Dologidő

Elkezdtem dolgozni!

Jó, rendben, lépésenként mesélem...

Hétfőn nagy reményekkel vártam a telefont, emailt, hogy értesítenek, mikor mehetek orvosira, meg szerződést kötni. De nem jött semmi sem.

Valamikor délután felé elsétáltam a könyvtárba, gondoltam, megkérdezem, oda szólt-e valaki. Mint kiderült, igen. Valami furcsa logika mentén a könyvtárba küldték azt a levelet, ami nekem szólt, miszerint vagy hétfőn délelőtt, vagy kedden délután menjek le Szekszárdra.

Emberi számítás szerint, s mivel Azúrka nem egy DeLorean, ebből már csak a kedd délutánt választhattam.

Azt a napot, amikor Benivel is jelenésünk volt az IQ teszten. Bár neki inkább pályaorientációs vizsgálatot kéne írjak. Még szerencse, hogy ez délelőtt volt.

Így is fel kellett jönnie Krisztinek a munkahelyéről 11 óra után, felváltani engem, mint a kiskorú gyermek addig jelenlévő szülőjét, hogy beleférjek a 12-14 óra közötti intervallumba. Hazasiettem (sántikáltam), Azúrt beizzítottam, majd a szabályokat betartva legurultam Szekszárdra, az ottani NMI irodába.

Bár nem tudtam, pontosan melyik utca az, s melyik épület, ennek ellenére, tulajdonképpen, előtte álltam meg. Illetve, mögötte. A hölgy, akitől megkérdeztem, hol találom az NMI irodát, kiderült, maga a vezető. :)

Odabent sok csinos hölgy fogadott, mindannyian nagyon gépeltek, telefonáltak, ügyintéztek. Az egyikük a kezembe nyomott egy orvosi alkalmasságiról szóló vizsgálati lapot, majd átküldött az orvoshoz, aki pár perces sétára volt az irodától. Mivel Szekszárdból csak a volt iskolám környékét, meg az autóvezetési vizsgaútvonalakat ismerem, elsőre nem találtam oda, de pár perces kereséssel megoldódott minden.

Szépen kivártam a soromat, majd a doki - egy jó humorú, kedves hangú, idősödő, de erőteljes férfi - megvizsgált és átadta az alkalmasságomról szóló igazolást. Érdekességként mondom csak, hogy bár póló és pulóver volt rajtam, amint beléptem, észrevette a gerincbajomat és az ortopédiai kezelések felől érdeklődött.

Ezután visszamentem az NMI irodába, ahol vagy tucatszor kellett leírnom az adóazonosítómat és a nevemet, majd egy netes kérdőívet is ki kellett töltenem. Végül elköszöntem, s a hűségesen várakozó autómmal elhagytam Szekszárdot.

Beugrottam Tolnára, Zoli barátomékhoz. Beszélgettem vele és a párjával. Sajnos sok jó hírt nem tudtak mondani, aggódom is értük, de bízom benne, hogy együtt, ahogy eddig is, képesek lesznek átvészelni mindent. Fontos, hogy legyen kire támaszkodni a bajban, fontos, hogy legyen egy váll, legyen egy kar, amibe kapaszkodni lehet.

Hazafelé is ők jártak a fejemben, majdnem elfelejtettem bemenni a könyvtárba is. Marianna örömmel fogadott, elmondta a másnapi programot, bemutatott egy-két embernek, majd elköszöntünk.

Otthon, igen fáradtan, de elégedetten ültem le, s együtt örült a család, hogy másnaptól dolgozó ember leszek. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, éjjel többször is felébredtem, végül hajnalban bevettem egy fél Frontint, így már zavartalanul pihenhettem a telefonom ébresztődallamának megszólalásáig.

Kissé izgulva kísértem a srácokat a suliba, majd irányítottam lépteimet a könyvtár felé. Mivel a sulival szemben van, nem fulladtam ki, mire odaértem. Rögtön a mély vízbe kerültem: nekem 8 órára kell mennem, a könyvtár viszont csak 10 órakor nyit. A könyvtáros hölgy viszont délelőtt a suliban tanít, többek között Beninek is tanára.  Egészen 10 óráig ismerkedtem a hellyel, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és vártam a kedves olvasókat.

Akik aznap délelőtt megkímélték kissé tépázott idegeimet (izgultam). Marianna mondta is, mikor megjött (ebéd után), hogy szerencsés voltam. :D

Délután viszont beindult a verkli. Miközben próbáltam feldolgozni az információkat, amik töményen zúdultak az agysejtjeimre (időnként azt se tudtam, hogy hívnak), érkeztek az olvasók is. Néztek is nagyokat, hogy ki vagyok. Újra és újra elmondtuk, hogy a korábban itt dolgozó hölgy másik munkahelyet talált, én kerültem a helyére.  Erős folytatás volt a délelőtthöz képest...

Csütörtökön, ha mondhatom így, még jobban tele volt a gatyám. De feleslegesen. A könyvtárba járó emberek legtöbbje kedves, türelmes, megértő ember. Elnézték a botlásaimat, vártak a sorukra. Közben elmondtam nekik is, mit keresek itt. Nem azért, mert zavarban voltam és jártatni akartam a szám, hanem mert kérdezték. :) Délelőtt most is én vittem a "boltot", Marianna délután érkezett. Meghajtott, mint Singer a varrógépet.

Aki azt hiszi, hogy egy könyvtáros munkája másból sem áll, mint ül és várja az olvasókat, meg barátságosan cseveg velük, igen nagyot téved. Jó, nem egy dokkmunkás életét élem, de igen keveset ülök és csevegek. S akár hiszed, akár nem, bár könyvek között töltöm a napjaimat, nem sokat olvasok el belőlük a címeken kívül. Mindig van mit csinálni. Hol új könyvek jönnek, hol a régiek igényelnek törődést, máskor az olvasók kéréseinek próbálunk eleget tenni, vagy a vezetőségtől jön egy utasítás, kérdés. Emellett kisebb rendezvényközpont is a könyvtár, rendszeresen kiállítások, programok vannak, melyekre fel kell készülni... s még sorolhatnám. Vannak feladatok, melyek pár percet vesznek csak igénybe, s vannak olyanok, melyek órákat, s van, hogy ezeket egyszerre kéne megoldani.

Egyszóval, aki azt állítja, egy könyvtáros csak lógatja a lábát, jöhet egy pofonért, mindig tartok egyet raktáron erre a célra. :P

Pénteken az új könyvekkel foglalkoztam időm jó részében, illetve, mivel ilyenkor többen látogatják a könyvtárat, több volt a visszahozott és kölcsönzött könyv is. Aztán megérkezett Krisztám, bevásároltunk, majd hazasiettünk, hogy tisztálkodhassunk, mert 17 órától társasjáték klubest volt. Srácok édesanyámhoz mentek át, ott is aludtak. De nem találod ki, mi hová mentünk vissza, hogy játszhassunk... Igen, a kultúrházba, a könyvtárral szembeni helyiséget kaptuk meg. :D

Először a 7 Csoda nevű társast próbáltuk ki. Lassan indult, kicsit bonyolult a szabályrendszer, de játszva már sokkal gördülékenyebb volt. Értem, hogy miért olyan sikeres. Összesen nyolcan voltunk, így a játék tulajdonosa a játékmester szerepét töltötte be. Nem, nem győztem, nem is ez volt a cél, a társaság, a hangulat volt a fontos.

Ezt követően a Bang! Dice került az asztalra. Ez egy gyors, pörgős és mókázásra, egymás zrikálására elég sok lehetőséget adó kockajáték. Tulajdonképpen kockapóker alapokra épül. Vadnyugati téma, rejtett szerepek, kockák, stratégia, mindez 10-15 perces menetekben. Nem tudom, hány kört játszottunk még, de nagyon élveztem. Amin igazán meglepődtem, hogy Kriszta még nálam is jobban. Lehet, mégis be kéne szerezni egy példányt a játékból...

Sokat adnak a lelkemhez ezek a klubestek. Bár munka után igen fáradt voltam, időnként remegtek a lapok a kezemben, viszont az idegeimet lassanként kisimítják a játékok és a társak.

Szombaton, míg mi takarítottunk, főztünk, Beni Budapestre ment, tanulmányi versenyre. Érdekes  meghívás volt, két általános iskolai 6. osztályon kívül csak középiskolások voltak, velük mérkőztek. A nem egyenlő küzdelemben a dicső 10. helyet sikerült elhozniuk, de ahogy a felügyelő tanárnő mondta, az élményért, tapasztalatért utaztak. A verseny után körülnéztek Budapesten, majd délután 5 óra felé értek haza. Ha jól tudom, kapnak egy igazgatói dicséretet a helytállásért.

Vasárnap István szomszédnak segítettem. Vett egy laptopot (én kerestem neki), annak beüzemelését végeztem. Adatmásolás, telepítések, beállítások, frissítések... Közben beszélgettünk. Nem mellesleg, odaadta a régi, asztali gépét Beninek. Kicsit fel kell újítani, de jó internetezős, Minecraftra alkalmas gép lesz belőle.

Hétfő reggel bementem dolgozni, elrendeztem a napi sajtót, megbeszéltük, mi hogy lesz délután, majd a korábban megbeszéltek szerint 9 órakor eljöttem. Ugyanis 10 órára időpontom volt, Azúr műszaki vizsgája volt esedékes. Dunaföldváron, Zoli barátom egyik rokonánál, Csabánál (Gábor - aki szereli Azúrt - testvére). Nem ő, hanem az egyik alkalmazott nézte át a kocsit. Még most is itt csengenek a szavai a fülemben: "Nem tudok mibe belekötni, tökéletes állapotban van!".

Hazafelé beugrottam a munkaügyi központba, jeleztem, hogy 22-e óta dolgozom, majd meghívtam Krisztámat ebédelni. A munkahelyével szemben van egy kínai étterem, akad egy-két kedvencünk, most is azokat ettük. Majd egymásba karolva elsétáltunk a kocsihoz, s én haza, Kriszta meg vissza dolgozni.

Gyors fogmosás, majd a könyvtár felé irányítottam a lépteim.

Ismét az új könyvek kerültek terítékre. Eszméletlen, mi munka van attól a perctől, míg a futár meghozza, addig a percig, míg a polcra kerül a könyv!

Kedden, azaz ma, az idő nagy részét a kézműves tematikájú könyvek sorrendbe rakása, a karácsonyi témájú könyvek kikeresése, valamint a verseskötetek válogatása, átpakolása töltötte ki. A szépirodalom valóban NEHÉZ olvasmány!

Holnap délelőtt ismét egyedül leszek. Ha jól tippelem, a felírt lecke jó, ha felével végzek a munkaidő végéig. Komolyan mondom, egy könyvtárban nem azért nem unatkozik az ember, mert egész nap olvas, hanem mert rengeteg a megoldásra váró feladat. Amilyen nyugisnak látszik a munka, annyira nem az! 

De titkon élvezem ám, legfőképp lelkileg, még ha estére olyan fáradt is vagyok, hogy remeg mindenem. ;)

És egyre jobb

Hétfőn nagyon jó híreket kaptam. Bár, volt nem annyira jó is, de ez kevéssé fontos.

Szóval, ultrahangra kellett mennem. Hasi ultrahang, ami azt jelentette, hogy utoljára vasárnap este ehettem. Ne értsd félére, egyáltalán nem esett nehezemre, hogy ki kellett hagyjam a reggelit!

A rendelőben rengetegen voltak. Egy váróban várnak a röntgenre és az ultrahangra jelentkezők is, ráadásul azok is ott sorakoztak, akik már csak az eredményüket várták. Időpontom 9 órára volt, 9:40-kör be is jutottam. A doktornő és az asszisztens is kedvesek voltak, de semmi különös, tették a dolgukat. A vége az volt, hogy megállapították, a bal vesémben lévő aprócska vesekövem elmozdult, de mivel észre sem vettem, így gondot biztosan nem okoz a közeljövőben sem. Emellett az epevezetékemben van némi koleszterinkristályos lerakódás, de semmiféle elváltozást (vezetékvastagodás, elzáródás, kő) nem okoz, így azzal sincs teendő. A jó hír viszont az, hogy semmiféle jele nincs bélsérülésnek, daganatnak, vagy kóros elváltozásnak a hasüregemben. Ergo, ha van bármi is a vastagbelemben, áttét még nincs belőle a hasüregben.

Ezután felszaladtam (lifttel) az emeleten rendelő gasztroenterológushoz. Ekkor 10:05 volt. Mivel a doktor azt mondta, mikor beutalt ultrahangra, hogy ha végeztem, azonnal jöjjek fel, abban a hiszemben voltam, hogy hamarosan be is hívnak. Ők is értesítést kapnak arról, hogy kész a leleltem, "házon belül" csak formalitás a lelet, kizárólag a beteg példánya miatt történik, az orvosok úgyis látják egymás vizsgálati eredményeit.

Nos, tévedtem, mert 11:55-kor hívtak be végül. Addig pár pohár víz került a gyomromba. Először azért nem ettem, mert bíztam benne, hogy behívnak, végzek, mehetek haza, majd otthon megreggelizek, kell a fenének a helyi büfé szendvicse. Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez ismét jó alkalom, hogy hódoljak a hobbimnak: figyeljem magam, miként viselkedek. Alapban, ha éhes vagyok, közel elviselhetetlen vagyok. Ez teljesen hivatalos, ugyanis Kriszta véleménye, ő már csak tudja, így 14-15 év után. Elviselhetetlen vagyok, ideges, fáj a fejem és végül szédülni kezdek. Most viszont semmi nem történt. Nyugodtan ültem, vártam a soromat, keresztrejtvényt fejtettem, a papírjaimat olvastam, az embereket néztem. Voltak percek, mikor belassult a világ, elálmosodtam.

Aztán végül bejutottam. A doki örömmel konstatálta, hogy sokkal emberibb színem van, már elmozdultam a falfehérről. Mondtam neki, jobban is érzem magam, bár a panaszaim egy része, az aranyeres, nem csökkent olyan mértékben, mint szerettem volna, de reménykedek. Rövid beszélgetésünk során kibökte végül a rossz hírt is: muszáj lesz szteroidot adnia. Cortiment. Jobb, mint a régen kapott Medrol, de akkor is szteroid. Beletörődéssel fogadtam a dolgot.

Végül 12:20 körül jöttem ki. A parkolóba menet felhívtam Krisztát, elmondtam mi a helyzet, majd hazagurultam és végre, aznap először, ehettem. Úgy belakmároztam, mint még soha: megettem egy hüvelykujjnyi kolbászt, egy egész paradicsomot és pár körtét. :)

Másnap elsétáltam (volna, mert összefutottam húgommal, aki elvitt) a háziorvosomhoz. Leadtam a kapott leleteket, amiket ő szorgalmasan rögzített is magának. Majd megkaptam a havi vasadagomat is. Közben jókedvűen váltottunk pár szót az élet kisebb és nagyobb dolgairól, végül tőle is kaptam pár receptet. Ezeket én kértem: aranyeres kúp és fájdalomcsillapító.

Innen elsétáltam édesanyámhoz, még előtte nap megbeszéltem vele, hogy sütünk együtt egy kis vajas csigát. Néha elkap a vágy ilyesmi után is, ha már kenyeret és egyéb édességet nem eszek, ennyit megengedek magamnak egyszer egy hónapban. Finom lett! ;)

Szerdán be kellett volna hoznom a házimunka terén felgyűlt lemaradást. De nem tudtam, mert Krisztám vírusos torokgyulladással még elment dolgozni, de nem sokkal utána szólt, menjek le érte, nincs jól. Orvos, recept, táppénz. Majd délután elvittem Benit ortopédiára. Kamaszodik, s ilyen korban kell megfogni a gerincbetegségeket, mielőtt rögzülnének. Mivel nekem is van, s örökölhető, így nem viccelünk ezzel. Az orvos beutalta röntgenre. Húztam a számat, de mit van mit tenni. Persze, Krisztának sem tetszett, közölte, ő ugyan el nem engedi röntgenre a fiúnkat, inkább elviszi egy másik orvoshoz, privát, vagy gyógytornászhoz. Ebben maradtunk.

Alig hazaértem Sebivel, hívott apu, hogy menjek ki érte nagybátyámhoz. Kivitte a motort télire, így haza kéne hozni őt, ne kelljen buszoznia. A szabályokat betartva, de igyekeztem, mert programom volt.

Gyors zuhanyzás, fogmosás, öltözés és indultam az író-olvasó találkozóra. Görgey Etelkával, alias Raana Raas-szal találkozhatott, aki eljött a művelődési házba, pontosabban, annak könyvtárába. Délután 5 órától este 8 óráig tartott hivatalosan, de páran még ott maradtunk azután is, hogy a többség elment. Beszélgettünk sci-fi-ről, filmről és könyvről, sorozatokról... Eta nagyon közvetlen, kedves, jó humorú, mosolygós írónő, református lelkész, fordító és még sok minden más.

Végül csak a szervező könyvtáros hölgy, Eta és én maradtam. Nem azért mert rájuk akaszkodtam, hanem mert beszélgettünk, beszélgettünk, s közben pakoltunk. Végül segítettem kivinni az el nem adott könyveket is (nem figyeltem konkrétan, de elég jól fogyott) Eta autójához, akivel még vagy egy órát beszélgettem a parkolóban az eddigieknél sokkal magánjellegűbb témákról. Javarészt vallásról, hitről, családról. Végül abban maradtunk, hogy egy sör mellett folytatjuk majd, ha ismét jár felénk. Másnap meg arra ébredtem, hogy felvett a személyes ismerősei közé a Facebookon.

Csütörtökön 8 órára jelenésünk volt a nevelési tanácsadóba, megejtettük Sebestyén IQ tesztjét. Az első részét kedvelte, majd a beszélgetősebb részeknél kevéssé volt lelkes (értsd úgy, hogy bár tudta a választ a kérdésre, de mivel unta, nem válaszolt túl lelkesen, volt, hogy egyenesen hallgatott és csak hintázott vagy sóhajtozott), míg a rajzolós, képes feladatoknál ismét lelkesebbnek mutatta magát. A hivatalos végeredményt majd később kapjuk meg, de az összkép alapján a pedagógusok jelzése, hogy a fiam kiemelkedő képességekkel bír, beigazolódott. Májusban lesz 9 éves, de a teszt szerint (aminek egy részét szándékosan szabotálta) jelenleg egy 12-13 éves fiatalember agya bújik meg a buksijában.

Déltájban már itthon voltunk, Kriszta várt minket ebéddel.

Pénteken pihentünk, vártuk haza a srácokat.

Még délelőtt kaptam egy üzenetet a könyvtáros hölgytől, hogy volna-e kedvem a könyvtárban dolgozni. Persze, hogy igent mondtam! Elküldtem a szükséges adatokat, most várom az értesítést, mikor kell menjek orvosira, meg szerződést kötni. Mindkettő Szekszárdon lesz, közfoglalkoztatotti kereteken belül dolgozhatok majd. Nem nagy pénz, de önbecsülés szempontjából és a munka jellege miatt pont nekem való!

Bizakodom! :D

Minden jobb

Most van egy kis energiám írni.

A címből már sejtheted, hogy a helyzet javul, de nem ringatlak illúziókba azzal, hogy jobbnak festem le, mint amilyen. Jobb, mint volt, az biztos. Küzdök, ez is biztos.

Csütörtökön (26-án) voltam a pszichológusomnál, ismét jót beszélgettünk, ismét egy kedves hang törte meg a napi rutinná vált magányos órákat. Kedves hölgy, leginkább az a jó benne, hogy nem ítélkezik és mivel senkinek nem mondhat el semmit arról, ami kettőnk között elhangzik, szabadon beszélhetek bármiről, nem kell óvatoskodnom, vagy körülményesen fogalmaznom. Persze, nem káromkodok, nem szidalmazok senkit sem, egyszerűen elmondom mindazt, ami érdekel, ami örömet okoz vagy épp bánt. Közben nem kell azon gondolkodnom, hogy a beszélgetőpartneremet ez miként érinti, hiszen egy objektív személlyel beszélgetek. Nem rokon, nem szomszéd, nem ismerős, még csak nem is itt lakik. Egy idegen, akinek az a munkája, hogy hallgasson és segítsen, amiben kérem, amiben tud.

Következő héten elkezdődött a suliban az őszi szünet, Krisztám is kivett pár nap szabadságot, így együtt lehetett a család. Szeretem ezeket a napokat. Lustálkodós, reggelente összebújós, beszélgetős, csendes napok, amikor egymásra figyelünk és csak annyi külvilágot engedünk be, amennyit nagyon muszáj.

Kedden a gasztroenterológiára voltam hivatalos, reggel 9 órára. Nem sokkal múlt el, mikor behívott az asszisztens. A doki egy nálamnál kicsit idősebb, magas, sportos férfi. Barátságos, de határozott hang. Elmondtam a panaszaimat, s mindazt, mit fontosnak tartottam. Kérdezett is pár dolgot, majd megkért, feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Megnyomkodta a hasfalam, meghallgatta a bentről kiszűrődő hangokat. Majd elhangzott a mondat, amitől végig rettegtem: "Tolja le a nadrágját és forduljon a fal felé!".

Finoman jeleztem, hogy így is fáj mindenem odalent, hogy az aranyereim égnek... stb. Közben hallottam a gumikesztyű csattanását. Majd megpróbálta a mutatóujját felnyomni a végbelembe. Hogy finom legyek (és nőies), ordítottam, mint a fába szorult féreg. Csodálkozva kérdezte, hogy "Ennyire fáj?". Nem voltam olyan hangulatban, hogy mókázzak vele, s azt mondjam, hogy csak ha nevetek, így maradt a bólogatás meg a nyöszörgés.

Elnézést kért, illetve a megértésemre apellált, hogy meg kell vizsgáljon, s ezúttal a kisujját próbálta felnyomni. Ezt se fogadtam kitörő örömmel, de ennél vékonyabb ujja nem lévén, nem adta fel. Finoman körbeforgatta, éreztem, hogy nyomkodja a gyulladt részeket, majd megkért, hogy préseljek, mintha WC-n ülnék. Amit tudtam, megtettem.

Ezután kihúzta az ujját, majd már a fene se tudja, melyik ujjával, de megint felnyúlt. Gyanítom, hogy a mutató lehetett ismét, mert ezzel mélyebbre hatolt, mint az előbb. Ekkor már csak nyöszörögtem. Majd, ahogy jött, ment is a feszítő érzés, kihúzta az ujját és nézte a gumikesztyűn lévő "mintát". Majd ezt valamilyen műanyag flakonkába rakta, amihez egy papírt nyomtatott, miközben felöltöztem.

Mondta, hogy üljek le, míg elkészül, de jeleztem, hogy most, inkább, ha lehet, állnék... Kaptam a flakonkához egy vizsgálatkérő lapot, meg egy sürgősségi beutalót a vérvételre. Átrobogtam (sántikálva, összeszorított farpofákkal, eltorzított arccal) a szemközti folyosón lévő laborhoz. Leadtam a papírokat, a flakonkát és vártam, hogy behívjanak. Pár perc volt az egész, addig Kriszta és a srácok is megérkeztek. Ők is lejöttem velem, de átszaladtak a közeli boltokba.

Aztán következett egy óra várakozás, míg elkészült a vérvételi eredményem és kielemezték a "mintám". A végeredmény alapján elég rossz a helyzet, de jobb, mint amit a doki várt. Ezt ő mondta így, én csak elfogadom. Mikor visszamentem hozzá, s behívtak, kaptam egy dobozt, amibe megint "mintát" kellett produkálnom. 

Nem ott és akkor! Csütörtök reggel, ergo, november másodikán kellett visszamenjek, kezemben a megtöltött és bedobozolt mintavételi tégellyel.

De ne szaladjunk annyira előre!

Aznap még hivatalos voltam az egyik gumishoz is, Azúr megkapta a téli bakancsokat, centrírozással együtt. A nyáriak meg lekerültek az alagsori tárolóba, majd ha lesz rá érkezésem, kicsit átkenem az oldalfalakat glicerines keverékkel. Egyébként szép tornamutatvány volt felhozni a négy felnis téli gumit, majd a végén levinni a négy felnis nyárit. Fájt is utána minden fájós ízületem, meg a gerincem is. De hát ez mégse női munka, még ha Krisztát el is hívtam magammal. A srácok meg itthon játszottak, Minecraftot, mint általában. Egy óra volt az egész.

Elsején kimentünk nagybátyámhoz, vett egy új fagyasztót meg szárítógépet és segítettem neki meg faternak egy kicsit. Nem, nem emelgettem, nem toltam semmit, azt megcsinálták a srácok, akik kivitték a holmit, de akadt pár műszaki cucc, amit nagybátyám már nem akart használni, s úgy döntött, nekünk, illetve anyunak adja. Így mi kaptunk egy konyhai aprítógépet és kenyérsütőt, anyu meg valami elektromos főző- és párolókészletet. Mindegyik párszor használt, az állásban lettek porosak, koszosak, némi tisztítószer és egy kis munka árán olyanok lettek, mint az új.  Kriszta sütött is már pár kenyeret a sütővel, ami nagyon jókor jött, mert a régi megadta magát. Ráadásul a régi csak 0,75 kg-os kenyereket tudott sütni, ez maximum 1,6 kg-osat is tud.  Bár én magam nem eszek ilyesmit, de megkóstoltam, finomabb, mint amit a régiben készített párom.

Másodikán visszamentem a gasztroenterológiára. Miután azt leadtam mintavételi tégelyt, várnom kellett kicsit, majd mikor behívtak, kaptam egy raklap receptet és egy újabb beutalót, ezúttal teljes hasi ultrahangra. A gyógyszerek többsége antibiotikum, illetve kifejezetten a fekélyes vastagbélgyulladásra kifejlesztett szer volt. Doki szerint gyalulni kell a bélfelszínemet, hogy egyáltalán vizsgálni lehessen, bár az eredményeim alapján erős elképzelése van arról, mit látna most, s az nagyon nem tetszene neki. Valahogy így fogalmazott...

Lényegében kell egy hasi ultrahang, majd ha az megvan, vissza kell mennem a gasztroenterológiára, hogy megbeszéljük, mikor kerülhet sor a tükrözésre. Már alig várom... (erős irónia betöltve) Az ultrahang holnap, 13-án lesz. Ha végeztem, át kell menjek a gasztroenterológiára, s várni a soromra, mint egy jó gyerek a menzán.

Pénteken, ami idén 3-ára esett, lementem Sebestyénnel a piacra. Mindenáron mézet szeretett volna venni magának, nemrég mesélte neki édesanyám, hogy egy hölgy árul méhviasz gyertyákat és egyéb figurákat is. Hozott is neki egy kismalacot, de Sebi szerette volna a saját szemével látni a kínálatot. Az egyik árusnál vett egy kis üveg krémes mézet, majd a gyertyás néninél egy doboz lépes mézet és méhviaszból készült magyar címert.

Kérdeznéd, honnan ez a méz iránti szeretet. Sebi nagyon édesszájú, rajong a mézért és az utóbbi időben mindenért, ami a méhekkel kapcsolatos. Képes órákat ülni a Youtube előtt és méhes videókat nézni. Olyan szakszavakat használ, meg olyasmiket tud ezekről a pici rovarokról, hogy csak ámulok. Krisztivel méhes könyveket hozat ki a könyvtárból és azokat bújja, vagy elalvás előtt abból kell olvasni neki.

Szombaton elgurultunk anyósomhoz, nagyon finom ebéddel várt minket. Eredetileg a Decathlonba mentünk volna, de a pénteken kiváltott és szedni kezdett antibiotikumoktól órák alatt olyan szintű hasmenést kaptam, hogy messzebb nem mertem menni. Így is félútig jutottunk, ha az eredeti tervet nézem. Kárpótlásul fantasztikus rántott hús orgia várt minket ebédre. Hazafelé teletankoltam Azúrt.

A kis makrancos elég jól fogyaszt, a gyárilag megadott értékeken belül maradt mindeddig. Legutóbb szeptember elején tankoltam, s a 45 literes tankba most is csak 28,5 liter ment, úgyhogy ráért volna még, de hónap eleje volt, s úgy állapodtunk meg Krisztámmal, hogy ha lehet, ilyenkor letudjuk, hogy később ne legyen gond az üzemanyaggal (pénzzel). Szóval, nekünk egy tank benzin elég 2 hónapra. Legalább is jelenleg.

Hétfőn folytatódott a suli, Kriszta is dolgozni ment, így maradt a magány és a gyógyszerek. Meg a hasmenés. Meg a hányinger. Viszont csökkentek a fájdalmaim és összességében javult a közérzetem.

Szerdán Sebi kapott egy kis csomagot Krisztámtól. Méhviasz lapok és kanócok voltak benne. Kismackó azonnal nekiállt és alkotott:

Ebből van még pár. A leégett viaszból pedig mécseseket készített. :D

Péntekre már olyan jól voltam, hogy a társasjáték klubesten végig ott maradtunk, holott átnyúlt már a tervezetten is. Jó volt a társaság, jó volt a hangulat, jó volt minden.

Kedves emberek, jó humorral, sok játékszeretettel. Ezúttal a Colt Express és a Cash 'n Guns került az asztalra. Előbbi a klubot szervező családé, utóbbi a miénk volt. A vonatrablósból két kört játszottunk, ebből egyet Krisztám nyert meg, hogy aztán a Cash 'n Guns-ban is ő brillírozzon. Ami ezen felül további jó hír, hogy úgy néz ki, bővül a csapat, jönnek új emberek.

Szombaton bevásároltunk pár kiló húst. Tudod, hónap eleje. Ebből élünk a következő fizetésig. Persze, veszünk mást is, de a nagyobb főzésekhez ebből gazdálkodunk. Aztán hónunk alá csaptuk Azúrt, vagy inkább ő minket, és elvágtattunk a már korábban célként kitűzött Decathlonba. Beninek bakancs, Sebinek csizma. Emellett pólók, zoknik, meg egy kis ez, plusz egy kis az. Téli cuccok, javarészt.

Hazafelé megint anyósom, ismét egy finom ebéd, ismét rántott hús. Mostanában nagyon rákattantam, hála az égnek, az egész család szereti. Aztán délután négy óra felé elindultunk haza, utálok sötétben vezetni, s már kitapasztaltuk, hogy így még időben hazaérünk.

Itt jegyezném meg, hogy mennyire látszik az állapotom a vezetésemen is. Ami persze, nyilvánvaló, de akkor is érdekes. Szóval, a klubból egy régi ismerőst mi vittünk haza, s ő egy olyan helyen szállt ki, ahol orral felfelé álltam meg. Korábban, ha ilyen történt, ahhoz, hogy eltudjak indulni, behúztam a kéziféket és játszottam a kuplung-gáz kombinációval. Most, miután az ismerősünk kiszállt, jobbal a féket nyomtam, miközben a balt lassan engedtem fel. Figyeltem, mikor indulna a kocsi, s mikor éreztem, elengedtem a féket és nyomni kezdtem a gázt. Azúrka pedig, mint egy kezesbárány, visszagurulás és lefulladás nélkül elindult felfelé. :D A másik pozitív élményem az itthon-Decathlon-mama-itthon út volt. Se egy lefulladás, se egy rossz fékezés, se semmi. Mint az álom. Dicséret illeti a kocsimat!

Még egy dolog: a gyerekek IQ, vagy tehetségvizsgálata. Sebestyéné a jövő héten lesz, Benjáminé az azt követő héten.