Csak azután vettem észre, hogy az előző bejegyzésem "ünnepi", miután megírtam és kiraktam. Utólag már nem akartam szerkeszteni, így most emlékezem meg a "nagy" eseményről: a Már autókkal álmodom című szösszenetem volt a 400. blogbejegyzésem. Harsonák, konfetti... :D
S most, hogy mindenki arcára kiült a boldogság (bor)virága, tereljük gyorsan komolyabb témára a szót.
Nem, nem autó, nyugi, abból most, egy időre, elég volt. ;)
Még tavaly decemberben vettem észre magamon, hogy, leginkább édesanyám főztjének hatására, meg annak köszönhetően, hogy még mindig szeretek enni, a havi 1-1,5 kilogrammos súlycsökkenésem megállt. Idén januárban meg, hónap végén, 121 kilogrammot mutatott a mérleg. Február 10-e környékén már 122-t.
Persze, el is hallgathatnám, meg fényezhetném magam, kereshetnék mentségeket, de nem teszem. Tudom az okát, tudom, miért történt mindez.
Nem, nem felejtettem el, hogy milyen úton haladok.
Az események láncolata ott kezdődött el igazán, mikor levizsgáztam és felszabadultam az állandó feszültségből, amit a tanulás és vizsga jelentett. De nem volt túl sok szünet, mert elkezdődött az a folyamat, amiről az előző bejegyzésemben írtam, nevezetesen, elkezdtünk kocsit keresni. Eleinte vicces volt, aztán egyre nagyobb és nagyobb súllyal nehezedett rám. Jöttek a tanácsok és a javaslatok, meg a kételyeket támasztani kívánó szólamok.
Belezavarodtam és ráfeszültem.
Legfőképp abba, hogy megfeleljek a feleségem elvárásának: találjunk egy autót, vezessek, ne essek ki a megszerzett gyakorlatból, könnyítsem meg a család életét azzal, hogy elviszem őket oda, ahová csak kell. Például, meglátogatni anyósomat, vagy egy másik városba, orvoshoz a gyerekeket. Nem, ezt ő nem mondta nekem, én vettem ilyen formán magamra.
Aztán, talált egy eladó házikót egy közeli faluban, amit meg is nézett, tetszett is neki. Nem is kerülne sokkal többe, mint amennyit a lakásunk ér. Nem ez volt a gond, hanem a kérdés, hogy megvásárlás után hogyan jövünk ki a pénzből úgy, hogy egy kertes ház fenntartása mindig drágább, mint egy panel, plusz ott lenne az autó is, ami muszáj, ha be akarunk jutni a városba.
Olyan szintű feszültséget generált bennem e két dolog, vegyülve azzal, hogy ismét megtámadott az értéktelenség érzése, amit már nem tudtam normális keretek között kezelni. Felborult a szekér, hogy így mondjam. Mivel még mindig nincs munkám, s ahogy az egészségi állapotom alakul, nem is könnyen lesz, így én potyautasként élek a családban, mindenféle, általam biztosított bevétel nélkül. Az alkalmi segítségekért kapott ellentételekkel nem lehet állandó támaszként számolni.
Fejre állt bennem a világ. Egy ideig hallgattam erről, bíztam benne, hogy menni fog egyedül is, meg tudok birkózni vele, de talmi remény volt. Azon vettem észre magam, hogy napi szinten megeszek egy családi csomag szotyit, vagy tökmagot, meg olyan mennyiséget eszek másból is, ami túlmutat az addigi "eredményeimen".
Kézzel foghatóan, a mérlegen kívül, azt tapasztaltam, hogy a korábban laza övem szorítani kezdett, ha leültem, vagy hajoltam... stb. Időnként már akkor is, ha csak álltam, mentem.
Végül kiborultam. Az utolsó lökés egy közeli rokon megjegyzése volt, mely, hogy így fejezzem ki magam, nem volt túl fényes rám nézve. Nem kell drámára gondolni, nálam ez nem ezzel jár. Egyszerűen megfogtam a pálinkásüveget, s az esti gyógyszer helyett bedobtam 3 felest. Mivel régen nem ittam alkoholt, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem. Friss bátorságomtól indíttatva elmondtam Krisztának, hogy mit érzek, s ezzel összetörtem a családi ház vásárlásáról szőtt álmait.
Hosszan beszélgettünk, nem volt nehéz, ilyenkor nem igazán tudok járni. Az agyam általában tiszta, még ha nehezebben is beszélek, de járni nem tudok. Megállapodtunk abban, hogy a házvásárlást, egyelőre, elengedjük. Az autót pihentetjük. Emellett, mivel most már nem csak a derekam, gerincem fáj nonstop, hanem a térdeim (legfőképp a bal) is elkezdtek rosszalkodni, reggelente recsegni-ropogni, inkább arra koncentrálunk, hogy eljussak a megfelelő orvosokhoz, s ha az eredményeim azt hoznák ki, írni a megfelelő szervnek, benyújtva a munkaképesség csökkenésem megállapítása iránti keresetet.
Azóta minden visszaállt a korábbi kerékvágásba. Illetve, majdnem minden. A szotyi és tökmag iránti vágyam mind a mai napig kísért. Ilyesmit érezhet egy függőségben szenvedő személy, ha le akar szokni, csak, valószínűleg, sokkal erősebben. Annyi szerencsém van, hogy kényes ízlésem van e téren, nem eszem meg bármilyen szotyit, tökmagot. Ahol beszerezhetném ezeket, viszonylag messze van, illetve a tökmag drága is. E szempontból most jól jön, hogy fájnak a térdeim, mert így nincs kedvem se sokat lépcsőzni, se messze menni egy zacskó olajos magért.
A testsúlyomat érintő hatás is jelentkezett azóta, visszacsúszott 121-re a mérleg "nyelve". Az önértékelésemen ejtett sebeimet meg, ha már voltam oly balga, hogy bántottam magam, lassan begyógyítja a törődés, mely Krisztám felől árad.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!