Elég sokat váratott magára a 220. bejegyzésem… De vajon mit jelenthet a címe? A megfejtéseket kommentben várom! :)
Az allergiája miatt Kriszta elvitte a háziorvosunkhoz is, homeopátiás magánrendelésre. Alaposan kikérdezte a doktornő az egész kis életéről, szokásairól, barátairól, kedvenc ételeiről, kedvenc elfoglaltságairól, félelmeiről… tömören mindenről. Még a születéséről is esett szó, igaz, ezt konkrétan páromtól kérdezte. A vizsgálat után háromféle golyót és egy orrspray-t írt fel az orvos. Ezekből – ha jól emlékszem – kétfélét már szedett korábban is, igaz, azt a saját fejünk után, nem orvosi javaslatra. Akkor is segítettek neki, most is. A gond azonban ott kezdődik, hogy Beni már nagyon hozzászokott a szájlégzéshez. Akkor sem az orrán vesz levegőt, ha azt előtte kifújta. Emiatt viszont állandóan kicserepesednek, kiszáradnak és berepedeznek az ajkai. Plusz borzasztóan zavaró, hogy liheg, szuszog és nazálisan képez minden hangot.
Mindezek mellett azonban – szerintem – nagyon okos. Szépen, választékosan beszél, a rendszeresen vásárolt foglalkoztató füzeteket pedig semmi perc alatt kivégzi. Félreértések elkerülése végett: nem tukmáljuk rá, ő kéri, hogy tanuljunk vele, ahogy azt is, hogy melyik füzetet vegyük meg neki. Az óvónők szerint is különleges kis krampusz – persze melyik gyerek nem az –, de hogy az egyikük szavaival éljek: „Ilyen együtt érző gyerekkel még nem találkoztam!”.
Sebestyénünk nőtt. Igen, most már nem nyúlik, hanem nő, mivel a napjai többségét ülve és állva tölti. Részeg ember módjára közlekedik a lakásban: tapogatja a falat. Álló nap be sem áll a szája, perfekt vietnami a kölyök. :D Egész jól el lehet beszélgetni vele, persze egyetemi székfoglalót nem várhatunk tőle. Viszont hangosan kacag, ha gügyögésére válaszolunk. Rázza a fejét, ha valamit nem akar, nem kér. Ha nem értjük meg, ívbe vágja magát és hiszti indul.
Rájött, hogy mekkora móka kidugott nyelvvel fújni a nyálát. Zsiványkodik, szándékosan mást tesz, mint amit mondunk neki. Nincs nehéz dolga, mivel a „nem” szót jól ismeri, s így tudja azt is, hogy mivel tudja felhívni a figyelmünket az artikulálatlan ordításon kívül. Mióta apró dolgokat is képes megfogni az ujjacskáit összecsippentve, nincs biztonságban egyetlen morzsa, szösz sem a padlón. Néha majd megfullad, mert olyasmit töm be, ami nem tud lenyelni. S ahogy ügyesedik, úgy próbál utánozni minket.
"Hogy is így kell???"
Az utóbbi időben már gyakran eljátszik egyedül is, s nem visít eszeveszetten, ha nincs mellette valaki. Ha észreveszi, hogy egyedül maradt a szobában, csapot-papot hátrahagyva elindul, hogy megkeresse az első ismerős arcot, miközben jó hangosan és kellően kétségbeesetten kiabálja: „hemme!”. (A szó jelentését még nem sikerült egylehetőségesre szűkítenünk, mert jelentheti azt is, hogy „anya” és azt is, hogy „kaja”. Ugyanis akkor is ezt mondja, ha éhes.) Ugyanakkor az idegenekkel, ha lehet, még bizalmatlanabb. Ebbe ő beleszámítja a ritkán látott nagyszülőket, nagynénit, nagybácsit is.
Az ajtónyitogatása nem ismer határokat, már a hűtő sem akadály, s azt is tudja, hol talál almát a konyhaszekrényben. Mindenre felmászik, amire tud, s amit onnan elér, az a földön landol rövid időn belül. Nincs kivétel. A múltkor a lapolvasó (szkenner) is csak a kábele miatt úszhatta meg a zuhanást. A fejhallgatóm zsinórját konkrétan félig széttépte, ami ugyebár nem garanciális probléma. Fekete szikszalag rulez (kár, hogy a leromlott hangminőséget nem javítja)! Érdekes azonban, hogy ha otthon vagyok, nem piszkálja a számítógépet.
"Mit is pakoljak le? Mindent!"
Úgy tűnik, Kriszta kicsit már unja az otthon melegét. Nem, nem akar elválni, nem akar elköltözni és egyelőre még vissza sem akar menni dolgozni. Viszont kissé elfáradt a háztartás vezetésében, a gyerekek gondozásában. Ez nem azt jelenti, hogy nem szereti őket, „csak” kimerült idegileg. Az elmúlt héten sokat aludt, keveset beszélt, s akkor sem sokat. Talán tegnap délutánra már jobban érezte magát, nekem legalábbis úgy tűnt. Azt hiszem, többet kellene segítenem a házimunkában.
S ha már munka: múlt hét pénteken megtartottam az első lakógyűlést (hivatalosan: közgyűlést). Mivel nem volt köztünk gyorsíró, így a jegyzőkönyv szerepét egy diktafon töltötte be. A hangfelvételt ültettem át a hétvégén írott formába, plusz megírtam a határozatokat, értesítőket. Tegnap megkértem a korábbi közös képviselőt, fussa át a soraimat, hogy megfelelnek-e formailag, jogilag a firkálmányaim. Egyetlen szót illesztett az egész közgyűlési jegyzőkönyvbe, mely pontosított egy fogalmat, más egyéb hibát nem jelzett. Úgyhogy most büszke vagyok magamra. Szombatig mindenkinek meg kell kapnia a saját példányát az értesítőből és az egyéb szükséges papírokból, s ez, hogy nem kell javítgatnom, simán megoldható. Egy kis sikerélmény. :)
