Tegnapi vérképemmel felszerelkezve mentem vissza a gasztroenterológiára. De hozzácsaptam a nyelési röntgen eredményét is. Így mulat egy magyar úr!
Kezdjük a jóval.
A vérképem egész jó. Az eltérések, jó része vagy annak köszönhető, hogy alapvetően még mindig vérszegény vagyok, vagy annak, hogy a transzfúzióval belém pumpált idegen vért mutatta a vizsgálat. Ezek lassan megsemmisülnek, szétesnek, illetve, emiatt is, érthető okokból, eltérő méretűek. Ergo, ez a része, egyelőre, rendben van. A jövő meg majd hozza, amit hoz.
Ezen felül a helyére tolt gyomrom, a röntgen szerint, de nekem sincs panaszom rá, egészen normálisan viselkedik. Nem mászott vissza annyira, mint félő volt. Hogy ez minek köszönhető, jó kérdés, de a magam részéről bánja a fene, ennyi titok még elfér az életemben. Csak maradjon is a helyén, akkor nem kell hozzányúlni. Persze a gyógyszereket, akarom mondani, a tünetcsökkentő szereket továbbra is szednem kell, így a savcsökkentő jó ideig a kelléktár része marad, ahogy a többi bogyó is.
Térjünk rá a kevéssé jóra.
Erősen puffadok. Meg ami ezzel jár. Szóval, ha a közelben vagyok, nyugodtan rám foghatod, ha szagos a levegő, jó eséllyel nem tévedsz. Ennek kezelésére, hogy kitisztítsuk a rossz bacikat, antibiotikumot kell szednem egy ideig. S mivel ez viszi majd a jó bacikat is, meg kell támogatni a vastagbélfekélyemet egy kis szteroiddal, nehogy vérezni kezdjen. Plusz tömnöm kell magamba a probiotikumokat. Eddig az Enterol bevált, maradok ennél.
Persze, nem gasztroenterológus a gasztroenterológus, ha nem szeretne vagy a gyomromba, vagy a végbelembe csövet vagy ujjat dugni. Az én dokim se kivétel. Tudod, gumikesztyű, "vazelin" és feküdjek oldalt, letolt nadrággal. Szóval, volt popsikurkászás is. Illetve, csak majdnem. Ugyanis erős hangon jeleztem, hogy amit csinál, az bizony fáj. Picit megzavarhattam a rutint, mert elengedte a tervet és azt kezdte kutatni, miért fáj.
Szép lehet a hátsó felem, mert nézte egy ideig, majd közölte, hogy szerinte van egy gyulladt végbélsipolyom. Igen, ez egy pici, de extra lyuk a végbél közelében. Sóhajtva vettem tudomásul. Most komolyan, mi hiányzott, ha nem ez? Kaptam krémet meg a lófütty tudja mit, még nem olvastam el a papírjaimat. Ha rajtam múlik, ez jó ideig így is marad.
Elnézést az alpári stílusért, de rohadtul elegem van. Sosem voltam szent, nem is leszek, elkövettem sok rosszat, s biztosan törlesztenem kell, de most már elegem van. Nagyon, nagyon, nagyon elegem van. Bárhová visz az élet, ha orvos közelébe kerülök, mindig rám lőcsölnek egy újabb nyavalyát, amire felírnak ezt-azt, aztán viszlát, gyere egy hónap múlva.
Megmondaná valaki, mennyiben fog jó irányba változni az életem attól, hogy nevet adtak ennek a szarságnak? Vagy, ki foglalkozik azzal, hogy a szteroidtól megint kikészül az idegrendszerem, miközben így is olyan depressziós szakaszban vagyok, hogy csak azt tart életben, van két gyerekem és szükségük van apára, még ha olyan is, amilyen?
Itt állok pszichiáter nélkül, a régi nyugdíjba megy, az újhoz a fene se tudja, mikor jutok be, miközben szorongásrohamaim vannak, visszakúszik az életembe a pánikbetegség, altató nélkül nem tudok aludni, azzal is csak 6 órákat, pedig erősebb dózist szedek, mint bármikor. Régebben volt egy bevett, gyógyszermentes megoldás erre: egy feles pálinka vagy egy sör vacsora után. Nem rendszeresen, csak ha nagyon nem tudtam elaludni. Havonta, két havonta. Nos, a minap három felest dobtam be, de még spicces se lettem tőle. Pedig jóféle házit küldtem a szerény esti étek után. Olyan fordulatszámon pörög az idegrendszerem, hogy ez meg se kottyant.
Hogy milyen az a szorongásroham? Nem tudom, elmondjam-e... Másrészt, olvassa ezt egyáltalán valaki? Mindegy, talán van értelme. Ha más nem, esetleg a fiaim, ha idősebbek lesznek és olvassák a bejegyzéseim, tudni fogják, ki és mi volt az apjuk. Szóval, Csaba, csak őszintén!
Jó esetben csak dadogok, remeg a kezem, tördelem az ujjaim, ide-oda nézek, riadtan. Durvább esetben húzgálom a hajam, gyűröm a ruháim, nyöszörgök, kapkodom a levegőt és nehezen, de képes vagyok kommunikálni. Aztán van a csúnya, amikor csecsemővé gömbölyödve artikulálatlanul nyöszörgök, sírok és nem létezik a külvilág. Egyetlen dolog képes kihozni ebből rövid időn belül: Kriszta. Átölel, suttog a fülembe, ringat, csitít. Nélküle hol másodpercek, hol percek, hol hosszabb idő után, de végül megszűnik. Bárhogy is, azonnal a rohammal megegyező erejű fáradtság tör rám. Előtte, közben és utána sem vagyok erőszakos, sőt, bárki elbánhatna velem akár hátrakötött kezekkel is, maga vagyok a megtestesült tehetetlenség.
Tudod, mikor nem kap el soha? Vezetés közben. Akkor valahogy egy teljesen más tudatállapotba kerülök. Nem leszek szuper sofőr, egyszerűen csak koncentráltabb vagyok, céltudatos és minden energiámat leköti, hogy rendben elérjek oda, ahová indultam. Nincs idő gondolkodni, vagy éppen hogy folyamatosan előre, de irányítottan kell gondolkodni, aztán ennek megfelelően reagálni. Nem jár az agyam betegségen, nem jár az agyam anyagi gondokon, nem jár az agyam semmi máson, csak az autón és az azt körülvevő téren.
Nem tudom neked átadni az érzést, de egy biztos: akármilyen érzésekkel, gondokkal, gondolatokkal terhelve ülök be az autómba, attól kezdve, hogy becsuktam az ajtót, azok kint maradnak. Még a fizikai fájdalom is csitul, ha a kormánykereket és a sebességváltót az ujjaim között érzem. Volt már példa erre is, nem is egyszer, tudom, miről beszélek. Még most is, hogy csak erről beszélek, illetve írok, érzem, hogy lassabb lett a szívverésem, nyugodtabb, békésebb lettem, oldódott a keserűség, a düh.
Esti kezdésnek nem is rossz.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!