Kriszta szerint kicsit elfáradtam idegileg. Minden bizonnyal igaza van. Nagyon kevés dolog képes igazán felrázni, s még kevesebb köti le a figyelmemet negyed óránál tovább. Július óta nem voltam szabadságon, akkor is csak azért, hogy elkísérjem Benit a mandulaműtétjére. Előtte meg azért, hogy vigyázzak rá, míg Sebit a világra segítik. Ezzel ki is merült a keretem.
Tavaly ősszel költöztünk ide, akkor már tudtuk, hogy érkezik Sebóka. Emiatt nem lehetett komoly felújításokat végezni a lakáson, így akkor elmaradt a festés is. (Persze az sem elhanyagolandó tény, hogy mire kifizettünk mindenkit, a lyukas gatyánk maradt csak. Nem is lett volna miből megfelelően felújítani.) Tavasszal már ezerrel készültünk a babára, csupán egy hosszú hétvégét sikerült beiktatni. Talán emlékszel még az állatkertről és a Tropicariumról szóló bejegyzésemre.
Aztán végre megérkezett Sebi, majd nemsokkal rá Beni műtétjét vészeltük át. Azóta csak a pelenkák, gyerekruhák, óvoda, védőnő, oltások, gazdasági válság, munkahely, H1N1... stb. mókuskerekében forog a világ. Az aggódás bűvköréből az egyedüli - ám csak időleges - kiutat jelenleg csupán a gyerekek mosolya, Kriszta ölelése jelenti, jelentheti. Nehogy azt hidd, hogy ez vajmi kevés lenne! Nem, rengeteg erőt ad, de úgy tűnik Kriszta mégis kimondta, mert ki kellett mondania... Fáradt vagyok.
Ebből az egészből én csupán annyit éreztem, hogy napról napra fogy a türelmem, a jókedvem, az érdeklődésem, a nyugalmam, s egyre inkább kellemetlenül érzem magam a bőrömben. Nincs kedvem semmihez sem, nem foglakoztat igazán semmi sem. Felrakom a fejhallgatót a fejemre, s csak kattintgatok unottan a gép előtt görnyedve. Néha sikerül kirángatni ebből, nagyokat sétálunk, elolvasok egy könyvet, megnézünk egy filmet... vagy olyasmit, amit a gyerekek mellett, velük együtt is megtehetünk. De sokszor még gondolkodni sem akartam.
Minderre a tegnapi beszélgetésünk után jöttem rá. Kriszta felkapcsolta a villanyt idebent, s ezért őszintén hálás vagyok neki. Legalább a probléma már megvan, s ez fél siker a megoldás felé. A fény látom az alagút végén, a kérdés csak az, hogy a vonat merre halad.
Tavaly ősszel költöztünk ide, akkor már tudtuk, hogy érkezik Sebóka. Emiatt nem lehetett komoly felújításokat végezni a lakáson, így akkor elmaradt a festés is. (Persze az sem elhanyagolandó tény, hogy mire kifizettünk mindenkit, a lyukas gatyánk maradt csak. Nem is lett volna miből megfelelően felújítani.) Tavasszal már ezerrel készültünk a babára, csupán egy hosszú hétvégét sikerült beiktatni. Talán emlékszel még az állatkertről és a Tropicariumról szóló bejegyzésemre.
Aztán végre megérkezett Sebi, majd nemsokkal rá Beni műtétjét vészeltük át. Azóta csak a pelenkák, gyerekruhák, óvoda, védőnő, oltások, gazdasági válság, munkahely, H1N1... stb. mókuskerekében forog a világ. Az aggódás bűvköréből az egyedüli - ám csak időleges - kiutat jelenleg csupán a gyerekek mosolya, Kriszta ölelése jelenti, jelentheti. Nehogy azt hidd, hogy ez vajmi kevés lenne! Nem, rengeteg erőt ad, de úgy tűnik Kriszta mégis kimondta, mert ki kellett mondania... Fáradt vagyok.
Ebből az egészből én csupán annyit éreztem, hogy napról napra fogy a türelmem, a jókedvem, az érdeklődésem, a nyugalmam, s egyre inkább kellemetlenül érzem magam a bőrömben. Nincs kedvem semmihez sem, nem foglakoztat igazán semmi sem. Felrakom a fejhallgatót a fejemre, s csak kattintgatok unottan a gép előtt görnyedve. Néha sikerül kirángatni ebből, nagyokat sétálunk, elolvasok egy könyvet, megnézünk egy filmet... vagy olyasmit, amit a gyerekek mellett, velük együtt is megtehetünk. De sokszor még gondolkodni sem akartam.
Minderre a tegnapi beszélgetésünk után jöttem rá. Kriszta felkapcsolta a villanyt idebent, s ezért őszintén hálás vagyok neki. Legalább a probléma már megvan, s ez fél siker a megoldás felé. A fény látom az alagút végén, a kérdés csak az, hogy a vonat merre halad.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!