A mai napom Benikéről szólt. Reggelit adtam neki, segítettem tisztálkodni, aztán felöltöztünk és lementünk biciklizni. Már egészen ügyes, ahhoz képest, hogy csak tegnap kezdte el igazán megtanulni. Eddig csak szemezett vele, tolta... ráülni nem nagyon akart. Tegnap sikerült ráültetni, ment is már egyedül pár métert, de mindig megijedt, ha elengedtem. Ilyenkor elfelejtett tekerni, lerakta a lábát, rosszabb esetben elesett. Nagy baja persze nem lett.
Ma viszont megtört a jég! A házunk mögött egy játszótér terül el, s mellette egy nagyon hosszú, frissen felújított - ergo sima - járda. Kimentünk oda, felültettem, s végigfutottam vele a távot a járda végéig. Hol fogtam, hol nem. Visszafelé már egyedül jött, én még a táv felét se tettem meg, mire ő a végére ért. Ezután sikerült megtanulnia nagy ívben kanyarodni is, igaz, egyetlen kurta körnél többet nem volt hajlandó megtenni. Pedig könyörögtem neki, hogy csak még egyet, hadd vegyem fel telefonnal, hogy anya is láthassa milyen ügyes a nagy fia. Nem akarta.
Három dolog nem megy még: egyedül elindulni, fékkel megállni - jelenleg a fék nála azt jelenti, hogy lerakja a lábát - és gyorsan irányt váltani. Simán nekiment a játszótér kerítésének, se fék, se gyors irányváltás... De mindettől függetlenül szerintem nagyon ügyes. Persze vannak olyan gyerekek, akiket felültetnek, és 10 perc múlva úgy kerékpározik, mintha mindig is ezt csinálta volna. Benike nem ilyen, sebaj. Pár nap és belejön. ;-)
Miután kitekertük és kifutottuk magunkat - előbbit ő, utóbbit én -, hazajöttünk pihenni, enni. Használhatott a mozgásterápia, mert szó nélkül szunnyantott 3 órát, igaz velem együtt. Öregember nem gyorsvonat, ugyebár?!
Délután, laza levezetésként elsétáltunk a boltba kenyérért, majd megcéloztuk a játszóteret. Meglett koromnak hála, elfelejtettem vizet hozni, s édes drágám szólt is a hatalmas ugribugrik és rohangálások közepette, hogy szomjas. Nincs mit tenni, irány a mama, aki szerencsére az utcában lakik. Persze az ivás vacsorába torkollott, ahogy azt illik egy mamánál. Hogy én mennyire szeretem a pulykanyak levest...
S mielőtt unalomba futna röpke beszámolóm, elmondom miért is írtam le mindezt. Kisfiam kért a mamától papírt és színes ceruzákat, mert rajzolni akart. Azt már eddig is tudtuk, hogy balkezes, bár evésnél rendre a jobb kezével is próbálkozik. Látszik, hogy sutább a jobbja, de nem vészes. Most azonban ledöbbentem. Miután megkapta a kért holmikat, mindkét kezébe fogott egy-egy ceruzát és kijelentette, hogy a papának rajzol házat, virágot, vihart. Majd elkezdte: a ház egyik felét valamilyen sötétebb színnel, a másikat világosabbal. Idáig nem is lenne gond nekem sem, de ő mindezt két kézzel, egyszerre vetette papírra! Még 5 éves sincs...
A vacsora és művészi hajlamok kiélése után hazajöttünk, megfürdettem, fogat is mostunk. Egyedül a mesét nem tőlem kérte, az a kiváltság már anyát illette. Igazából nem is bántam...
Ma viszont megtört a jég! A házunk mögött egy játszótér terül el, s mellette egy nagyon hosszú, frissen felújított - ergo sima - járda. Kimentünk oda, felültettem, s végigfutottam vele a távot a járda végéig. Hol fogtam, hol nem. Visszafelé már egyedül jött, én még a táv felét se tettem meg, mire ő a végére ért. Ezután sikerült megtanulnia nagy ívben kanyarodni is, igaz, egyetlen kurta körnél többet nem volt hajlandó megtenni. Pedig könyörögtem neki, hogy csak még egyet, hadd vegyem fel telefonnal, hogy anya is láthassa milyen ügyes a nagy fia. Nem akarta.
Három dolog nem megy még: egyedül elindulni, fékkel megállni - jelenleg a fék nála azt jelenti, hogy lerakja a lábát - és gyorsan irányt váltani. Simán nekiment a játszótér kerítésének, se fék, se gyors irányváltás... De mindettől függetlenül szerintem nagyon ügyes. Persze vannak olyan gyerekek, akiket felültetnek, és 10 perc múlva úgy kerékpározik, mintha mindig is ezt csinálta volna. Benike nem ilyen, sebaj. Pár nap és belejön. ;-)
Miután kitekertük és kifutottuk magunkat - előbbit ő, utóbbit én -, hazajöttünk pihenni, enni. Használhatott a mozgásterápia, mert szó nélkül szunnyantott 3 órát, igaz velem együtt. Öregember nem gyorsvonat, ugyebár?!
Délután, laza levezetésként elsétáltunk a boltba kenyérért, majd megcéloztuk a játszóteret. Meglett koromnak hála, elfelejtettem vizet hozni, s édes drágám szólt is a hatalmas ugribugrik és rohangálások közepette, hogy szomjas. Nincs mit tenni, irány a mama, aki szerencsére az utcában lakik. Persze az ivás vacsorába torkollott, ahogy azt illik egy mamánál. Hogy én mennyire szeretem a pulykanyak levest...
S mielőtt unalomba futna röpke beszámolóm, elmondom miért is írtam le mindezt. Kisfiam kért a mamától papírt és színes ceruzákat, mert rajzolni akart. Azt már eddig is tudtuk, hogy balkezes, bár evésnél rendre a jobb kezével is próbálkozik. Látszik, hogy sutább a jobbja, de nem vészes. Most azonban ledöbbentem. Miután megkapta a kért holmikat, mindkét kezébe fogott egy-egy ceruzát és kijelentette, hogy a papának rajzol házat, virágot, vihart. Majd elkezdte: a ház egyik felét valamilyen sötétebb színnel, a másikat világosabbal. Idáig nem is lenne gond nekem sem, de ő mindezt két kézzel, egyszerre vetette papírra! Még 5 éves sincs...
A vacsora és művészi hajlamok kiélése után hazajöttünk, megfürdettem, fogat is mostunk. Egyedül a mesét nem tőlem kérte, az a kiváltság már anyát illette. Igazából nem is bántam...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!