Árnyoldal

November 28-a óta elég sok víz lefolyt a Dunán.

Még 29-én elkezdődött Beni gyógytornája. Hanyag  a tartása, s félünk, nehogy örökölje az én gerincbetegségemet. Illetve, ha örökölte, hiába félünk, de megpróbáljuk megtenni, amit lehet, hogy könnyebb élete legyen felnőttként, mint nekem. De ha így van, az álma már el is úszott, nem lehet pilóta... :( Bízom, de aggódom is.

Aznap délután még átszaladtam a pszichiáteremhez is. Elmondtam neki, hogy a gasztroenterológustól kapott szteroid kissé megvisel. Este kellemetlenül érzem magam, feszült vagyok, türelmetlen és általános diszkomfort érzetem van. Többet nem tudott tenni, mint arra biztatott, hogy ha kell, vegyek be egy kis Frontint, ugyanis az alapgyógyszereimhez nem akart hozzányúlni, így is maximális dózist kapok. Recept, bátorítás, figyelmeztetés, jó kívánságok és búcsú.

A hét hátralévő részében tettem a dolgom, bár egyre érlelődött bennem egy érzés. Olyan érzés, ami nagyon nem tetszett. S ez rányomta a bélyegét a családdal töltött időmre, a hétvégémre is. Ez hétfőre csak fokozódott.

Kedden le kellett mennem a gasztroenterológiára, megkaptam a receptjeimet és időpontot január 11-re, tükrözésre. Öröm és boldogság! :P De meg kell lennie... Aznap Beninek megint gyógytornája lett volna, de nem sikerült volna időben odaérnie, így elcsúsztattuk.

Bennem pedig még erősebbé vált az a rossz érzés, ami egyre jobban ráült a napjaimra. Hirtelen hasmenésem lett, fájni kezdett a fejem, egyre kevéssé éreztem magam jól, míg a végén kitörtem itthon és ordítottam, mint egy vadszamár. Egy apróságon, ami máskor fel sem tűnt volna.

Csütörtökön újabb gyógytorna Beninek, miközben én meg azon vettem észre magam, hogy megváltozott a világ körülöttem. Majd ráébredtem, hogy nem a világ változott, hanem én. Minden lassabbá, tompábbá vált. Messzebbé.

Péntekre teljesen más emberként ébredtem fel. Néztem ki a fejemből és nem értettem a világot. Nem fogtam fel sokat belőle, a napi rutin vitt előre. Egészen délután kettőig.

Egészen addig egy verseskötetet vittem fel írónként, versenként az elektronikus katalógusba. Ez volt a feladat, ezt csináltam. Mariannával összesen talán négy mondatot váltottunk, mind munka témában, semmi különös.

Aztán mikor befejeztem a munkát, kettő előtt nem sokkal, megérkezett Kriszta. Hozott ebédet. Megettem, felöltöztem és vártam, hogy mehessek. Kettő körül lent kellett legyek a Groupamánál, a társasház új biztosítása ügyében. Az Allianz volt olyan kedves, hogy felmondta a korábbit. Tíz év után. Indoklás nélkül. Újat meg nem akartak kötni velünk. Január 1-től meg nincs biztosítás, ha nem intézem el.

Marianna visszaért az ebédből meg ahol volt, fogalmam sincs, mondom, aznap nem sokat beszéltünk. Nézett rám, majd éles hangon és ingerülten kifejtette, hogy nem szóltam, hogy kettőkor elmegyek és neki dolga van, most hogy intézze el és hogy hétfőn beszélnünk kell az információ áramlásról, ha továbbra is itt akarok dolgozni.

Engem a legkevésbé érdekelt bármi azon kívül, hogy belégzés-kilégzés és muszáj lemennem a biztosítóhoz. Amúgy is kettőig van a munkaidő, igaz, ha beszélünk róla, megoldható bármi. De mint mondtam, nem sokat beszéltünk aznap.

Én csak mondtam, hogy OK, meg néztem ki a fejemből, kissé értetlenül és fásultan. Erre csalódott elmondta, hogy nem tud mit mondani a viselkedésemre. Én tömören annyit mondtam, hogy akkor ne mondjon. Majd felajánlottam, hogy visszajöhetek, ha végeztem, de nem élt vele. Én meg hátat fordítottam és Krisztával a karomon, eljöttem.

Párom csak nézett csodálkozva, szóhoz sem jutott a jelenet után. Persze, később, este, megbeszéltük.

Levittem a fodrászhoz, majd irány a biztosító. Ott háromnegyed órát voltam, majd feljöttem, bevásároltam, hazahoztam Sebit és visszamentem Krisztáért a fodrászhoz. Legurultunk a JYSK-be, vettünk a srácoknak ágynemű huzatot és hazajöttünk.

Valamikor ekkor eszméltem fel jobban, hogy mi is történt, s hogy mi bajom volt napok óta. Nem találom a közös hangot Mariannával. Nem akarok túl közel kerülni hozzá, de eddig semennyire sem sikerült. A kommunikációs stílusunk és síkunk annyira különbözik, hogy ezeddig nem sikerült közös pontot találni, holott egyidősek vagyunk, családunk, gyerekeink vannak és Benit is tanítja.

Mikor ez így igazán tudatosult bennem, feloldódott a görcs is, amit éreztem, ha megjelent a könyvtárban. Mert amikor nem volt bent, felszabadult voltam és csináltam a dolgom, mikor megérkezett, feszültté és kényszeredetté váltam.

Nem tudom, mi lesz holnap, de úgy érzem, a jelenlegi helyzet senki érdekét nem szolgálja. Az enyémet biztosan nem. Ami alapvetően kár, mert a feladataim jó részét élvezem.