Negyedik lépés - őszinteség

A türelemről szóló bejegyzésemben, az utolsó mondatokban említettem, hogy ha sikerült felismerni és tudatosítani, hogy esetleg türelmetlen voltál önmagadhoz, egy fontos lépést mégis megtettél.

Ez az őszinteség.

Említettem azt is, hogy az ember képes kitartani egy rossz döntése mellett, csak azért, mert nem akar szembenézni a következményekkel, nem akarja beismerni, hogy tévedett, rossz utat választott.

Hazudik önmagának.

Hogy ez miért baj? Nos, ugye te szereted, ha hazudnak neked? Ráadásul tudod, hogy hazudnak neked? Ugye, hogy nem?! Te sem, én sem. Senki sem. A hazugság rombol. Romba dönti a hitet, a bizalmat, a lelkesedést, a szeretetet.

Gondold csak végig, mikor hazudtál magadnak utoljára! Tegnap este? Ma reggel? Mikor az utolsó szelet süteményt megfogtad, s eltüntetted a pocakban, mondván, "ennyi úgysem árt", "ez még belefér"? Vagy mikor ebéd, vacsora után kilopakodtál a konyhába, valamilyen indokkal, csak hogy a tűzhelyen hűlő ételből egy kanálkával "megkóstolhass", de úgy, hogy észre ne vegyék? Vagy mikor a közértben bedobtad a csokit a kosárba, s betoltad hazafelé menet, nehogy a párod, gyerekeid, szomszédok, akárki rajtakapjon a nasin? Vagy amikor azt kérdezték, hány kiló vagy, azt válaszoltad, nem tudod, nem is érdekel, meg mérleged sincs? Vagy kevesebbet mondasz, mint amit a mérleg mutat? Vagy amikor azzal nyugtattad magad, hogy azért nehéz felmenni gyalogosan a dombtetőre, emeletre, mert fáradt vagy és különben is öregszel? Vagy a vacsorát kinevezted uzsonnának, hogy a pótvacsorád lehessen az "igazi"? Vagy a szűk ruhát ráfogtad a mosásra? Vagy mikor afelől érdeklődik az orvosod, mit eszel, "elfeledkezel" egy-két dologról? Vagy mikor azt mondod, ha mások bántanak, hogy nem érdekel, megszoktad már?

Soroljam tovább? Ugye, nem kell, legalább az egyikben magadra ismertél... S tudtad, most is jól tudod, amit magadnak és másnak mondtál, mondasz, nem több, mint hazugság. 

Hogy honnan veszem mindezt? A fentiek mind-mind az én hazugságaim is, testvér...

HAZUDUNK, mindenkinek, s magunkat legfőképp!

Igen, az, hogy ezt feladjuk, szintén nagyon nehéz. Az ember nem szeret szembesülni azzal, kicsoda, micsoda, s hogy amit tesz, nem felel meg annak a képnek, amit látni szeretne magáról. Senki sem szeret szembenézni a saját hibáival, bűneivel, legyenek azok bármekkorák is. Másét persze előszeretettel cincáljuk, citáljuk, olvassuk, de a sajátunk szent és sérthetetlen.

Pedig, mi sem vagyunk mások, ugyanolyan tökéletlenek és esendőek vagyunk, mint bárki ezen a piciny bolygón. Ha ez igazán tudatosul bennünk, s nem csak akkor, mikor mentegetni kell magunkat, képesek leszünk őszintén szembenézni mindazzal, amivé lettünk életünk során.

Akkor meglátod, hogy igen is számít az az utolsó süti, hogy a zugevés sem visz előrébb az életúton, hogy a súlyod nem te vagy, így ha hirdetni nem is kell, de szégyellni sem, hogy az "úszógumid", "koffered" miatt vagy fáradt és öregebb, mint kéne, hogy a nasik, plusz étkezések és elhallgatott falatok miatt szűkebb a ruhád, hogy az orvos segíteni akar, nem cseszegetni, s hogy igen is iszonyatosan, brutálisan fáj, amikor valaki a súlyod miatt csúfol, lenéz, undorodik tőled (hiába vigasztalod magad azzal, hogy ezzel önmagáról állított ki bizonyítványt, a megvetése akkor is ott ég benned)...

Szembe kell ezekkel is nézni, ahogy szembe kellett nézni a rossz emlékekkel, érzésekkel, gondolatokkal. Légy őszinte magadhoz, légy őszinte mindhalálig! Egy egyenes embert sokkal, sokkal, sokkal könnyebb szeretni, még akkor is, ha időnként a pokolba kívánnánk a "kegyetlensége" miatt. :)