Hétvégén csendes családi életet éltünk, egy kis madocsai kitérővel. Ebédre voltunk hivatalosak. Aztán este még egy kisebb "buli", barátaimmal. Ezek jók voltak. Kár, hogy Sebi összeszedett valahol egy kis torokfájást és lázat. :( Így a héten óvóbácsi leszek. Nem baj, legalább nem vagyok egyedül.
Azt álmodtam éjszaka, hogy a volt főnökeim visszahívnak dolgozni. Én meg mondtam nekik, semmi akadálya, majd közöltem az fizetési igényemet, valamint egy klíma, és egy mobil WC felállítását kértem. Erre ők hápogtak, vörösödött a fejük, majd kissé indulatosan közölték, hogy szó sem lehet róla. Én meg megvontam a vállam és otthagytam őket. Mikor felébredtem, egy pillanatig azt hittem, megtörtént, annyira valós volt minden. Aztán megkönnyebbültem. :D
Elkísértem Benit a suliba, beszéltem a tanítónővel, hogy ha gond van, szóljanak, jövök érte. Elég nyúzott volt a srác reggel, s eddigi tapasztalataim alapján, ha az egyik beteg, a másik is az lesz. Aztán hazafelé vettem egy kis gyümölcsöt. Sebi szépen, okosan, nagyfiúsan megvárt addig, negyed óra, ennyit egy hatéves is kibír egyedül, főleg, ha a kedvenc játékát (MineCraft) játszhatja közben.
Itthon bedobtam egy adag ruhát a mosógépbe, elmosogattam, felporszívóztam, kisúroltam a kádat, mosdót, adtam a gyereknek enni, inni és vitaminokat is tömtem belé. Nem köhög, nem taknyos, csak a torkát fájdítja, kicsit nyűgös és lázas időnként. Olyan tipikusan vírusos kórsága van, mint az esetek 99%-ban.
Most meg írok. Ide. Mert jól esik. Talán, egyszer, majd a gyerekeim idősebb fejjel elolvassák, s örülnek egy-két olyan emléknek, amire ők már nem emlékeznek. Remélem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!