogy neki ezt így kellett tennie, ennek ez a menete, vagy valami hasonló. Erre közöltem vele, hogy ebben az esetben nem szeretnék vele tovább dolgozni. Igen röviden azzal zárta a telefonhívását, hogy akkor ezt megbeszéltük. Én helyeseltem és leraktam a telefont. Bár csak gyanúm van rá, de az apró zörejekből és a kurtán-furcsán lezárt beszélgetésből, valamint a hangminőségből arra tudok következtetni, hogy ennek a beszélgetésnek más is fültanúja volt, kihangosított készülékről történt a hívás.

Átmentem a pszichiáteremhez. Bár reggel bevettem egy fél Frontint, eddigre már nagyon szorongtam, kényszeres mozgás tört rám, toporogtam, tördeltem az ujjaim, fájt a fejem, zavart voltam... Nagyon nem éreztem magam jól. A doki azonnal levette a dolgot, kikérdezett, majd megkérdezte, rendezzen-e 24 órás megfigyelést Szekszárdon a kórházba. Egy pillanatra meginogtam, de úgy éreztem, hogy erre, talán, nincs szükségem (még). Azzal a feltétellel engedett el a doki, hogy 1.) beveszek legalább még egy fél vagy egész Frontint, s ha szükséges, délben, majd este is 2.) délután jelentkezem a háziorvosomnál. Megkérdezte, kihez tartozom, gondolom, leellenőrzött, tényleg voltam-e. Írt neki pár sort, a kezembe nyomta a papírt és a lelkemre kötötte, hogy egyenesen hazamegyek. Annyit még hozzátett, hogy tanult némi jogot (pszichiáterként erre szükség is van), szerinte, ha úgy érzem, nyugodtan forduljak egy ügyvédhez.

Kijöttem, azonnal bevettem a másik fél Frontint, picit leültem, majd felöltöztem és hazasétáltam. Közben "élveztem", hogy hatni kezd a gyógyszer. Felhívtam Krisztát is, s alig hazaértem, pittyent a kaputelefon. Ő jött haza. Hogy nem tudott úgy nyugodtan a munkahelyén lenni, hogy közben tudja, min megyek keresztül itthon, egyedül.

Megvallom, innen elég zavarosak az emlékeim, a Frontin kicsapott egy kissé. El is álmosodtam, le is lassultam. Így nincs igazán meg, hogy mi történt addig, hogy eljutottunk a háziorvoshoz. Kriszta biztosan elolvasta a feljegyzést és beszéltünk is róla, de hogy mit, azt már nem igazán tudom. Nem is biztos, hogy baj.

Edina egyrészt elolvasta a gasztroenterológus által írtakat, másrészt megdöbbent a pszichiáter sorain. Kikérdezett, mi történt, amit, amennyire tudtam, elmondtam. Közben beadta a szokásos vasinjekciómat és kérte, hogy ezentúl hetente menjek, fel kell tölteni a szervezetemet a tükrözés előtt. A történetben ejtett réseket Kriszta tömte ki, mivel pénteken ő is szem- és fültanúja volt az esetnek, illetve olvasta a lemásolt feljegyzést. Egyetértett velünk abban, hogy jól tettem, hogy eljöttem, mielőtt komolyabb baj történt volna. Mármint velem...

Aztán Kriszta jelezte neki, hogy nem mer, nem akar ilyen állapotban egyedül hagyni. Megmondom őszintén, megértem. Vannak filmszakadásaim, pár másodperces öntudatlan időszakaim, s nem emlékszem, mi történik ezalatt. Edina vette a lapot, már töltötte is ki Kriszta nevére a táppénzes papírt. Egyébként a panasz, ami miatt kiírta, valid, semmi csalás nincs a dologban. Csak eddig úgy volt vele párom, hogy nemsokára úgyis szabadságon lesz, kibírja valahogy. Kár, hogy útközben elvesztette a receptet, vissza kell majd menni egy másikért.

Hazafelé, félúton találkoztunk Benivel, ment gyógytornára. Kriszta elkísérte, s volt olyan szerencsénk, hogy Csabi barátommal is összefutottunk, aki felajánlotta, hogy leviszi őket. Én hazasétáltam, majd elmentem öcsiért is. Már itthon voltunk, mikor Marianna megint felhívott, hogy mikor tudok lemenni Szekszárdra, hogy aláírjam a felmondásomat. Mondtam, holnap. Aztán megint összefolynak az órák, pedig nem gyógyszereztem be magam. Egyszerűen fáradt, kimerült voltam.

Kedd reggel elaludtunk. A szokásos fél hét helyett hétkor ébredtünk. Gyors készülődés, majd irány a suli. Kriszta kísérte el őket, majd visszajött, s vártunk fél tízig. Akkor elindultunk a nevelési tanácsadóba, ott találkoztunk a szakpszichológussal, aki a két srácunk tesztjét értékelte ki. Ezúttal Sebi volt a téma, de bele-belekaptunk Beni eredményeibe is. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni egyiket sem a másik esetében.

Körülbelül két órát voltunk a szakemberrel egy társaságban, oda-vissza megbeszéltünk rengeteg dolgot. A lényeg lényegét tekintve az a helyzet, hogy Sebi pont olyan okos és ígéretes, mint Beni, csak életkori sajátosságokból fakadóan kisebb tudásanyaggal, valamint a személyiségprofiljuk is nagyon hasonló. Amiben erősítésre szorulnak, az az önbizalom, asszertivitás, hogy képesek legyen kiállni önmagukért, s több önállóságot mutassanak fel. A túlféltő szülői háttér eredményei... 

Gyors ebéd, valami a helyi kisboltból, majd irány Szekszárd.

Igen, vezettem. Mert képesnek tartottam rá magam. Mert ma már sokkal jobban voltam, Frontin nélkül vagyok egész nap.

Némi fennakadással, de hamar végeztünk. Itt említeném meg, hogy mikor mondtam, miért jöttem, az egyik hölgy, aki már a programba való belépésemkor is szimpatizált velem, azonnal megkérdezte, volna-e kedvem náluk dolgozni, van üresedés. Mármint ott, náluk, az irodában, ahol a közfoglalkoztatottakkal kötnek szerződést, az ő ügyeiket intézik. Pár pillanatra elgondolkodtam, aztán eszembe jutott, hogy nekem most arra kell felkészülnöm, ami januárban vár rám, s koránt sem biztos, hogy ehhez arra van szükség, hogy napi szinten ingázzak Szekszárdra, vagy új kihívásokat keressek munka téren. Így aztán kedvesen, mosolyogva, de elutasítottam az ajánlatot.

Hazafelé beugrottunk Zoli barátomékhoz, Tolnára. Ő, sajnos, épp kint volt valahol, így Mónikával tudtunk beszélni. Picit megnyugodtam, úgy néz ki, ha nem is nagyon, de javult a helyzet náluk is. Vagy ha nem, Móni hangulata kissé jobb volt, mint mikor legutóbb ott voltam.

Nem tudom, mi lesz holnap. Illetve, de, tudom. Készülnöm kell a közgyűlésre, a biztosítók felé kell papírokat küldenem, telefonálnom kell párat, Beni gyógytornára kell vinni és még sok más... Majd lesz valahogy, mert mindig van valahogy! ;)