Hetedik lépés - bizalom

Nem akarok olcsójánoskodni, s azzal a közhellyel jönni, hogy "Bízz magadban!". Pedig, valahol erről van szó.

A bátorságról szóló posztomban ejtettem pár szót arról, hogy mennyire másként lehet gondolkodni egy olyan dologról, amihez negatív érzelmeket kötünk általában. Ha más szemüvegen át nézünk valamit, mint azaddig,  egészen más képet kaphatunk ugyanarról a dologról. Így válhat a rosszból jó, a félelmetesből barátságos, a bonyolultból könnyű.

Egy magamfajta, kövér ember, folyamatos harcot vív a testével és a szívével. Tudja ugyan, hogy amit tesz magával, nem jó, nem szolgálja az érdekeit, nem hosszabbítja az életét, nem segíti előre, ám ezt a tudást jó mélyen elzárja magában, vagy hagyja, hogy az érzései, vágyai, a teste kívánságai elfedjék ezt a figyelmeztető hangot.

Persze mindig megkapjuk, hogy akaratgyengék vagyunk. Meg szedjük össze magunkat. Meg nézzünk magunkra. Meg mi lesz így velünk. Nem sorolom, ismered te is.

Az még a jobbik eset, ha jó szándékból teszik, csak éppen az ilyen segítség, ami nem más, mint szidalom, igen ritkán vezet tartós pozitív eredményre. Ha vezet egyáltalán. Fogalmazzunk úgy, a megszidott ember maximum engedelmeskedik, de nem fogad szót (a kettő meg olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől). Amint lehet, szabadul a lánctól, amit ráaggattak. Pontosan azért, mert annak éli meg, ami: verbális büntetésnek azért, mert valamit nem jól csinált.

Ez megnyilvánulhat akár agresszióban is, de általában csendes hallgatás a történet vége. Legalább is látszólag. Mert odabent, legbelül, ahol a legjobban fáj, az önvád újabb csírája bújik ki a földből.

A fentiek okán nem szeretem a fogyókúra szót. Próbáld csak ki, írd be a Google-be, hogy fogyás, oldalakon át lapozhatsz a jobbnál jobb módszerek, receptek és mifenék között. Szuper ötletek, kedves képek, ígéretek... Csak épp egyetlen egy dolgot felejtenek el, szinte kivétel nélkül. Illetve, másként mondom: szinte kivétel nélkül csak egyetlen dologra koncentrálnak.

Igen, a kilogrammokra.

Elmondják, mit, mikor és hogyan egyél. Táblázatokba foglalják a megfelelő ételeket, a megfelelő mozgásokat, a kellő időtartamokat, az elégetendő kalóriákat és még mindenféle adatot. Dátumot is, hogy ki ne feledjem. Mert ugye egy hónap alatt ennyit adhatsz le, meg két hetes turbó diéta, meg kutyafüle...

Nem vagyok tévedhetetlen, messze álljon tőlem a nagyképűség, de tapasztalatból beszélek, mint egy igen csak érintett személy, hogy nagyon hibás a felépített rendszer, s ennek az az oka, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről, AKIRŐL ez az egész szól: az emberekről.

Nem táblázatok vagyunk, nem kalória adatok, nem testtömegindex, nem receptek...

Emberek vagyunk. Érzésekkel. Erényekkel és hibákkal. Gondokkal és gondolatokkal. Fájdalmakkal és örömökkel.

Tényleg azzal kell terhelni az amúgy is nehéz helyzetben lévőt, hogy a nyakába aggatnak egy rakat számadatot és odavágják neki, hogy ennek feleljen meg? Komolyan attól várnak tartós pozitív eredményt, hogy ugyanazt a sablont rakják a szeme elé, amit egyébként is megkap minden nap, mindenhonnan?

Úgy látszik. Ráadásul ezek után azon csodálkoznak, elkerekedő szemekkel, hogy miért nem sikerül lefogyasztani az embereket. Ilyenkor veszik elő a Jolly Jokert: nincs akaraterejük!

Nem, nem a módszer hibás, hanem a páciens nem akar meggyógyulni! Kiktől is hallani ezt? Te is tudod...

Mindenkiben van akaraterő. MINDENKIBEN! Bárki képes jó eredményekre, csak meg kell találni a megfelelő kulcsot az őt nyitó zárhoz. Minden emberben van azonban egy közös pont, egy olyan vágy, amivel hegyeket lehet megmozgatni.

Ez a hit. Illetve a bizalom.

Szárnyakat ad minden embernek, ha hisznek, ha bíznak benne. Nézz meg egy kisgyermeket, akit támogatnak szóban, tettekben, mikor kihívás előtt áll! Nézd meg, mire képes! Nézd a felszabadult mosolyt, mikor sikerélmény éri, mikor megdicsérik! Nézd meg, hogy tekint arra, aki átsegítette a számára nehéz helyzeten!

Miért gondolják, hogy mi, felnőttek, kövér felnőttek másként működünk? Miért gondoljuk mi magunkról, hogy másként működünk? Emberek vagyunk, legyünk fiatalabbak, idősebbek, alacsonyabbak, magasabbak, bármilyenek. Ugyanúgy működünk kívül és belül.

Egészen eddig arról beszéltem minden bejegyzésemben, hogy erősnek kell lenned. Erősebbnek kell lenned, mint az önutálatod, a türelmetlenséged, a hazugságaid, az önvádad, a félelmeid. Hogy másként kell lásd magad, az érzéseid, a tested. Másként kell bánj velük, mint eddig. S bár ezek nem azért voltak így, mert rosszat akartál, sőt, de akárhogy is nézzük, az eddig uralkodó vágyaidat és az eddig téged vezérlő testedet háttérbe kellett szorítanod, hogy az a kapitány vegye át az irányítást, aki tartani is akar valahová az ösztönök vak tapogatózásán túl.

Felmerül a kérdés: a testem, a vágyaim, a kívánságaim vajon csak engedelmeskedtek, vagy szót is fogadtak...

Bízz magadban! Higgy magadban! Abban, hogy jól csináltad, amit eddig csináltál, s abban, hogy a csapatod minden tagja képes volt belátni: csak egységben győzhettek. Hogy amit eddig tettél értük, sokszor azzal ellentétesen, amit tenni szerettek volna, a javukra szolgált. A végtelenségig nem irányíthatod őket, hagyni kell, hogy önmaguktól dolgozzanak egymásért.

Bíznod kell bennük, bíznod kell a tested jelzéseiben, bíznod kell abban, hogy ő is tudja már, mi szolgálja az érdekeit és mi nem.

Kicsit olyan zagyva, igaz? Az. Tényleg. Mondok egy példát.

Amikor leülsz enni, hogy eszel? Kapkodva, alig rágva, csak nyelve? Gyorsan elfogy, amit kimertél, s már lépnél a következő adagért? Továbbra is álló nap ücsörögnél a tévé előtt, vagy kattintgatnál az egérrel?

Vagy lassabban eszel, mint korábban? Megrágod az ételt, élvezed az ízeket, s nem arra törekedsz, hogy minél többet tömhess magadba? Sőt, képes vagy otthagyni a tányérban a kiszedett adagot, mert érzed, hogy elég volt? Hirtelen mozoghatnékod támad, sétálnál, úsznál, bicikliznél?

Ha az utóbbi, akkor ideje bíznod abban, amit a tested akar közölni veled: megtanulta és megfogadta, amit tanítani akartál neki. Dicsérd meg, ajándékozd meg még több hittel, bizalommal, s élvezd a szeretetét!