Tíz nap

Kicsit messzebbről kell kezdenem, mint pár nap. Egészen pontosan december 14-ig kell visszaugranunk az időben. 

Indítom az időgépet, beszállás! 

Levezettem már az aznapi időm körülbelül 2/3-át, mikor az oktatóm a rutinpályát céloztatta meg velem. 

Mikor megálltunk, komoly arccal rám nézett, majd megkérdezte, mikor tudok még jönni a héten és a jövő héten. Mondtam, hogy csütörtök nem jó, péntek necces, szombat jó lenne, de gondolom, akkor ő sem akarja erre szánni a hétvégéjét is. Jövő héten hétfő, kedd, szerda közül kettő nap jó, csütörtöktől téli szünet van a suliban, aznap és pénteken vigyázok a srácokra. 

De ő pont arra a péntekre, 23-ára gondolt, szabaddá tudnám-e tenni magam. Néztem értetlenül, de csak egy pillanatig, aztán leesett, de ő is folytatta: van egy vizsgahely, s úgy gondolja, ha addig jövök még 3-4 alkalmat, érdemes lenne megpróbálni. 

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, megoldom. 

A párhuzamos parkolás után határoztam el, hogy erről senkinek nem szólok. Bízom benne, hogy sikerül a vizsgám, s meglepetést akarok szerezni mindenkinek.

Idáig az időhopp, most vissza a kvázi jelenbe.

Nagyon durván sűrű volt az elkövetkezendő időszak. S nem csak a vezetés miatt, hanem mert úton-útfélen "hazudnom" kellett azoknak, akik a vizsgám időpontja felől érdeklődtek. Igen, Krisztámnak is.

Ez lelkiismereti szempontból is megterhelt kissé. Nem azt mondom, hogy néha nem fér bele az életbe egy-egy kegyes hazugság, amivel igazából nem árt az ember, maximum a saját lelkiismerete háborog kicsit, de ez már túlnőtt ezen.

Egyre fáradtabb és feszültebb lettem. Próbáltam a helyzetet normálisan kezelni, de a hétfőre már úgy fordultam rá, hogy alig aludtam éjjel. Fáradt voltam, de levezettem az aznapit. Volt kis bénázás, de nem kiugró.

Kedden aztán, újabb félig-meddig átvirrasztott éjszaka után, olyan voltam, mint aki soha életében nem ült kormánynál, azt se tudja, mi az a sebességváltó, irányjelző, tolatás... Hazafelé volt körülbelül 2-3 perc, mikor konkrétan semmi mást nem láttam a főútból, mint a saját sávunkat. Minden más elmosódott paca volt, érzékelésen és felfogáson kívüli valami. Ahhoz is fáradt voltam, hogy a tükörbe nézzek, csak tartottam a lábam a gázon, s mikor kellett, mozdítottam a kormánykereket, hogy az úton maradjunk. 

Hatalmasakat pislogtam, megdörgöltem a szemeim (felváltva), megráztam a fejem, attól féltem, 90-es tempónál elalszom. S a hiba nem is ez volt, hanem hogy nem szóltam erről az oktatómnak. Ha megteszem, biztosan megállhattunk volna valahol. A szülővárosom határába érve "felébredtem", de úgy éreztem magam, mint aki nem is önmaga. Hazavittük tanulótársat, aztán hazagurultunk, s végre kiszállhattam.

Szerdán srácokra vigyáztam, egy nappal előbb kezdődött nekik a szünet, kikértük őket a suliból. Nem láttuk értelmét, hogy ünnepségen kelljen ülniük. Beírtam a "családi ok" bejegyzést az igazolásokhoz és ezzel megoldottnak tekintettem a dolgot. Ahogy az is, hiszen van 3 nap minden évben, amit a szülő igazolhat.

Aznap éjjel sokkal jobban aludtam, Krisztám meg is jegyezte reggel, hogy sokkal jobban nézek ki. Eredetileg ő aznap még dolgozott volna, anyum vigyázott volna a srácokra, de Sebi belázasodott éjjel, s az anyai szívnek parancsolni nem lehet...

Aznap főleg a parkolásokat gyakoroltuk. Nem mondom, hogy jeleskedtem benne. A tolatás még csak-csak, de az orral beállás... pff... hagyjuk kategória. Persze, mivel ez már 22-én történt, így a legtöbb parkolóban, üzletnél elég sokan álltak, jöttek-mentek az emberek, sokszor öngyilkos módon, s mivel amúgy sem voltam kipihent, elég sokat levett az energiámból az is, hogy rájuk is figyelni kellett, s nem csak azt, hogy hány centire vagyok a másik autótól, megvan-e a kötelező 40-40...

Így estére ismét olyan szinten voltam fáradt, hogy már 6 órakor elbóbiskoltam félig ülve, félig fekve. Éjszaka bezzeg... Felébredtem éjfélig kétszer, visszaaludni meg nagyon nehezen tudtam. Amikor csak becsuktam a szemem, a kormánynál ültem, tükör, tolatás, parkolás... Hajnali 1 felé már bevettem egy fél Frontint. Többet nem mertem, ki is kellett annak ürülnie. Így sikerült 2 óra tájban elaludni, s valamikor 5 előtt ébredni.

Nagy bögre fekete tea, önmagamhoz képest bőséges reggeli.

Azt kérded, miért nem kávé? Mert nincs. Az ilyen 3:1 megoldások, amiket a vendégeink miatt tartunk, nekem nem jönnek be. De egy adag fekete után is képes vagyok elaludni, tapasztaltam már nem egyszer.

Ing, boxer, farmer, meleg pulcsi, vastag zokni, sapka, vékony kabát, s a vezetéshez használt zöld tornacipő bundás talpbéléssel. Iratok, pénztárca, telefon, kulcs, tízórai (két banán), egy kulacs víz, s a hátizsákom. Indulás.

7.30-kor ültem be, 8:15-ig leértünk és mentünk egy kis kört Szekszárdon. Utána oktatóm egy másik tanulót vitt vizsgázni, én a Közlekedésfelügyelet előterében vártam a soromat.

Azt kérded, ideges voltam-e? 

Szerinted? :P

9:15 felé visszaértek, nemsokára már fent voltam az oktatómmal és a vizsgabiztosommal az emeleten, adatokat egyeztettünk, feladathúzás... stb. Lementünk, a biztos beült, mondta, hagyjuk az ellenőrzést, csak mondjam el szóban. Elmondtam. Az oktatóm szólt, induljunk.

Őszintén megmondom, fogalmam sincs már, merre mentünk pontosan. Arra emlékszem, hogy az OBI parkolóban kellett parkolnom: jobbra orral be, balra hátra be. Az első "tökéletesre" sikerült, a másodiknál még javítás után sem álltam középen, túl jobbra sikerült. Beálltam, de nem a 40-40-es szabály szerint. Vizsgabiztos és az oktatóm is morgott egy sort, igyekeztem nem odafigyelni.

Később az ipari park felé kanyarodtunk, ipszilonozni kellett volna, de a biztos közölte, ne menjünk be, elég lesz a Sport utcában is, aztán menjünk vissza. Az elrontott parkolás után is, de ekkor már eléggé megijedtem. Ennyire rosszul csináltam volna, hogy elég volt, végeztünk?

Közben folyamatosan beszélgettek az oktatómmal, mindenféléről. A feszültségtől vezérelve egy fél mondat erejéig megszólaltam én is, kaptam is érte a biztostól, hogy ez egy magánbeszélgetés, inkább a vezetésre figyeljek.

Nyeltem egy nagyot, láttam, jobb, ha befogom a számat.

Megcsináltam az ipszilont, úgy, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, aztán vasúti átkelő, majd vissza a Felügyeletre. Parkolóban a biztos kiértékelte a teljesítményemet, ahol ismét meg mertem szólalni (nem kötözködtem, egyetértettem vele), mire ismét kaptam a fejemre, hogy hagyjam őt beszélni.

Elnézést kértem, s attól kezdve csak annyit mondtam, hogy "igen", "igen", "köszönöm", "viszont látásra".

A vizsgaeredményem: 5 hibavonal. Ebből egy a nem 40-40-es parkolásért, egy a nem egyenletes fékhasználatért (sose volt túl baráti a viszonyunk), egy a közlekedési helyzet lassan történő felismeréséért (picit tököltem a körforgóknál, de mit csináljak, ha sok autós nem használ indexet), egy a tükörhasználatért (tény, többet kell, de a többiektől tudom, ezt szinte mindenki megkapja), egyet meg azért, mert nem győződöm meg arról, hogy a többiek észlelték-e a jelzésemet. Ez utóbbit nem értem, talán ez is a tükörre vonatkozik, vagy esetleg a körülnézésre, de emiatt egyszer sem szólt, a tükörért igen.

A parkolás gyakorlással korrigálható. A fékezés is, ahogy a tükörhasználat is. A kicsit óvatosabb ritmusom már velem marad, ezen nem tudok változtatni, ilyen vagyok.

Hazafelé az oktatóm vezetett, mert mikor kiszállt a biztos az autóból, s én felfogtam, hogy sikerült a vizsgám, a kormánykerékre borultam, s elkezdtem sírni. Mester kérdezte is, mi a baj. Mondtam, semmi, csak kijött a feszültség. 

- Az nem baj! Hátra ülsz, vagy a helyemre? - kérdezte.

Elmosolyodtam, ezt nem lehet kihagyni!

- A helyére!

Nem szívesen vezettem volna haza, s így pont jó volt. Másik tanuló vizsgája is sikerült, így nagyon jó hangulatban telt a hazafelé út. Megbeszéltük, hogy a tolatást nagyon elszúrtam, de akkor már bánta a fene, viszont az orral előrét, amitől nagyon féltem, nagyon szépen oldottam meg.

Joggal kérdezheted, hol a negyedik manőver? Oktatóm elmondta, a szegély mellé, orral előre, két autó közé kimaradt, mert nem látott olyan helyet, ahol ez megoldható lett volna. Akkora forgalomban, ami tegnap volt, nem csoda, szinte a fákon is parkoltak.

Felhívtam Krisztát, aztán édesanyámat is. Volt öröm! 

Nálam jobban persze senki sem örülhetett volna. Hiába, már Robinson is tudta, jó nap a péntek! :)

Ja, hogy mi lett végül a titkolózással? Kriszta közölte egyik nap, hogy azt álmodta, a héten majd levizsgázom, de nem szólok senkinek sem előtte, csak hozom a jó hírt. Boszorkány ez a nő! :D

S mikor e sorokat írom, nem csak annak örülhetek, hogy nemsokára jogom lesz autót vezetni, hanem hogy ma éjjel több, mint 6 órát aludtam egyhuzamban. Édes, kegyes állapot.