Ami biztosan nem kerül bele az önéletrajzomba

Emlékszel még, hogy mennyire jól ment a vezetés a múltkor?

A mai nap eddig egy... egy... szörnyen nehéz nap.

Fáradtan ébredtem, sajgott a fogam és a fejem. Hogy melyik melyiktől, nem tudom. A derekam is hasogatott, a térdem is szurkálódott (betett nekik a hétvégi bál). Borotválkozás közben hab került a számba, továbbra sincs jó íze. Aztán egy csinos hasmenéssel folytatódott a reggel, háromszor mentem oda, ahová még a király is gyalog jár. Később a reggelire szánt virsliket ejtettem le, s miközben lehajoltam, hogy felvegyem, kiborítottam a csomagolásukban lötyögő levet. Jutott a lábamra is. Ezután leforráztam a mellkasomat a kancsóból felfröccsenő teavízzel. Kiesett a kezemből a teás doboz, majd a kiázott filtert dobtam a kuka mellé. Ezt követte a félbevágott citrom bosszúja, lespriccelte az arcomat, majd a facsaró elmosásakor az erősen megnyitott csap segítségével löttyintettem egy adag vizet a konyhakőre. Meg magamra. Meg mindenre, ami ott volt a közelben. Reggeli közben, hála az égnek, semmi bajom nem esett, felöltözni is sikerült baleset nélkül, viszont a tízóraira szánt banánt és a kulacs vizet majdnem itthon felejtettem.

Mikor beültem az autóba, beállítottam a tükröt, sebesség, de észrevettem, hogy kicsit messze ülök. S ahelyett, hogy üresbe raktam volna az autót, megpróbáltam, a kuplungot benyomva tartva, előrébb húzni az ülést. Szerinted?

OK, Szekszárdra gond nélkül leértünk.

Tanulótársat kiraktuk az okmányirodánál, tegnap vizsgázott, ment intézni a papírokat.

Aztán egy olyan körforgónál, ahol soha nem szúrtam el semmit, lefulladtam. Újraindítottam és megint lefulladtam. Mi a fene van? Egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Olyan volt, mint mikor először ültem autóban. Innen is elnézést a mögöttünk állóktól!

Utána majdnem belementem a pirosba, oktató szólt rám. Sajnos, az előttem lévőt figyeltem, ő még átment (neki még biztos sárga volt), nem a lámpát. Ez nagy hiba, azonnali bukást jelent.

Ezt követően egy tökéletes ipszilont mutattam be, hogy aztán megint meggyűljön a bajom a pirossal. Ez már nem azért volt gond, mert nem vettem észre, hanem mert nem fékeztem eléggé és túlmentünk volna a vonalon, amin meg kellett volna állni. S hogy az egészet betetézzem, annyira figyeltem egy zebránál a gyalogosokat (szépen átengedtem balról is, jobbról is őket), hogy nem vettem észre, szemben behajtani tilos van, ismét az oktató szólt, hogy jobbra kéne fordulni, nem egyenesen menni.

A zebrákkal, egyébként, a mai napon semmi gondom nem volt, minden gyalogost észrevettem, megálltam, ahol kellett, átengedtem, akit kellett. Ez tagadhatatlanul jól ment, s emiatt meg is dicsérem magamat!

Hazafelé, apróbb bakiktól eltekintve (finomabban lépjek a fékre, vagy elég lett volna a kettes is, nem megállni és egyes...) minden rendben volt.

Holnap ugyanez a kör következik, nagyon-nagyon remélem, hogy jobban fog menni!