Nem semmi volt. Az elmúlt hét totális káosz volt, egy amorf massza, amiből csak rendezetlen fotók maradtak meg az elmémben. Fogalmam sincs, mikor mi történt, ezért, ahogy esik, úgy puffan alapon írom le azt, ami megmaradt. Egy biztos, Kriszta szabadságon volt.
Kezdjük azzal, hogy Árpi megint nálunk töltött jó néhány órát. A garázs kivételével minden villanykapcsolót kicserélt, kiépített új dugaljakat, felszerelt egy mozgásérzékelőt a garázsajtó fölé (amit még mindig nem kalibráltam be magamnak), rádiós termosztáttal párosította a kazánt, felszerelte a világítós fürdőszobai tükrös polcot és kicserélte a bojler öreg kábeleit. Elvoltunk.
Másik sógorom asztalos alkalmazottja befejezte a konyhabútort. Az első, saját konyhabútorunk. Amit ki tudtunk hozni a helyből, az időből és a pénzből, azt kihoztuk. Krisztámnak nagyon tetszik, én is elégedett vagyok vele. Aztán a srác elhozta az új tűzhelyünket is. Mert hogy sógorom cége rendelte meg. Így olcsóbb. :-)
A vizes srác bekötötte a mosogatót és a csaptelepet, felpattintotta a mosógép szifonját, kicserélte a lenti WC mosdójának szifonját, aztán felszerelte a lenti mosdóba a csapot, valamint a fürdőbe a kádtöltő csapot. Utóbbival szenvedett, vörös volt a feje a méregtől, szidta az előző tulajt, mint a bokrot. Mi tagadás, kókány munkát hagyott maga után, feszülő csövekkel, gyenge minőségű excenterrel (ami be is szakadt). De az új gáztűzhelyt is ő kötötte be, azzal is ellegózott, mivel már a kész konyhapultba kellett bepasszintani úgy, hogy a gázcső is jó helyen feküdjön, a fedlap is nyitható legyen a konyhabútortól és még vízszintben is álljon az egész. Itt is volt egy-két cifra mondata.
Közben szenvedtünk az IKEA-val is, először nem értették, miért küldtük vissza a mosdót és szekrényt, majd az ügyfélszolgálat nem találta nyomát annak, hogy visszaküldtük, majd azt nem tudták megmondani, hol van a csomagunk, majd végül kibányászták az adatbázisukból, hogy ők már átadták a DPD-nek. Ezt, egészen pontosan, 47 percnyi telefonálással sikerült kiverni belőlük. Hozzácsapom a múltkorit, bőven megvan az 1 óra is. Lesz itt telefonszámla!
Valamelyik nap lementem a TARR-hoz is, az internet miatt. Mivel már egy ideje nincs a nevünkön előfizetés, jogosultak voltunk a Digitális Jólét Programban meghirdetett csomagra. Forintosítva: körülbelül féláron kapom a csupasz internetet ahhoz képest, mintha tisztán üzleti alapon rendeltem volna meg. Igaz, a ház öreg kábelei nem adják le a teljes sávszélességet, a mérés alapján max 90%-ot, de amire nekünk kell, bőven jó. Mivel a srácok szobája pont a nappali felett van, én meg felraktam a wifi-s routert az egyik szekrény tetejére, így tökéletes a vétel náluk is.
A legfontosabb már megvan
Péntekre már nagyon fáradtak voltunk. Még az utolsó pillanatban is folyt a munka, zárakat is cseréltem, majd hiába reméltük, hogy befut a DPD az új mosdóval, de pakolnunk is kellett, srácok emeletes ágyát szétszedni, közben elintézni az internetet és a hulladékszállítást (ezek mentek adásvételivel is, nem kérték a tulajdoni lapot)... stb.
Szombatra már hulla voltam, pedig aznap kezdődött az igazi buli. Reggel 7 órától pakoltuk az életünket. Hogy boldogok legyünk, szakadt az eső. Kriszta a Búzavirágban állta a sarat, én a Gesztenyés utcában irányítottam a srácokat. Itt köszönném meg nekik újra: Mátyásnak, Ferencnek, Zoltánnak (és alkalmazottjának, sajnos elfelejtettem a nevét), Jánosnak, Csabának, Attilának, Benjáminnak (nagyobbik fiam) és két hivatásos bútorszállítónak, akik beugrottak másfél órára. Nélkületek nem ment volna, ezer és egy hálaszó kísérje minden napotokat!
Utolsó szundi
Sebestyén és én hagytam el utoljára a lakást. Zoltán és az alkalmazottja még feldobta az alagsori tárolóban maradt holmijainkat a kocsira, s emlékszem, 10:36-kor indítottam el az autót, hogy Sebestyénnel elguruljunk új otthonunkba. Ott hasonló sürgés forgás fogadott, mint ami az előző lakásban volt nemrég: pakoltak a srácok, bútorokat, dobozokat, zsákokat raktak oda, ahová kértük.
Ekkor már össze tudtam volna esni a fáradtságtól, de tartanom kellett magam. Persze, mindenki tőlem kérdezte, hogy hol van a fúró, hol van a kalapács, hol van a... Srácok, most érkeztem, ti pakoltatok ide, szerintetek tudom? Persze, ezt nem mondhattam, így kerestem, túrtam, hoztam és vittem, mutattam, kértem, megköszöntem, elköszöntem...
Estig lakhatóvá, pontosabban, alhatóvá tettük a lakást. S ekkor jött a fekete leves: kiderült, hogy nincs meg két, a régi lakásunkhoz tartozó kulcscsomó, amivel másnap el kéne számolnunk az új tulajdonosok felé. Valamikor este 11 órakor kerültem ágyba, akkor végleg feladtam a keresést. Bár, nem nevezném annak az agyatlan turkálást és az öntudatlan fel-alá mászkálást.
Estig lakhatóvá, pontosabban, alhatóvá tettük a lakást. S ekkor jött a fekete leves: kiderült, hogy nincs meg két, a régi lakásunkhoz tartozó kulcscsomó, amivel másnap el kéne számolnunk az új tulajdonosok felé. Valamikor este 11 órakor kerültem ágyba, akkor végleg feladtam a keresést. Bár, nem nevezném annak az agyatlan turkálást és az öntudatlan fel-alá mászkálást.
Vasárnap ott folytattuk, ahol szombaton abbahagytuk: pakoltunk. Csak most nem be, hanem ki. Káosz és káosz, sőt, káosz a köbön. Semmi nem volt meg. Most sincs, de azért pár dolog már előkerült. Anyum meghívott minket ebédre, ahonnan rohantunk is tovább, mert át kellett adnunk a régi lakást. Előtte ki kellett takarítani, elhozni mindazt, ami még ott maradt (köszi húgi!) és várni az új gazdát.
Fél három tájban értek oda, átvenni az immár hiánytalan kulcscsomót, mert kiderült, hogy a régi lakásban maradt. Tisztességes súlya volt. Lefotóztuk a villany- és vízórát, ellenőriztünk minden szekrényt, zegzugot, hogy maradéktalanul elpakoltunk és mindazt, amiben megegyeztünk (mi marad), teljesítettük. Kedvesek voltak.
Nem, nem azért volt nehéz eljönni onnan, mert hiányozna a hely. Ott az otthon, ahol a család. Mégis, 10 év emléke köt oda, legfőképp az, hogy Sebestyén oda született, neki ez a hely jelentette mindig is az otthont. Látszik is a kis tücskön, hogy nehezebben viseli, mint Beni. Bár, Beni örül, nem beszélhetünk arról, hogy egy cseppet is megviselte volna. Őt nem zavarja a jelenlegi szanaszét állapotunk sem. Kriszta is lubickol a boldogságban, erre várt édesem már 16 éve.
A magamfajtának a legfontosabb a kiszámíthatóság, a rend, a nyugalom, a csend. Ezek közül egyik sincs. Csak dobozhalmok, falfúrásra váró bútorok, helyüket kereső tárgyak és jelentősen hűvösebb klíma, mint amit 36 év alatt megszoktam a panelben. De igyekszem összeszedni magam és segíteni, ahol és ahogy tudok. Nem könnyű legyőzni önmagam.
Mivel ilyen kedvesen kérdezed, s mivel önfényezhetnékem van, elmondom, ma mit rendeztem el:
- beágyaztam
- elvittem Benjámint suliba (Sebi Krisztivel ment)
- elmentem anyumhoz, elhoztam egy tepsi süteményt, amit Benjáminnak sütött (szombaton, a költözés napján töltötte a 14-et)
- elmentem anyumhoz, elhoztam egy tepsi süteményt, amit Benjáminnak sütött (szombaton, a költözés napján töltötte a 14-et)
- elmosogattam
- fúrtam 3 lyukat egy falba és felcsavaroztam, amik ide valók
- felporszívóztam
- végső helyére toltam a nappaliban álló ágyunkat
- leterítettem elé a szőnyeget
- kimostam 3 adag ruhát
- kiteregettem
- bevásároltam
- kolbászt sütöttem
- kolbászt sütöttem
- elhoztam Sebestyént a suliból
- pakoltam a cuccainkat
Végül is, ha belegondolok, nem volt ez sok. Csak nem vagyok topon.
A három furat oka
Délután István hozott két rúd szalámit, majd alig elment, befutott a régóta várt DPD futár. Meghozta a mosdókagylót és a hozzá tartozó szekrényt. Újabb kartondobozok, amikkel nem tudunk mit kezdeni! :-P Kriszta beszélt a vizessel, szerdán, ha addig nem lesz náluk gond, jön. Reménykedünk.
1 megjegyzés:
:) de megvan.... és meglett..működik minden szépen.. Nyugi van!
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!