Ötödik lépés - bocsánat

Néhányan azt mondták nekem az elmúlt napokban, hogy elindultam egy úton, egy olyan úton, mely önmagam megismeréséhez vezet. Úgy érzem, igazuk is van, meg nem is. Furcsa, igaz? Végül is, ha megnézem a mostani helyzetemet, amit leírtam, másról sincs szó, mint a testemről, az elmémről és a szívemről. Mégis, úgy látom, úgy érzem, több ez önismereti utazásnál.

Nem ezért kezdtem neki, s nem ezért vetem virtuális papírra sem. Egyszerűen kényszert érzek arra, hogy írjak. De az alapvetés sem ez volt. Változni akartam. Változtatni akartam. Uralmat akartam. A testem felett, az érzéseim felett, a gondolataim felett. Kitörni és irányítani. Letörni felesleges ágakat, letenni káros szokásokat, megszabadulni koloncoktól.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz. Persze, szinte már mantraként írom, hogy nehéz ez, nehéz az, nehéz amaz... de ha lépést tartasz velem, vagy belegondolsz, átérzel valamit ebből az egészből, te is tudod, változni mindig nehéz. Ráadásul fájdalmas, kínokkal teli.

Nem, nem azért, mert az ember nem akarja ezt az egészet. Azért, mert közben szembesül azzal, hogy mi mindennel nem számolt előtte, mi minden van másként, mint hitte, remélte, s mi mindennel kell szembenéznie, amire egyáltalán, semmiféle iskola, vagy jó tanács, senki és semmi nem készíthette fel.

Lemondani dolgokról, amit szeretek. Megváltoztatni szokásokat, amik évtizedek óta a társaim. Másként gondolni, másként érzeni, másként cselekedni, másként tekinteni a világra, más ember lenni, mint akit eddig láttam a tükörben. Nem, nem külsőleg, bár látszik, sokkal inkább belsőleg, s viselkedésben.

Fájdalmas, mint minden változás. Mint egy orvosi beavatkozás, aminek meg kell lennie, hogy gyógyulásnak indulhasson a seb. Fogorvosi rendelő megvan?

De nem panaszként mondom. Egyszerűen leírom, mert le kell írnom.

A korábbi énem már feladta volna. Utálná az egészet, gyűlölné, hiszen gyűlöl minden változást, mindent, ami nem kiszámítható, ami nem 2+2. Elemző típus vagyok, olyan ember, aki szereti tudni, mi után mi következik, hogy kalkuláljon, tervezzen, s ha ez borul, ráadásul nem lehet hamar rendbe rakni, rosszul érzi magát, menekülésbe kezd. Nem gyávaságból, hanem az ismeretlennel való számítás lehetetlensége miatt. Számomra ezt nehéz elviselni tudati és érzelmi szinten. 

Egyébként az érzések is ide tartoznak. Mások érzései. Ha valaki sír, nem az együttérzés a bennem fellobbanó reakció, hanem, hogy megértsem, miért sír. S ha nem tudom logikailag levezetni, nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Azt mondod, kissé autista vagyok? Lehet. Állítólag minden férfi az, valamennyire. Nem tudom.

De vissza az eredeti témához: miközben azt szeretném, hogy másként lássak, érezzek, gondolkozzak, akarva, akaratlanul sebeket okozok magamnak, melyeket szintén fel kell dolgoznom. S ha ezt más embertől érkező negatív hatások is erősítik, még inkább elveszettnek érzi magát az ember.

Kell ez nekem?

Jogos kérdés.

Mikor eljutottam ide, egy dologhoz tudtam visszanyúlni, egyetlen dologhoz, ami ennek az egésznek az alapja: a szeretethez.

Ha szülő vagy, tudod, milyen kegyetlen érzés, ha beteg a gyerek, s neked borogatnod kell, gyógyszert kell beadnod neki, vagy injekcióra kell vinned az orvoshoz. Tehetetlen vagy, netán még bűntudatod is van, hogy fájdalmat okozol neki, s azt kívánod, bárcsak inkább te lennél beteg.

A szeretet indít erre, az az elemi érzés, ami akkor fog el igazán elsöpörhetetlenül (férfiként), mikor először a kezedbe foghatod a gyermekedet. Engem legalább is akkor töltött el először. S azóta is...

A szeretet visz mindig tovább, a szeret ad erőt, a szeretet képes elviselhetővé tenni a tudatot: most éppen fájdalmat okozol. Ez ad felmentést, ez válik a bűnök bocsánatává.

Csak ide tudtam én is visszanyúlni, így tudtam bocsánatot nyerni önmagamtól. Furcsán hangzik, ugye? De, végül is, ez az egész az, nem?

S ha mást nem is értem el ezzel, azt mindenképpen, hogy könnyebben veszem mások ostobaságait. Nem könnyen, de könnyebben. Hiszen a legnehezebben már túl vagyok: képes vagyok megbocsátani magamnak.

Igen, akár azt is, hogy ha az úton, aminek a lépéseit nap nap után keresem, eltévedek. Akár véletlenül, akár szándékosan, de időnként rossz irányba fordulok, vagy visszatérek az ösvény elejére. Jobb ezt szerető megbocsátással kezelni, semmint haraggal, bűntudattal, önostorozással. Ezek rossz tanácsadók. Pont azért, mert könnyen jönnek. Túl könnyen. Kéretlenül.