Vége a dekádomnak, ledolgoztam az 5 napot. Most pihenni fogok. Ennél unalmasabb, ugyanakkor békésebb 5 napom még nem volt. Nem mondom, hogy jó volt, de messze a legjobb eddig.
Hm... azt írtam tegnap, hogy elmondom a véleményem a WoW trilógiáról. Megközelítőleg 1200 oldal áll mögöttem. Ha csak ebből ismerném a Warcraft világát, nem fogott volna meg. Az író - Richard A. Knaak - tehetséges tollforgató, de nekem kicsit lebegős a történet. Nem adta vissza teljesen azt a hangulatot, amit vártam. Amit megszoktam a Warcraft-ból. A sztori egyébként megállja a helyét, de számomra kissé összecsapott. Ebben sokkal, de sokkal több volt. Persze az is könnyen meglehet - már csak a könyvek egyenkénti, szabályos oldalszámából ítélve -, hogy a megrendelő/kiadó korlátozta e keretek közé az író fantáziáját, lehetőségeit.
Van benne intrika, pár érdekes fordulat, de nem éreztem azt a bizsergő érzést, amit mondjuk a kedvenceim olvasása közben még most is, többedszerre is. (Ezeknek utánanézhetsz a profilomban.) Nem kerestem az állam, nem döbbentem meg, az események a maguk kiszámítható lépéseiben haladtak előre a végeredmény felé, ami szintén borítékolható volt.
Azt a "hibát" - sajnos - nem követte el az író, hogy az egyik főhőst túlságosan megszerettesse, majd megölje. Broxigar szerepe fontos volt, de általában csak töltelékként szolgált, testőrként. Lelki vívódásait kevéssé érthette az, aki csak ezt a trilógiát olvasta, ugyanis az ork Hordát, az erkölcsi mozgatórugókat, a társadalmukat, szokásaikat egyáltalán nem, vagy csak minimális szinten mutatta be az író.
Ugyanakkor a sötételf nemzettség heroikus küzdelme - a démonok ellen - sem volt meggyőző. A Lángoló Légió tombolása nem lehetett akkora, amekkorának az író bemutatta, ha az éjtünde seregek képesek voltak sokszor eredményesen felvenni a küzdelmet, majd hosszan feltartani a sereget. Kár, hogy vajmi keveset tudunk meg erről az érdekes elf fajról, azt is csupán elejtett megjegyzésekből. Ehhez képest rengeteget szerepelnek, ám sajnos a fentiek hiányossága miatt nem tud igazán kibontakozni a hozzájuk kapcsolódó élmény és nem ébresztenek igazi szimpátiát sem. Még az egyik főhösnek szánt Malfurion sem - sajnos -, pedig megérdemelné. Ikertestvére, Illidian árulása és bukása szintén kiszámítható, mint a szerelmi háromszögben eleinte örlődő, majd Malfurion mellett döntő Tiranda viselkedése is.
Csendesen jegyzem meg, hogy Illidian mágiában felmutatott tehetségnél több képesítésének eredete szintén jótékony félhomályban marad. Az emberi főszereplő, Rónin már készen kapja ezt a zabolátlan ifjú tálentumot. Bár Illidian szinte végig tisztelettel beszél róla, viselkedik vele, de eme mester-tanítvány kapcsolat másban nem túlzottan jelenik meg.
Az egyetlen igazi élményt nyújtó részt a sárkányok belső háborúja jelentette számomra. A Krázus-Korialstrasz azonosság, és a sárkányok sebezhetőségének bemutatása kissé feledtetni tudta a fentiekben olvasható fanyalgásomat. Bár kellően ez sem fedhette el, hiszen az író - sajnos itt is - a mágikus őrülettel operál, mikor Halálszárny tombolását mutatja be.
A másik nagyon szimpatikus szereplő - statisztaszerepe ellenére - Broxigar, a veterán ork harcos. Egyszerű, mint a faék, beskatulyázott - de tartással rendelkező - ork harcos, ám talán éppen ezzel megkapó. Nem vár tőle többet az ember. Kár, hogy az ő népére sem jutott túl sok oldal. Esetében a végfejlemény épp oly törvényszerű, mint Illidian árulása. Ha szimpatikusabbá tette volna az író, ha szívhez még közelibbé formálja, igazi hősként sirathattam volna meg.
Mindezek mellett kellemes 5 napot töltöttem el a trilógiával. Jó történet, kissé lapos tálalásban, de egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, WoW rajongóknak meg kötelező darab. Valószínűleg ők fogják a leginkább érteni és értékelni. Ők ismerik a hátteret is. Mi csupán egy történetet kapunk, igaz, egy egészen jó történetet.
Hm... azt írtam tegnap, hogy elmondom a véleményem a WoW trilógiáról. Megközelítőleg 1200 oldal áll mögöttem. Ha csak ebből ismerném a Warcraft világát, nem fogott volna meg. Az író - Richard A. Knaak - tehetséges tollforgató, de nekem kicsit lebegős a történet. Nem adta vissza teljesen azt a hangulatot, amit vártam. Amit megszoktam a Warcraft-ból. A sztori egyébként megállja a helyét, de számomra kissé összecsapott. Ebben sokkal, de sokkal több volt. Persze az is könnyen meglehet - már csak a könyvek egyenkénti, szabályos oldalszámából ítélve -, hogy a megrendelő/kiadó korlátozta e keretek közé az író fantáziáját, lehetőségeit.
Van benne intrika, pár érdekes fordulat, de nem éreztem azt a bizsergő érzést, amit mondjuk a kedvenceim olvasása közben még most is, többedszerre is. (Ezeknek utánanézhetsz a profilomban.) Nem kerestem az állam, nem döbbentem meg, az események a maguk kiszámítható lépéseiben haladtak előre a végeredmény felé, ami szintén borítékolható volt.
Azt a "hibát" - sajnos - nem követte el az író, hogy az egyik főhőst túlságosan megszerettesse, majd megölje. Broxigar szerepe fontos volt, de általában csak töltelékként szolgált, testőrként. Lelki vívódásait kevéssé érthette az, aki csak ezt a trilógiát olvasta, ugyanis az ork Hordát, az erkölcsi mozgatórugókat, a társadalmukat, szokásaikat egyáltalán nem, vagy csak minimális szinten mutatta be az író.
Ugyanakkor a sötételf nemzettség heroikus küzdelme - a démonok ellen - sem volt meggyőző. A Lángoló Légió tombolása nem lehetett akkora, amekkorának az író bemutatta, ha az éjtünde seregek képesek voltak sokszor eredményesen felvenni a küzdelmet, majd hosszan feltartani a sereget. Kár, hogy vajmi keveset tudunk meg erről az érdekes elf fajról, azt is csupán elejtett megjegyzésekből. Ehhez képest rengeteget szerepelnek, ám sajnos a fentiek hiányossága miatt nem tud igazán kibontakozni a hozzájuk kapcsolódó élmény és nem ébresztenek igazi szimpátiát sem. Még az egyik főhösnek szánt Malfurion sem - sajnos -, pedig megérdemelné. Ikertestvére, Illidian árulása és bukása szintén kiszámítható, mint a szerelmi háromszögben eleinte örlődő, majd Malfurion mellett döntő Tiranda viselkedése is.
Csendesen jegyzem meg, hogy Illidian mágiában felmutatott tehetségnél több képesítésének eredete szintén jótékony félhomályban marad. Az emberi főszereplő, Rónin már készen kapja ezt a zabolátlan ifjú tálentumot. Bár Illidian szinte végig tisztelettel beszél róla, viselkedik vele, de eme mester-tanítvány kapcsolat másban nem túlzottan jelenik meg.
Az egyetlen igazi élményt nyújtó részt a sárkányok belső háborúja jelentette számomra. A Krázus-Korialstrasz azonosság, és a sárkányok sebezhetőségének bemutatása kissé feledtetni tudta a fentiekben olvasható fanyalgásomat. Bár kellően ez sem fedhette el, hiszen az író - sajnos itt is - a mágikus őrülettel operál, mikor Halálszárny tombolását mutatja be.
A másik nagyon szimpatikus szereplő - statisztaszerepe ellenére - Broxigar, a veterán ork harcos. Egyszerű, mint a faék, beskatulyázott - de tartással rendelkező - ork harcos, ám talán éppen ezzel megkapó. Nem vár tőle többet az ember. Kár, hogy az ő népére sem jutott túl sok oldal. Esetében a végfejlemény épp oly törvényszerű, mint Illidian árulása. Ha szimpatikusabbá tette volna az író, ha szívhez még közelibbé formálja, igazi hősként sirathattam volna meg.
Mindezek mellett kellemes 5 napot töltöttem el a trilógiával. Jó történet, kissé lapos tálalásban, de egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, WoW rajongóknak meg kötelező darab. Valószínűleg ők fogják a leginkább érteni és értékelni. Ők ismerik a hátteret is. Mi csupán egy történetet kapunk, igaz, egy egészen jó történetet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!