A második éjszakát töltöttem a munkahelyemen. Azonban nem is az éjszaka volt a nehéz, hanem a hajnal.
Akkora hóakadályokat fújt össze a hó az úton az iparterületen - amerre mennem kell a buszhoz - hogy a biztonsági őrség autója nem tudott elmenni éjjel. Volt szerencsém megtapasztalni, milyen érzés lábszárközépig merülni a friss hóban, ahogy azt is, milyen érzés, ahogyan visszapotyog a zoknim és a bakancsom közé a kristállyá fagyott víz. S hogy a boldogságom teljes legyen, a hóátfúvásos részeken nem láttam a már jéggé fagyott, korábbról ott maradt keréknyomokat, így ha szerencsétlenül léptem, még az egyensúlyom megőrzéséért is komoly közelharcot kellett vívnom. Hála az égnek, egyetlen egyszer sem estem el, de többször közel álltam egy kiadós taknyoláshoz.
Ráadásul a szél, amit nem fog le semmi sem, folyamatosan az arcomba fújta a hódarát, így azon kellett igyekeznem, hogy valamiképpen "árnyékoljam" szúrós hókristályok elől. A máskor 20 perces laza séta most kemény 32 perces küzdelem volt a természet erejével. Elmondani nem is lehet, ezt látni kell! A híradókban lehet látni hasonló képeket, amikor elakadt autókat mutogatnak a sötét utakon, miközben szél keresztbe fújja a havat.
Természetesen az erőmű parkolóit folyamatosan tisztították, egy munkagép folyamatosan és látványosan azon melózott, hogy oda-vissza tolja a szinte már semmivé apadt havat. Azzal persze a kutya nem törődött, hogy eközben a közeli pályaudvarról induló buszok is csúszkálnak, a sofőrök úgy közlekednek a 6-os főútig, mintha tojáson járnának. :S
Persze nehogy azt hidd, hogy a városban sokkal jobb volt a helyzet. A főbb utak még csak-csak, de a mellékutak és a járdák... katasztrófa. Persze az utóbbiban benne van a keze minden itt élőnek, de azért az sem túl biztató, hogy míg hazaértem a megállóból egyetlen hómunkást sem láttam. Tegnap reggel is csak - írd és mond - egyetlen legény volt talpon a vidéken.
Belegondolni is félek, mi lesz itt, ha komolyan és hirtelen olvadni kezd a hó...
Akkora hóakadályokat fújt össze a hó az úton az iparterületen - amerre mennem kell a buszhoz - hogy a biztonsági őrség autója nem tudott elmenni éjjel. Volt szerencsém megtapasztalni, milyen érzés lábszárközépig merülni a friss hóban, ahogy azt is, milyen érzés, ahogyan visszapotyog a zoknim és a bakancsom közé a kristállyá fagyott víz. S hogy a boldogságom teljes legyen, a hóátfúvásos részeken nem láttam a már jéggé fagyott, korábbról ott maradt keréknyomokat, így ha szerencsétlenül léptem, még az egyensúlyom megőrzéséért is komoly közelharcot kellett vívnom. Hála az égnek, egyetlen egyszer sem estem el, de többször közel álltam egy kiadós taknyoláshoz.
Ráadásul a szél, amit nem fog le semmi sem, folyamatosan az arcomba fújta a hódarát, így azon kellett igyekeznem, hogy valamiképpen "árnyékoljam" szúrós hókristályok elől. A máskor 20 perces laza séta most kemény 32 perces küzdelem volt a természet erejével. Elmondani nem is lehet, ezt látni kell! A híradókban lehet látni hasonló képeket, amikor elakadt autókat mutogatnak a sötét utakon, miközben szél keresztbe fújja a havat.
Természetesen az erőmű parkolóit folyamatosan tisztították, egy munkagép folyamatosan és látványosan azon melózott, hogy oda-vissza tolja a szinte már semmivé apadt havat. Azzal persze a kutya nem törődött, hogy eközben a közeli pályaudvarról induló buszok is csúszkálnak, a sofőrök úgy közlekednek a 6-os főútig, mintha tojáson járnának. :S
Persze nehogy azt hidd, hogy a városban sokkal jobb volt a helyzet. A főbb utak még csak-csak, de a mellékutak és a járdák... katasztrófa. Persze az utóbbiban benne van a keze minden itt élőnek, de azért az sem túl biztató, hogy míg hazaértem a megállóból egyetlen hómunkást sem láttam. Tegnap reggel is csak - írd és mond - egyetlen legény volt talpon a vidéken.
Belegondolni is félek, mi lesz itt, ha komolyan és hirtelen olvadni kezd a hó...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!