Több mint make up

Ismét kedd van, eltelt egy teljes hét. Tartalmas volt minden napja.

Bár úgy terveztem múlt hét szerdára, hogy még a ház felé sem nézek, nem tudtam kihagyni. Egyrészt nem engedte a lelkiismeretem sem, másrészt mindig van valami, amiért oda kellett menni. Ha nem másért, hát azért, hogy ebédet, ásványvizet vigyek sógoromnak, vagy vegyek még valamilyen festéket, eszközt, kábelt, kötődoboz fedelet... Ilyenkor persze mindig akadt más tennivaló is, de alapvetően azon a napon nem sokat fáradtam. 

Mondtam is az elmúlt napokban a masszőröknek, hogy amit ők délelőtt összeraknak, azt a leendő otthonunk összetöri. Szavam nem lehet rájuk, megtették, amit tudtak, hogy minél könnyebben vegyem az akadályokat.

Csütörtök reggel futás le a bankba, megérkezett Kriszta munkáltatói hitele, alá kellett írni a szerződést. Ekkor jelezte az ügyintézőnk, hogy 28-án a banki hitellel vár minket, aztán irány a közjegyző. Tehát a pénzügyi dolgok rendben vannak, ha lassan is, de őrölnek azok az adminisztrációs malmok. Aztán megint a házhoz, segíteni Árpád sógornak a villanyszerelésben. Az egész munkát 4-5 napra tervezte, ebből az lett, hogy a negyedik napra sikerült befejeznie az emeletet. Rengeteg alumíniumkábelt kellett kihúzni és rézre cserélni.

Közben, persze, István is tiszteletét tette, hol itt, hol ott tett-vett, festett és javított.

Péntekre jutott az idei év utolsó támogatott kezeléssora. Beleadtam, amit tudtam: tornáztam a medencében, hagytam, hogy a masszőr szétnyomkodja a csomókat a hátamban és mindent megtettem, hogy a vízsugármasszázs is eredményes legyen. Melóztam, na!

Aztán elhoztam Krisztámat a munkahelyről és közös, hármas ebéd a háznál. Aztán villanyszerelés orrvérzésig. Pontosabban nekem délután négyig, mert aznap klubest volt, s mint pénztárosnak, nekem jelen kellett lennem. Szó se róla, jót játszottunk, de hiányzott Kriszta. A többiek is kérdezték, mi van vele, velünk. Én meg kissé kétségbeesetten meséltem azokról a dolgokról, amikkel a felújítás során találkoztunk, viszont büszkeséggel azokról, amiket már megoldottunk. Körülbelül negyed tízkor értem haza, még láttam, ahogy Kriszta becsukja a lépcsőház bejárati ajtaját, miután kiszállt sógorom kocsijából. Nem lopták a napot!

Mikor hazaértem, megtudtam, hogy kissé összebalhéztak az egyik szomszéddal, aki megelégelte nyolc óra után pár perccel, hogy a nálunk még mindig dolgozik valaki. Ennek igen erélyesen adott hangot, aztán elviharzott. Egyrészt igazat adok neki, én se szívesen hallgatnám, hogy valaki kopácsolja a falat, befalazott kötődobozt keresve, másrészt viszont, ezt lehet kulturáltan is intézni, még azelőtt szólni, hogy végképp felmenne benne a pumpa. Tenni már nem lehetett mit, megtörtént, amit megtörtént.

Szombaton folytatódott a kábelráncigálás. Szó szerint. A konyha volt soron, s kiderült, hogy az előző tulaj egy általa kivett falban található kötődobozokat a padlóba süllyesztette, majd az egész konyhát és előszobát járólappal burkolta. Ráadásul nem is egy rétegben, mert amit látunk, amin jelenleg járunk, a második lap. Már kezdetektől fogva furák voltak a magasított küszöbök, de mivel nem értek hozzá, így megmaradt érdekességként. Egészen idáig.

A történethez hozzátartozik, hogy felhívtuk a tulajt, hogy megkérdezzük, ugyan, hová kerültek azok a dobozok, esetleg bevakolta őket, de ő tagadta, hogy ilyesmit tett volna. Ennek ellenére sógorom korábban talált nem egy olyat, ami be volt vakolva. A tényen nem változtatott, hiányzott legalább egy doboz. Hosszas keresgélés, behúzószál tologatás, kopogtatás után kiderült, hogy a padlóban vannak. Leszaladtam a tárolóba, megnéztem, van három darab járólap ebből a mintából. 

Sógor azonban elvetette az ötletet, s arra jutottunk, hogy megkerüli a dolgot. A konyha egyik sarkánál átfúrta a födémet egy 40 mm-es fúróheggyel (köszönet Istvánnak a gépért), hogy a szükséges vezetékeket ott behúzza és külső kábelcsatornában a konnektorokhoz, a sütőhöz, a mosógéphez és a mosogatógéphez vezesse. Lelkiismeretességét jól mutatja, hogy még egy barátját is felhívta, akitől megkérdezte, milyen távolságot kell tartania a konyhai gázcsonktól.

Miközben már az előszobát kezelgette, találtunk egy igen érdekes kötést. Korábban a tűzhelyhez vihette a delejt, legalább is ahhoz a kötődobozhoz tartozott logikailag, ami azzal állt összeköttettetésben és amit a járólap rejtett el előlünk.

Közben István és Józsi bá' a garázsban és a spájzban kenték a falat mészfestékkel, illetve a kettőt összekötő folyosót glettelték. Meg a belső ajtókat csiszolták és alapozták.

Vasárnap következett az igazi szívás, de úgy igazán, ipari mértékben. Bár én délelőtt itthon maradtam és kaját készítettem sógoromnak és Krisztának, de mikor odaértem, láthattam, mi a gond. Az utolsó előtti nagy lépés lett volna vissza, a lakáson belüli kismegszakító és az emeletek közötti fehér betápkábel cseréje. Igen ám, de a koszorúnál megsérülhetett a kábelvezető cső (az egész házban a szükségesnél vékonyabb volt) és a vastag kábel megszorult. Mellette ott volt még másik három szál is, amiktől aztán amúgy sem volt sok hely, de így végképp reménytelennek látszott a helyzet. Főleg, hogy el is szakadt a betápkábel. Jól el lehetett már öregedve és túl lehetett terhelve, ha ilyen könnyen megadta magát.

Sógorom még konzíliumot is tartott egy kollégájával, aki csak annyit tudott javasolni neki, hogy türelem, óvatosan, vagy vésés. Már korábban előkerült a sokat látott síkosító, a folyékony szappan, de most én vettem kezelésbe az ügyet. Míg páromék ettek, én odaültem a kötődoboz elé és nyomkodtam bele a cuccot, hogy átmossa a csövet, hátha sikerül vésés nélkül megoldani a helyzetet. Belement vagy másfél-két deci, mire meghallottam, hogy már csöpög kifelé a folyadék a cső másik végéből. Közben mozgattam, húztam, picit toltam a kábeleket és kértem, könyörögtem, fenyegetőztem. Meg imádkoztam. Koszorút vésni nem jelent jót az álmoskönyv szerint. 

Végül az egyik vékonyabb kijött, egy picivel több hely lett a csőben. Megrántottam a vastagot, s engedett is vagy 10 centit, de aztán megint megakadt. Eddigre már fázott a hátsóm a kövön ücsörgéstől, égtek a térdeim a hajlított kényszerhelyzettől, felálltam és átadtam a terepet tanult kollégámnak. Ő odahajolt, alaposan megmarkolta a kábel végét, kitámasztotta magát és akkorát rántott rajta, hogy szerintem még a bolygó másik felén is fogták a szeizmográfok. De kijött a kábel, s ez volt a lényeg. Életemben nem örültem még így a falra fröccsenő folyékony szappannak, mint most.

Innen már győzelmi menet volt. Majdnem. 

Behúztuk az új kábelt, bekötötte minden szinten, ahogy kell, majd következett a kismegszakítók cseréje. Amit, ugye, ahogy azt mindenki tudja, teljes áramtalanítás után lehet csak elvégezni. Úgyhogy, villany leolt az óránál és elő a fejlámpát, zseblámpát, telefont, bármit, amivel világítani lehet. Mivel sógorom igen alapos és óvatos, nem kapkodtunk, eltartott jó ideig, mire végzett és aznapra befejeztük a munkát.

Igen, ilyen volt, ilyen lett. Hát nem gyönyörű? OK, nem egy Miss World, de akkor is. Ezért szenvedtünk (mi kevésbé, sógor jobban) majdnem egy héten át. Elkészült, FI reléstől, külön áramköröstől, mindennel együtt. Az egész rendszer elnyelt összesen körülbelül 400 méter rezet a 1,5-ös és 2,5-ösből. Néhány helyen megmaradt az alumínium: vakolt világítás vezetékek, keveset használt alagsori tároló világítása, illetve a villanyórától bejövő vastag főkábel. Mindegyiket cserélni fogjuk idővel, de jelenleg ennyi fért a lehetőségeinkbe. A főkábelhez a szomszédnak is be kell majd engednie a tárolójába, ugyanis rajta keresztül jön be az órától. Ahogy rajtunk keresztül a két másik szomszédunké.

Hétfőn kisebb szerelvényezés, majd rohant is sógorom haza, illetve munkába. Én meg takarítottam egy kicsit. Aztán gyors ebéd és jött István. Mázolta a lealapozott ajtókat, illetve glettelte a villanyszerelés közben sérült falat.

Ma, kedden, végre elkészült a falfestéssel a lakótérben. A laminált padló lerakása, a földszinti belső ajtók mázolása, a garázs és az alagsori tárolók meszelése, valamint a fürdőkád felújítása vár még rá. Utóbbihoz először ki kellett sósavaznia a kádat. Iszonyat erős és nagyon büdös vegyszer a 30%-os sósav, folyt a könnye és köhögött tőle, gyakran kijött a fürdőből. Kereszthuzatot csináltam, hogy gyorsabban kimenjen a szag és a maró gőz, de még így is, nekem is marta az orromat, pedig nem mentem közel. Cserébe viszont nagyon szép fehér lett a kád!

Végül felkerültek az emeleti ajtókra az új kilincsek és elégedetten jöhettünk el a háztól.

Holnap folytatjuk.