Tudom, unod. Jelenleg ezzel töltöm az időm egy részét, így erről van a legtöbb élményem. Akár a kormánynál, akár a hátsó ülésen csücsülve. Persze, beszámolhatok arról is, hogy reggel óta hasmenésem van, vagy hogy mosok, porszívózok, s hogy Krisztám főzött tegnap (paprikás krumplit), előtte meg én sütöttem csirkecombokat... Vagy hogy a srácok ismét és rendületlenül hozzák a jó eredményeket. De ezek sem túl érdekesek, ha belegondolsz. Elsőre igen, másodikra talán, harmadikra meg már csak legyintünk. Naugyehogyugye?! :D
Egyébként, ha már itt tartunk... Mármint ott, ami nem a vezetés. Szombaton bálban voltunk. Az iskola szervezte, jótékonysági táncmulatság volt egy beteg kislány részére, akinek a gyógyulásához otthoni steril szoba kellene. Volt élőzene, előtte énekkar, tánc után meg tombola.
Az énekkart meghallgattuk, megtapsoltuk. Az élőzenére táncikáltunk, már amennyire a fájós térdem engedte. Többet kellett volna, Krisztám igényelte volna, de megértő volt velem. A hústest korlátai... Aztán vettünk egy kazal tombolát, tisztán támogatásként, nem a nyeremények vonzása miatt. Még beszéltünk is róla, hogy nem várjuk meg a sorlolást, ha túl későn lesz. De végül csak maradtunk, jól éreztük magunkat.
Mikor megvettük a tombolákat, mondtam Drágámnak, itt a fődíjas, s neki kell majd kimenni érte. Megértően bólogatott, arcán az együttérzés vigasztalónak szánt mosolyával.
Akkor mutatnám is, mi volt az utoljára húzott nyereménytárgy, amit, ki nem találnád, ki hozott el. :D
Ezen felül, az elsők között húzták ki egy másik számunkat, ami egy kis csomagot ért, benne verseskötettel, zoknival, fánksütővel.
A dobostortát azonnal felszeleteltük, s végigkínáltuk, akit tudtunk. A fele el is fogyott, a másik felét hazavittük, édesanyámékat kínáltuk meg vele másnap, mikor mentünk a srácokért. Meg persze a fiúknak is jutott. Nekem annyi elég volt, hogy lenyaltam a késről a krémet. Továbbra sem rajongok ezért a süteményért. Nincs benne gyümölcs, bocsi. Még ha orosz krém lett volna... ;)
De vissza a tegnapra!
Lefelé az egyik tanulótárs vitte az autót, én valamikor fél tíz tájban ültem a volánhoz. Rögtön azzal kezdtem, hogy az oktatóm szerint nem tekertem eléggé a kormányt balra. Én úgy láttam, kifértünk a kapun, de tény, ami tény, azt ő közelebbről tapasztalhatta, mennyi volt a kocsi jobb oldala és a kapu között. Aztán kikanyarodni balra, becsatlakozni a forgalomba. Jobbról két szép kisteherautó parkolt, semmit nem lehetett látni tőlük, így, mint aki hímes tojásokon lépdel, úgy engedtem az autót egyre előrébb. Már vártam, hogy szól az oktató, haladjunk, de nem tette. Valami hatodik érzéktől vezérelve még a fékbe is beleléptem, s ekkor feltűnt a kisteherautók mögül egy harmadik.
- Honnan tudtad, hogy jön? - kérdezte Mesterünk - Én nem láttam.
- Én sem láttam. - válaszoltam - De a két kistehertől semmit nem látni. Inkább megálltam.
Ezután kisebb bakikkal, de eredményesen köröztem a városban, egyetlen piros lámpát sem néztem be, egyetlen zebránál sem kellett felhívni a figyelmem, hogy gyalogos állt a szélén. Aztán jött a mumus, az a körforgó, ahol a múltkor kétszer egymás után lefulladtam... Jelentem, fejlődöm, most csak egyszer sikerült!
Szerintem, ez már lelkileg jött így össze, ráfeszültem arra az útkereszteződésre. Nem mentségként, vagy magyarázatként, de tanulótárs is ugyanott, ugyanúgy... Mumusunk az a körforgó.
Aztán az ipari park felől jöttem vissza a vasúti átjáró felé, négy sávra bővül az út, s én azonnal kihúztam az autót jobbra. Persze index után. Oktató azonnal megkérdezte, miért.
- Belső sávon, aki akar és gyorsabb, menjen csak.
- Nagyon helyes, reméltem, hogy nem azt mondod, a jobbra tartás miatt.
- Azt csak városon kívül van.
- Ahogy mondod, helyes.
- Bár, ahogy elnézem, maradhattunk volna bent is, a külső sáv kicsit zötyögős és senki sincs mögöttünk.
- Nem baj, jól csináltad, maradjunk csak itt.
Világított a burám a büszkeségtől. :)
Aztán egy STOP táblánál, balra kanyarodás után elhangzott az alábbi mondat:
- Így, tökéletes!
Ilyet még soha nem hallottam tőle. Nem csak nekem nem mondott ilyet még, másnak se, ha emlékeim nem csalnak. :D
Ezután hazafelé jót beszélgettünk a főzésről, majd a helyi ipari parkban egy balra betolatást és jobbra kiállást is megcsináltam, gond nélkül. Nem mondom, a parkolóba bekanyarodás lehetett volna szebb is, de, mivel tudom, a Mester egyik érzékeny pontja a záróvonal, s mivel igen kopott ott a festés, picit túlengedtem az autót, így cseppet kockásra sikerült a manőver. Bánja a fene! :D
Jó nap volt, örömteli nap.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!