Elfogyott körülöttem a levegő. Fuldoklom.
A pszichológusnak, akihez évekig jártam, Krisztát is kezelnie kell, s neki most egyértelműen több szüksége van erre, mint nekem. Viszont családon belül külön-külön? Etikailag nem lehetséges. Így esett, hogy a szakemberrel elköszöntünk egymástól. Így esett, hogy végképp egyedül maradtam mindennel, ami bentről rág és feszít.
Szedem a gyógyszereimet, igyekszem minél kevesebbet enni, minél kevesebb vizet zavarni, minél kevesebb pénz felemészteni. Kidobtam minden álmomat, nincs értelme vágyni bármi után. Egyébként meglepően könnyű volt.
Munkát kellene találnom. Valamit, amit lehet fájó ízületekkel, gyakran vérző vastagbél- és gyomorfekéllyel, rekeszizom- és gerincsérvvel, vashiányos anémiával is végezni. Valamit, amihez nem kell kreativitás és nem kell mosoly. Valamit, amivel végre sikerülne befogni mindenki száját, aki azt hiányolja az életemből, hogy nem támogatom a feleségem és a gyermekeim.
Vagy hátrahagyni mindent.
Nem sok időm maradt eldönteni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!