Ma is voltam Szekszárdon. Lefelé is, hazafelé is én vezettem.
Nagyon, de nagyon figyeltem mindenre, 7:30-től kezdve egészen 9:07-ig abszolút semmi gondom nem volt, pár tanácsot, figyelmeztetést leszámítva (inkább a zebra után váltsak sávot legközelebb, vagy korán kiraktam az indexet...).
Aztán 9:07-kor, egy zöldet mutató jelzőlámpa felé haladtam. Jobbról gyalogos állt a zebránál, neki piros. Észleltem a jelenlétét, felpillantottam a lámpára, ami akkor váltott át sárgára. Szemem sarkából azt láttam, hogy a gyalogos, egy idős hölgy megindul. Eredetileg át akartam gurulni a sárgán, de így lekaptam lábam a gázról és kuplung-fék, ami a csövön kifért. Közben hallottam az oktatót: "Nehogy megállj!". Késő volt. Mikor a hölgyre pillantottam, rájöttem, nem lépett le, csak a táskáját, vagy ridiküljét, vagy minekhívjákját igazgatta, abba nyúlt bele, úgy, hogy maga elé húzta, s én ezt érzékeltem mozgásnak. Nem tagadom, megijedtem.
Ettől a pillanattól kezdve zuhant a teljesítményem.
Amúgy is észrevettem, hogy másfél óra a határ, utána nagyon elfáradok, tompulok.
Ezt követően egy pirosba rongyoltam volna bele, mert akkor meg úgy éreztem, már nem tudnék megállni, inkább átcsúszok a sárgán. Oktató megmutatta, hogy volt még elég hely, meg tudtunk állni. Utána elnéztem egy elsőbbségadást. Nem, nem az volt a baj, hogy nem adtam meg, hanem hogy olyannak akartam megadni, akivel szemben nekem volt. Mondhatnám, hogy ó, csak előzékeny akartam lenni a másik tanulóautóval, de nem lenne igaz. Elnéztem, nekem volt elsőbbségem. Aztán hazafelé félreváltottam, ötös helyett hármast kapcsoltam, bár ezt azonnal észleltem és javítottam. Majd már itthon elég szélesen vettem egy bal kanyart. Nem vittük el a táblát, nem mentünk neki a szegélynek, de szélesebb volt, mint ahogy kellett volna. Ez utóbbinál, mentségemre szóljon, egy szép nagy kamion mellett kellett volna ízlésesen bekanyarodnom, én meg az ilyenektől szeretek kicsit több távot hagyni.
Végül, hogy teljes legyen a nap, egy STOP táblás kereszteződésnél bizonytalankodtam. Szépen megálltam, majd egyes, kuplung picit fel, lassan csorgunk előre, forgatom fejem, mint akit épp pofoznak. Látom, hogy balról jön egy autó, de besorol középre, balra kanyarodáshoz. Én egyenesen mennék, csak elengedem és pá, mindenki mehet a dolgára. Jobbról másik autó, de kissé messze van még. Megint balra nézek, az érkező odaért a vonalhoz. Sehol senki, rajta kívül. Jobbra nézek, autó lassan érkezik. Engedem kicsit a kuplungot. Oktató szól, hogy lassan, majd felemeli a hangját, hogy "Figyeld a bal oldalit!". Nem kiabált, csak a korábbihoz képest felemelte a hangját. Én meg, mint akit megcsíptek, balra kaptam a fejem, közben beleléptem a fékbe. Mit mondjak, talán ha kettővel gurultunk, de lesatuztam. Látom, hogy az, aki balról jött, továbbra is áll a középsőben, pedig a nekem jobbról (neki a szemből) érkező már elment mellette. Végül elindult. Oktatóm meg elégedetlenül kérdezte, miért kell így megállni, miért kell ilyen durván belelépni a fékbe. Mert megijedtem...
Ez a mai nap krónikája. Talán negatívnak tűnik, de hidd el, nem az. Tanulok, ez hibákkal jár. Bosszantó hibákkal, kisebbekkel, nagyobbakkal. Ez természetes folyamat. Baj akkor lenne, ha nem tanulnék belőlük, csak stresszelnék rajtuk. Zavar, de egyben kell is. Mert lehet, hogy megijedek egy-egy helyzettől, vagy utasítástól, de még jobban akkor lennék megijedve, ha az oktató egy szót sem szólna egész úton. Az igazi horror lenne, legalább is nekem.
Máshogy megvilágítva (egy korábban hallott hasonlattal élek): én most egy csiszolatlan drágakő vagyok, amit a szakember olyanná alakít, hogy az a szemnek szép, kellemes és kelendő legyen. Meglehet, ez a folyamat nem könnyű, de a végeredmény mindenért kárpótol.
Szóval, kedvesem, ne aggódj és ne törj le, buzog bennem a pozitív szemlélet! Bízom önmagamban és a tanáromban, előbb-utóbb meghozza ez a munka is a maga gyümölcsét. ;)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!