Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfiember. De nem ám olyan szélfútta, étvágytalan fajta, kit még katonána jók is csak béhunyt szemmel vittek el. Ennek a férfiembernek volt biza karja es, combja es, mint a fának vastagabbik ága, tenyere meg, mint a falu pékjinek nagyobbik lapátja, s odacsapni is legalább akkorát, ha nem nagyobbat bírt véle, mint egy csődör rúgása. Szerette is a jó isten, szívből szerette teremtményét, meg es ajándékozta őt egy kicsinyke hordó méretű tekintéllyel, úgy deréktájban. Csupán csak, hogy minden más es, mit végtelen jó szándékában reá teremtett, jó kiállású legyen.
Férfiemberünk bánta es, meg nem es, de mit volt mit tenni, amit kapott, elfogadta, kiváltképp, ha az Úrtól érkezett. Véle mégsem illik pörbe szállni. Meg az asszonyfeleségekkel sem, mert abból férfiember még nem keveredett ki jól, mióta Ádám apánk megismerte Éva anyánkot. De erről majd máskor, már ha volna ugyan miért, de, maradjunk köztünk, hogy sok teteje nem volna. Hagyjuk es!
Férfiemberünk, mert hogy róla szól a mai mese, ahogy azt már az elébb említettem es, odakint, a kertben végezte az önmaga által önönmagára kirótt megbízatást. Nem hirtelenkedett, sosem volt szívében ilyen óhaj, a maga megfontolt útján halad mindig es. Most sem tett másképp, türelmesen és kitartón ücsörgött a kerti padon, miközben erőst nézte, ahogy szíve legszebb jószága, kicsinyke kutyája íppen egy hegymester, vagy, ahogy ti mondanátok, vakundok túrásit kaparta. De nem ám csak úgy tessék-lássék módjára, minthogy a kisgyermek turkálja a homokot a játszódótéren, hanem, mint akinek diktátumba adták, hogy akár a föld mélyibe is kövesse a vaksi bundást.
Mikor es a kicsinyke kutyácska olyan földes, szutykos volt, hogy akár a vakundok is udvarolhatott volna nékije, ha gusztusa támadott volna reá, férfiemberünk csettintett egyet a nyelve hegyivel. Az ebjószág rögtön tudta, a hegymester kontójára költött mai ebédje kimarad. Mikor pediglen a férfiember, ki néki az istent jelentette, s követte őt árkon-bokron es át, óvatosan felállt a padról, mert, mint mondtam, sosem hirtelenkedett, majd jobbjával a saját combját háromszor es megpaskolta, a csahos engedelmesen otthagyta a kapart gödöröt. Reményünk vagyon, hogy a vakundok legnagyobb örömire.
Férfiemberünk megállott, s végighordta tekintetit a reá hűséggel és őszinte szerelemmel néző négylábún.
- Ma firedni fogsz! - hallott a judícium, mit az elítélt csak igen halk nyüszítéssel vett, mert fellebbezni se bátorságot, se tudást nem kapott.
Mint embert az árnyéka, úgy követte a szándékot es a tett. Majd, hogy az anyaföld kutyabundába ragadt darabkái eltűntek a firedőszoba rácsos likán, férfiemberünk egy becsületes hivatásában megkopott törölközőt markolt, s miközben saját sarjai kisded korára gondolt vissza, bébugyolálta a reszketeg testecskét, majd bévitte a szobába.
- Meglásd, rögvest meg es szárítalak, várj egy aprónyit! - s a jószág, mint ki érti ura és parancsolója minden szavát, a kivénhedt rongyba burkolózva heveredett el a szoba padlóján.
A férfiember villanyos szárító után kajtatott, majd fésűt kerített, s visszasietett a reá hűséggel telten várakozó vizes jószághoz. Mellé telepedett, majd dologhoz látott. Mozdultai csekély szakértelemről árulkodtak, de ha felettébb igazmondók kívánnánk lenni, úgy es mondhatnánk, csupán mímelte, mit egy mestertől korábban látott. Ám az ebecskét mindez cseppnyit sem zavarta, orrát, pofáját a férfiember ölébe fúrta, s reá hagyta, tegyen véle, mit akarata diktál. Így telt el tán fél fertályóra, csupán a szárító búgásával, s a férfiember szeretetteljes, meghitt hangjával telt meg a helyiség. Békés csoda volt, hűséggel, bizalommal, barátsággal.
Végezetül a férfiember, mivel dolgát elvégezte, hiszen kicsiny jószágát minden módon ellátta, megpihent a kanapén. Reá es fért már a nyugodalom, mert penzumai végére így se, úgy se érhetett volna, még a jó isten áldásokkal telt napján se, nemhogy ma. Emígyen hát úgy bírálta önönmagát, hogy éppen eleget tett már a világ jóságáért, jó lélekkel átadja másnak es a lehetőséget. Ebben maradt, miközben elnyomta az álom.
Fájdalommal ébredt, régi, sosem kívánt ismerős bújt belé, bal lába minden ízületibe. Majd megérezte, hogy e kín most másfajta: enyhébb, csendesebb, mint eddig bármikor, hogy hívatlanul megérkezett. Örült es ennek, szívből, igazán. Nohiszen, mutass akár csak egy isten teremtényit, kit boldogság töltene valami kórság kopogtatásától! Se te, se én nem ismerek ilyet, nincs es, ez bizonyos.
A férfiember le es pillantott a lábára, majd teliholdnál es szélesebb mosoly terült szét orcáján. Azt, mit a nagy tudású, híres és igen költséges tudósdoktorok csak ilyen-olyan károkat es okozó medicinákkal voltak enyhíteni képesek, lám, egy picinyke, szőrös állat a puszta érintésivel, kellemetlenségek nélkül kezelni tudott.
Pediglen nem adott egyebet, csak testmeleg szeretetet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!