Legalább ez

Pár nap híján eltelt egy év. Egy Coviddal terhelt év. Átesett rajta a két gyerek és Kriszta is. Előbbiek könnyebben, Kriszta nehezebben. Őt utolérte a poszt-Covid is. 2021. március közepétől szeptember közepéig táppénzen volt. Első körben kórházban, aztán itthon.

Kifacsarta az egész családot, rengeteg álmatlan éjszakával, orvosokkal, marékszám szedett tablettákkal, lassú javulással. Hiába mondtam neki, hogy még maradjon itthon egy kicsit, ő vissza akart menni dolgozni, unta az itthoni létet.

Persze, nem bírta. Most október első hétvégéje van, péntek óta ismét táppénzen.

Meg is változott. Más lett. Furcsa. Idegen. Hideg.

Nem tudom, mi lesz velünk. Ha nem tud felgyógyulni, leszázalékolják. Ha leszázalékolják, nem tudjuk kifizetni a lakáshitelt. De még ha sikerülne is valamiképp, gondban lennénk a rezsivel. S a gyerekek továbbtanulását már nem is számítom.

Pedig végtelenül okosak, papírjuk van róla, hogy messze átlag feletti képességgel rendelkeznek. Sajnos, őket ez kevésbé érdekli, az idejük jó részét telefon, számítógép előtt töltik. Jó, nem csak játszanak, de nem is az iskolai kötelességüket teljesítik. Azt összedobják így-úgy, aztán fülhallgató fel és internet. Bár megértem őket, mi már nem vagyunk partnerek abban, ami érdekli őket, az iskola meg kinek a szíve csücske diákként?

Szóval, fogalmam sincs, mi lesz. De legalább ez az egy biztos.