"Ismerd meg önmagad!"
Ma tanultam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt. Valami olyasmit, ami talán az egyik legfontosabb az életben. Ma tanultam valamit önmagamról.
Utolsó napomat töltöttem a munkahelyen ebben a dekádban. Reggel 7:45 volt, az erőmű északi övcsatornájának másik oldalán olasz vadászok - magyar segítőikkel - vadkacsákra lőttek sörétessel. Mikor kiléptem a tartózkodóhelyiségből, hogy ellenőrizzem a szomszédos épületben lévő PLC-t, eldurrant két lövés: bumm, bumm...
Léptem egyet célom felé... s ekkor éreztem, hogy a ruhámba, az épület falába, az arcomba, a hajamba sörét csapódik! A kezeimet azonnal a fejemre, az arcom elé kaptam és mélyen lehajoltam, szinte leguggoltam. Egy pillanatra lelassult a világ, s a gyerekeimre, a feleségemre gondoltam. Érdekes módon nem éreztem félelmet, vagy csak nem emlékszem rá.
Elhaltak a dörrenések, a parányi lövedékek kopogása abbamaradt. Bal kezemmel beletúrtam a hajamba, s miközben lekotortam magamról a sörétet, emberfeletti dühöt érezve ordítani kezdtem a túlpartra. Konkrétan nem írnám le, hogy mit mondtam, mert nem szalonképes. Kívülről nézve elég idétlenül nézhettem ki, de abban a pillanatban - az ösztöneimtől vezérelten - ölni tudtam volna. Szerencsére nem volt mivel.
Világéletemben gyávának, tutyimutyinak hittem magam. Talán mégsem vagyok annyira nyúlszívű, mint gondoltam eddig.
Ma tanultam valamit, amiről eddig fogalmam sem volt. Valami olyasmit, ami talán az egyik legfontosabb az életben. Ma tanultam valamit önmagamról.
Utolsó napomat töltöttem a munkahelyen ebben a dekádban. Reggel 7:45 volt, az erőmű északi övcsatornájának másik oldalán olasz vadászok - magyar segítőikkel - vadkacsákra lőttek sörétessel. Mikor kiléptem a tartózkodóhelyiségből, hogy ellenőrizzem a szomszédos épületben lévő PLC-t, eldurrant két lövés: bumm, bumm...
Léptem egyet célom felé... s ekkor éreztem, hogy a ruhámba, az épület falába, az arcomba, a hajamba sörét csapódik! A kezeimet azonnal a fejemre, az arcom elé kaptam és mélyen lehajoltam, szinte leguggoltam. Egy pillanatra lelassult a világ, s a gyerekeimre, a feleségemre gondoltam. Érdekes módon nem éreztem félelmet, vagy csak nem emlékszem rá.
Elhaltak a dörrenések, a parányi lövedékek kopogása abbamaradt. Bal kezemmel beletúrtam a hajamba, s miközben lekotortam magamról a sörétet, emberfeletti dühöt érezve ordítani kezdtem a túlpartra. Konkrétan nem írnám le, hogy mit mondtam, mert nem szalonképes. Kívülről nézve elég idétlenül nézhettem ki, de abban a pillanatban - az ösztöneimtől vezérelten - ölni tudtam volna. Szerencsére nem volt mivel.
Világéletemben gyávának, tutyimutyinak hittem magam. Talán mégsem vagyok annyira nyúlszívű, mint gondoltam eddig.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!