Kilencedik lépés - kitartás

Talán még emlékszel, mit írtam a türelemmel foglalkozó bejegyzésemben. Ha nem, segítek: a tartós eredményhez türelmesnek kell lenned.

Arról is írtam korábban, hogy önmagunk elfogadásához muszáj megszabadulni a sablonoktól, s hogy ez nem fog könnyen menni. Mindig vissza akarják tolni a szemünk elé, visszacsempészni a gondolataink közé. Sokszor nem mások, hanem mi magunk hasonlítjuk magunkat egy másik emberhez.

"Nekem miért nem megy az, ami neki?" - a kérdést biztosan te is ismered. Akár az általam leírtakkal kapcsolatban is.

Ne érezd magad emiatt rosszul. Ezt nevelték belénk, ezzel élünk nap mint nap. Erre a mesterségesen generált és folyamatosan épített igényre épül szinte minden (főleg, amivel pénzt lehet kitermelni belőlünk). Akik teljesen ki tudják húzni magukat ez alól, boldogok. Például a kisgyerekek. Aztán el is rontjuk őket...

De visszatérve a lényegre: az, ami körülvesz, nem azt akarja, nem azt segíti, hogy te te lehess. Nagyon kevés ember akar, vagy tud abban támogatni, hogy mind fizikailag, mind mentálisan, mind érzelmileg egészségesen élhesd a neked utalt életidőd. 

Még az orvos is csak a tüneteket tudja kezelni, a gondot magát nem. Vágnak, szúrnak, fúrnak, felírnak, leírnak, s jó esetben jobban leszel. Általában inkább nem leszel rosszabbul. Ez nem az ő hibájuk, amit tanultak, azzal igyekeznek neked segíteni. De ha visszakanyarodunk arra, hogy mire épül társadalmunk egész rendszere, láthatod, sokat nem várhatsz.

Miért írok ilyeneket?

Azért, mert egyetlen ember van, akire maradéktalanul számíthatunk, s ez az ember mi magunk vagyunk. Senki nem küzdhet értünk úgy, mint saját magunk.

Önmagammal, a vágyaimmal, a kívánságaimmal, az emlékeimmel, a testem gyengeségeivel harcoltam. Sikereket éltem meg, láttam, hogy egyáltalán nem reménytelen a helyzet, s örültem minden apró eredménynek, büszkén feszítve a tükörben. 

Győztem.

De ez csak az első futam, az első menet volt. Nem lehet leülni, megnyugodva, hogy ennyi, vége, a csúcson kell abbahagyni.

Az a rossz hírem van, hogy ezt nem lehet abbahagyni!

Elindultunk, együtt, valahova, remélhetőleg egy olyan cél felé, ami ad, s nem elvesz. Hatalmas málhával kezdtünk neki, vittünk mindent, ami csak otthon volt.  Aztán az út során rájöttünk, hogy ez sem kell, az sem kell. Főleg azok nem kellenek, amikről először úgy gondoltuk, a legfontosabbak.

Haladunk előre, néha kitérőkkel, néha hurkokkal, néha visszalépésekkel. Tanulunk minden piciny élményből, legyenek akár jók, vagy rosszak, mindegyiket megéljük, s építjük önmagunkat.

Elesünk, eltévedünk, hogyne, ezzel jár. Kellemetlen, fáj, hogyne, ezzel jár.

De akkor is haladunk előre, mert tudjuk, ha feladjuk, nem vár más, csak az, amit eddig elhagytunk, amiből szabadulni akartuk. Amitől szabadulni akartunk.

Ha elfogadod, én a kezemet nyújtom neked továbbra is, gyere!