Korábban már nem egyszer említettem, hogy elindítottam egy Facebook oldalt, ahol társasjátékokkal foglalkozok. Szeptember 6-án megünnepeltük az első évfordulónkat. Hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy idáig bírom majd. Ugyanakkor nagyon élvezem az írást, fotózást. Persze, a magam amatőr szintjén, egy telefont felhasználva.
Az oldal által abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy szeptember 24-én, miután 16-án már kaptam egy csomagot, a Keller & Mayer kiadó is megajándékozott két magyar társasjátékkal: a Társasházzal és a Mátyással. Előbbi nyomozós családi játék, ahol igen sokat használhatjuk a logikai képességeinket, míg az utóbbi kooperatív, történelmi tényeken alapuló, ám a családi játékoknál talán kissé több időt igénylő társasjáték, amiben Mátyást kell trónra juttatnunk és a Szent Koronát visszavásárolnunk. Boldog voltam már ekkor is.
Egészen addig, míg a Pagony társasjáték főszerkesztője rám nem írt Messengeren, hogy elkészült 3 új játékuk, s ahogy tavasszal a korábbiakat, ezeket is el szeretné küldeni nekem, hogy írjak róluk bemutatót, amit ők átvehetnek majd és megoszthatják a Pagony oldalán: Abszolút Megvadult Betűk, Lajka és Kuflik és az esőtánc. Az első dobj és írj játék, dobókockákkal játsszuk, amiken nem pöttyök, hanem betűk vannak, s ezekből kell minél több és hosszabb értelmes szót kirakni; a második dobj és színezz, s a történet szerint Lajka kutya elképzelt kalandjait járjuk végig; a harmadik a kuflik világába viszi el a gyerekeket: memóriát tornáztató, kooperatív megoldást igénylő játék, ahol az a feladat, hogy szó szerint eljárjunk egy esőűző táncot, s ezzel megmentsük a kuflicsaládot a beázástól. Ekkor már madarat lehetett volna fogatni velem.
Félreértés ne essék, nem annak örültem, hogy nem kellett megvegyem a játékokat, hanem hogy ennyire értékelik azt a munkát, amit az oldalba fektetek. Hatalmas elismerés számomra!
Közben a Helex SR dilibogyóm egyik lehetséges mellékhatása nyomán iszonyat durva szorulásom kerekedett. Három naponta tudtam WC-zni, de csak beöntéssel. Úgyhogy, abba kellett hagyjam a szedését, s a másikra, a Trittico nevűre kellett támaszkodjak. Eltartott pár napig, amíg rendeződött a nagydolog körüli hajcihő. Mit mondjak, egyáltalán nem volt kellemes időszak, meglehetősen fájt.
Viszont, hogy kerek legyen az élmény, a fekélyes vastagbélgyulladásom belobbant. Csoda lett volna, ha nem, hiszen mindig napokon át rothadt a bélsár a sebek mellett, mire sikerült kiüríteni. Szóval, ahogy az ilyenkor lenni szokott: hasmenés, genny, vér, égő érzéssel kommunikáló bélfal és testhőemelkedés. Hol tényleg csak hőemelkedés, hol láz formájában. Nem, eszembe sem jutott bevallani, ha kérdezték. Nem voltam Covid beteg, de ha elmondom, hogy volt lázam, mindenhonnan elhajtottak volna.
Érted, ugye? Ha nincs bajod, mehetsz orvoshoz, ha beteg vagy, nem. Logikus, pont mint továbbtanuláskor: a matekjegyem nem volt elég a biológiatanári pályához, de gépésztechnikusnak megfeleltem...
Megemeltem a Xalazin adagomat, amit állandóan szednem kell, ez segít szinten tartani az állapotomat. Kiváltottam a Supplint, valamint írattam Cortimentet. Előbbi antibiotikum, utóbbi szteroid. Maroknyi mérgek. Végül ezeket nem kezdtem el szedni, várok még pár napot, mert lassan javul az állapotom. Nem akarom felborítani a testem természetes gyógyulási folyamatait, főleg nem ezekkel. Amúgy is mindig kiborít a szteroid, nemhogy akkor, miközben egy új dilibogyót próbálunk beállítani a pszichiáterrel.
Akinél, egyébként, pont ma voltam. Teljesen egyetértett az általam felvázolt elképzeléssel, miszerint maximum adagra emelem a Tritticot, a Helex SR-t pedig elfelejtem, s amíg az új gyógyszer kellő hatásfokon nem kezd égni, kipótolom, ha szükséges, Frontinnal. Igazából, ezen a téren bármire hajlandó vagyok, mert önmagam számára is elviselhetetlen vagyok, ha nincs bennem kellő dózis antidepresszáns. Emellett, ha ilyen vagyok, aludni sem tudok. Ami csak tovább mélyíti a szakadékot, s ezzel bekerülök egy spirálba, egy örvénybe, aminek a vége az öngyilkosság.
S ezzel kilyukadtam oda, ahová indulni szerettem volna.
Döcög a szekér, így fogalmaztam a címben. Miért? Mert tényleg elindultuk valamerre. Krisztával, együtt. Nem volt egyszerű, de úgy néz ki, tényleg elindultunk. Rendeződnek az érzelmi soraink, jobban és többet figyelünk egymásra. Emellett, s ez a lényeges, ráébredtem, hogy szeretek élni.
Ki nem? - kérdezhetnéd. Nos, alapvetően én nem nagyon. Illetve, nagyon nem. Egészen mostanáig. Valami átkattant. Most már félek attól, hogy egyszer elmegyek és emlék leszek, majd már az sem. Illetve nagyon bánok olyan dolgokat, amiket korábban tettem, de nem sültek el jól vagy muszájból születtek, illetve nem tettem meg, pedig jó lett volna.
Nem bánom, hogy szinte biztosan nem jutok el Japánba, de azt nagyon, hogy azért mentem bele a költözésbe, azért hagytam ott a komfortzónám, a jó meleg panelt, mert a feleségemnek akartam kedvezni. Szeretet vezérelt, de hiba volt. Hatalmas nagy hiba.
Mert továbbra is iszonyatosan gyűlölök itt lakni. Ez a ház, ez a lakás nem az enyém. Küzdünk egymással és nem jutunk dűlőre. Piszok sok energiám megy el erre, de nem fogom feladni, mint olyan sok mást az életben. Valakinek engedni kell, ha nem előbb, akkor utóbb. Szívem szerint elmennék innen, de a családot nem hagyom itt, ők pedig szeretnek itt. De az biztos, hogy egyetlen perccel sem fogok itt többet tölteni, mint amennyit a bankhitel miatt itt kell töltsek. Igaz ez még több év, de ha akkor még élek és megtehetem, mosolyogva lépek majd ki innen, s vissza se gondolok többé. A "kertes" vagy "családi" ház nem nekem való, alkalmatlan vagyok erre fizikailag és érzelmileg egyaránt. Megpróbáltam és tanultam belőle: egy földszinti panel való nekem, ahonnan könnyen kivihetem Harryt és mindössze pár lépcsőfok választ el az utcától.
Érzem magamban a változást. Döcög a szekér.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!