Az Úr 2018. esztendejének novembere hava, annak 28. napja.
Megjegyzésre érdemes nap, mert ma megszegtem azt, mit 2016 nyarán erős esküvéssel megfogadtam: soha többé bankhitelt! Nem volt egyszerű megszabadulni tőlük, de sikerült, s lám, most ismét igába hajtottam a fejem.
Vigasztalom magam, hogy mint akkor, anno 2008-ban, úgy most is a család, a fiaim miatt teszem mindezt. Meg Krisztáért, akinek büntetés volt a panel. Annak jutalma, hogy feleségül jött hozzám...
Négy éves koromig éltem kertes házban, nagyon kevés emlékem van abból az időből, arról főleg nincs, mit jelent felnőttként egy ilyen otthont fenntartani. Mondhatjuk, hogy mióta az eszemet tudom, panelos vagyok, ezt ismerem, ez a létközegem. Fogalmam sincs, illetve, fogalmam sem volt, hogyan kell begyújtani a gázkazánt, hogyan kell gáztűzhelyen főzni, hogy mi minden kell egy ilyen otthonba ahhoz, hogy az működőképes legyen, de azt sem tudom, miként fogom megszokni a fürdőszobában lévő villanybojlert, amitől rettegek. Egyrészt, áram és víz sosem jó páros, másrészt kiskoromtól kezdve félek, hogy egy ilyen rám szakad, miközben a kádban ülök. (Voltunk vendégségben, unokatestvéreknél, rokonoknál, ahol láttam ilyen szerkezetet és ültem olyan kádban, ami fölött ott lógott a bojler.)
Meg még ezernyi kérdés és, minden bizonnyal, hamis elképzelés, de próbálom lazábban kezelni, próbálom türelmesebben nézni önmagam, hiszen, mondjuk így, most tanulok kúszni-mászni, természetes, hogy a járás még nem megy.
De mint mondtam, Krisztának nehéz volt a panelben, s immár majdnem 16 éve tűri. Itt az ideje, hogy én is elengedjem a megszokottat és önmagam helyett azt nézzem, mi jó a többieknek. Itt az ideje, de ettől nem lesz könnyebb.
Igen, több gyógyszer fogy. Több Frontin és több altató kell, de a Coaxil sem képes már elnyomni mindent, amit el kellene neki. Kisebb pánikrohamaim vannak a bevált adag mellett is. Hol teljesen befordulok és remegek, hol pörög a nyelvem és halmozom a hülyeséget, máskor meg káromkodok, mint egy kocsis, feszült vagyok és zaklatott, vagy épp jártányi erőm sincs. Érzem, hogy határon billegek, tudom, hogy az idegi, érzelmi, fizikai tartalékaimat égetem, de menni, tenni, tűrni kell. Mert ki menne, ki tenne, ki tűrne, ha nem a férfi, ha nem az apa, ha nem a családfő? Ez a dolga.
Tegnapi beszámolómból kimaradt, hogy voltunk húgom párjánál (aki szintén a sógorom), Janinál. Kiválasztottuk a konyhabútorhoz az alapanyagot és megbeszéltünk egy-két apróságot. Valamikor a jövő héten el is készülnek vele az alkalmazottai, aztán már csak be kell építeniük és jöhet a vízvezeték szerelő.
De vissza a mai napra!
Reggel 7:45-re hivatalosak voltunk a bankba, a szerződést aláírni. Nos, mindenféle tájékoztatóval és nyilatkozattal együtt volt vagy 60 oldal. Öt példányban született, de volt, olyan amit csak egyszer kellett aláírni, így fejenként körülbelül 100 oldalról beszélünk, mire mindennel végeztünk.
Utána átsétáltunk a szomszéd épületbe, ahol a közjegyző fogadott minket. Egy órát voltunk benn nála, felolvasta a szerződést, értelmezte azt pontról pontra, s elmagyarázta nekünk is, halandó embereknek, hogy mi mit jelent. Megnyugtatott, hogy minden ember vét a hitel- és jelzálogszerződésével szemben, s ezekért bármikor fel lehetne mondani a szerződéseket. Nem azért, mert ennyire rosszak, bűnösök lennénk, hanem mert a bankok jogászai olyan módon fogalmazzák meg a szerződések szövegét, akár tudatlanságból, akár megkérdőjelezhetően, akár szándékosan, hogy nincs ember, aki azoknak teljesen megfelelhetne.
Csak egyetlen példa: nekünk, mint jelzálog kötelezettnek, be kell jelentenünk a banknak, ha az ingatlanunk értékesíthetőségében változás lépne fel. Nem a piaci értékében, hanem az értékesíthetőségében. Namármost, ebbe beletartozik az is, ha a környező cégek nagyobb létszámleépítést hajtanak végre, ha a környező házak valamelyikébe a környékünkre rossz fényt vető család költözik, ha a város határában épül egy vegyi üzem, ha zajos munkahely vagy szórakozóhely létesül a szomszédságban, ha nukleáris katasztrófa történne... stb. Körülbelül mindent, ami befolyásolhatja, hogy épp aktuálisan mennyiért lehet eladni az otthonunkat. Nincs ember, aki erre képes, még akkor sem, ha szeretné.
Komolyan mondom, egy fillért sem sajnáltam a közjegyzőtől a körültekintő munkájáért, főleg úgy, hogy a bank fizette. :D
Ezt követően visszamentünk a pénzintézetbe, kaptunk egy csomagot amivel a földhivatalba kellett mennem, illetve egy másikat, amivel a biztosítóhoz. Hamar végeztem mindkét helyen. A földhivatalban megszabadítottak 12600,- forinttól, a biztosítónál meg egy ígéretet kaptam, hogy a kért dokumentumot hamarosan küldik emailben.
Hazafelé bekanyarodtam egy helyi autószerelő céghez. Azúrka check lámpát dobott nekem nemrég, s mivel Gábor már nem tud fogadni se ezen a héten, se a jövő héten, muszáj volt tenni valamit. Nem akartam, hogy a költözés hetében hagyjon cserben. Mint kiderült, nem volt komoly a probléma, az EGR szelep rögzítőcsavarja lazult ki, ezért fals levegő jutott a rendszerbe, s ez hibajelet generált. Két perces ráfordítással meggyógyult a kocsim. Nem mondom, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért más embert is odaengedtem a géphez, de próbálom rajta túltenni magam. Inkább ez, mint a majré, hogy valami komolyabb gond van, ami életeket is veszélyeztethet.
Kis pihenés, rövid ebéd. Egyszer csak pittyegett a telefonom, SMS érkezett. A bankunk küldte, hogy a vevőink átutalták a lakásunk árának egy nagyobb részét. Szóltam Krisztának, megköszöntem a vevőinknek, aztán indultam vissza a házhoz.
Ellenőriztem, hogy a kádtöltő csaptelep nem szivárgott-e, mert ha vizes lenne a kád, s később is csepegne a csap, az tönkretenné a kád festését. Ezután próbáltam a mosdó őskorból itt maradt csapját úgy elzárni és forgatni, hogy ne szivárogjon belőle a víz az illesztéseknél, ami aztán hangos koppanással landolt a taposón. Ugyanis a csaptelep és a mosdókagyló között van egy nem kis lyuk.
Kicsit takarítottam, aztán vártam a futárt. Kriszta rendelt mosdót és szekrényt hozzá, mára ígérték. Persze, ebből semmi nem lett, de még egy értesítést vagy telefonhívást se kaptunk, hogy ne is várjuk a holmit.
Aztán befutott István. Váltottuk egymást, én mentem Krisztámért, aztán irány a közeli vízszerelvényes bolt. Vettünk három csapot: kettőt a fürdőbe (kád és mosdó), egyet a földszinti WC-be, a kisméretű mosdóhoz. Emellett elhoztunk egy WC ülőkét és egy félcolos slagcsatlakozót. Kerekedett a szemem, mikor meghallottam a 44 ezer forintos végösszeget. De mit volt mit tenni, kellenek.
Vissza a házhoz. István már lekente a kádat, gyönyörű hófehér lett. Éppen a földszinti belső ajtókat mázolta, majd az alagsorban is tiszteletét tette ugyanebből a célból. Nekem pár perc után megfájdult a fejem a zománcfesték szagától, a párolgó vegyszertől. Félre is húzódtam és hagytam, hogy átjárjon a kinti friss levegő.
István távozása után Krisztám még takarított kicsit, majd összepakoltunk és hazajöttünk. Még a kocsiban ültünk, mikor párom megjegyezte, hogy már nagyon örül, hogy nemsokára vége a felújítási munkálatoknak és költözhetünk. Én csak annyit mondtam, hogy utálom, gyűlölöm azt a házat. Semmi jó emlék nem fűz hozzá, csak a munka, a pénzköltés, a hitel, a gázkazán, a bojler, a kérdések, a megoldásra váró problémás helyzetek, a kosz, a vegyszerek, a fájdalom és a fáradtság...
Jövő héten, szombaton, költözünk. Vagyis, egyelőre, költöznénk. Mert sorra mondják vissza a részvételt családi programok, utazás, munka miatt. Megértem, semmi harag, csak most már elértük azt a határt, hogy nem tudom, kik fognak szekrényeket, ágyakat levinni a harmadikról. Illetve, azok, akik jönnek, túl sokat kellene vállaljanak, túl sok terhet, túl sok lépcsőt, túl sok verejtéket.
Hol találok én most olyan céget, amelyik ilyen rövid határidővel elvállalná a költöztetésünket?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!