Jelenleg hajnali 4:21 van. Mintegy 20 perce telefonált a párom, hogy már rendszeres, 5 perces fájásai vannak. Nekem szólt elsőnek, elvileg majd megvizsgálják. Várom az orvosi ítéletet. Benikénk szépen alszik, pedig elég sokat bénáztam a telefonnal, mire sikerült felvennem.
5:20 Meg se vizsgálták. "Akkor jöjjön, ha rendszeresek a fájások!" Mert nem azok, mivel hol 10 percesek, hol 7 percesek, hol 5 percesek... hiába, nem szeretnek korán kelni az ügyeletes egészségügyesek sem. Párom lezuhanyozott, pakolgat, mászkál a folyosón. Én meg közben megreggeliztem, megborotválkoztam.
6:15 Úgy tűnik indulnom kell a kórházba. Felöltözöm, riasztom édesanyámat, hogy jöjjön át, vigyázzon Benire. Húgom még elég kómás, így az anyósa visz fel Dunaújvárosba. Innentől kezdve nem tudom követni az időt, nagyon egybefolyt minden. Egy biztos: a 7 órás műszakváltás után friss team várt minket.
Ömlesztve minden: felérek a 3. emeletre, a szülőszobákhoz. Csengetek, beengednek, párom fogad zöld kórházi köpenyben. Szülésznőtől - édes, kedves, aranyos, tündér Klári "nénitől" - én is megkapom a kórház legnagyobb méretű műtősruháját. Beleférek. Párom szerint fogytam az elmúlt héten. Lehet...
Közben páromat rákötik az NST-re, megnézik a baba szívhangját. Tökéletes. Akkor mászkáljunk tovább. Zuhanyozni is lehetett, amit Kriszti nem hagyott ki. Vártuk a fájások erősödését és szaporodását. Lassacskán stabil 5 percből átmegy 4 percbe - én mértem.
Megérkezett a doktor úr is: Dr. Kohut László főorvos. Halk hangú, joviális, őszhajú úr. Megrepeszti a burkot. Időközben Dr. Bazsa Sándor osztályvezető főorvos is benézett néhányszor, pár kedves, biztató szó erejéig. A szülésznőnk (Mészárosné Herczeg Klára) ezután hozott egy nagy vajúdólabdát. Kriszti csüccs rá, én meg masszíroztam a hátát.
A 4 percből szépen átcsúsztunk a 3 perces fájásokba. Felsegítettem a páromat, mikor is az eddig szivárgó magzatvíz - elnézést, de máshogy nem tudom most megfogalmazni - úgy folyott el, mintha ott helyben bepisilt volna a feleségem. Gyors WC-zés és újabb NST: minden rendben továbbra is. Újabb orvosi vizsgálat, szépen tágul a méhszáj, már nem sok van vissza.
Kicsit mászkáltunk, kicsit beszélgettünk, s máris a 2 perces fájásoknál tartottunk. NST és orvosi vizsgálat ismét: rendben van a kicsi, de még mindig nem elég erősek a méhösszehúzódások. Adtak Kriszti popsijába oxitocin injekciót. A főorvos úr 5 percre ismét magunkra hagyott, s mire visszajött - így is akarta -, Krisztinek már székelési ingere volt, ergo, megindult a babánk.
Szülőágyra fel, NST a hason, orvos és szülésznő az alvégen. Jómagam szerény eszközei kimerültek egy segítő bal kézben, mellyel párom fejét, hátát tartottam, jobbomban pedig egy vizes ruhapelust, azzal törölgettem a homlokát, száját. Pár pillanat múlva már ez sem kellett, csak tartottam a páromat és hagytam, hogy kapaszkodjon belém.
Megkapta az utasítást: "Krisztina, nyomjál, mintha kakilnál!" Édes drágám pedig próbálta. Talán az ötödik próbálkozáskor végre megjelent egy kis fejecske a gátnál. Pici szünet, mert nem akartak gátmetszést - egy nagyobbacska lélegzetvételnyi pause. Szülésznő gondosan, lelkiismeretesen mindent megtett a gát védelméért - tudom, hisz néztem, láttam.
Aztán egy kisebb nyomással 10:15-kor kicsusszant a második fiam a szülőasztalra. Se fájdalomcsillapítás, se gátmetszés. Fantasztikus nő a feleségem! Tudom, hogy más nők - anyáink - is így szültek és szülnek. De Ő akkor is az én párom, s nekem ő a csoda. Kicsit bőgtem is...
Vártak egy kicsit, míg pulzált a köldökzsinór, majd elszorították két helyen, s enkezemmel elválasztottam anyát és fiát. Kiszívták a fiam orrából, torkából a váladékot, ellátták a köldökzsinór csonkját, s odafektették Kriszti mellére, nyakához. Az addig torkaszakadtából üvöltő babánk egy pillanat alatt elcsendesedett, s csak akkor kezdte újra a szirénázást, mikor elvitték lefürdetni, felöltöztetni.
Természetesen követtem a csecsemős nővért, s végignéztem ahogy lemosta, megmérte, újra kiszívta az orrát és a száját, majd bepelusozta, felöltöztette és pólyába tette. Mondanom sem kell, csöpp fiam torkaszakadtából ellenkezett és öklendezett. A végső eredmény: 3880 gramm súlyú, 53 centiméter hosszú, 37 centiméter fejkörfogatú, egészséges, nagy fiúgyermek.
Főorvos úr is meglepődött a fejkörfogaton, s bennem is világosság gyúlt. Szegény drága párom hatalmas erőfeszítések árán hozta a világra gyermekünket, szerencse, hogy csak egy kis repedés keletkezett, amit 2 öltéssel pillanatok alatt elláttak! A szerencsének esetünkben neve is vagyon: Klári "néni"!
A kötelező karszalag felhelyezése után végre megkaptam a fiamat: Sebestyén Hunor immár nekem, s csak nekem ordított. Beszéltem hozzá, majd azt az egyetlen dalt kezdtem énekelni, amit az elejétől a végéig tudok, a Micimackót.
Jutalmul időnként elhallgatott a Cseppem, s csak pislogott rám. Majd újra rázendített, s vadul tömte kis kezeit a szájába. Végre összevarrták páromat, lekapcsolták a villanyokat, s odatehettem mellé új kincsünket. De addigra már késő volt, kisfiúnk vérig sértődött, s nem akarta bekapni a cicit. Nógattuk, noszogattuk, s nehezen, de beadta a derekát. Végre csend lett. Ütemes kis cuppogás...
Gyorsan megeresztettem pár SMS-t, telefonhívást. Mire végeztem, kisfiúnk is megunta dolgot - vagy kiürült a cici. Átraktuk a másikra, jutalmul ismét halk cuppogás, nyöszörgés töltötte be kicsiny szobát. Végül elszundított.
Szülésznőnk 12:10-kor jött be, hogy akkor apuka menjen átöltözni és hozza fel a patológiáról a kismama - pardon, anyuka - holmiját. Sebit elvitte a csecsemősökhöz - erről szintén határozott véleménye volt gyermekünknek - Krisztit pedig egy pöpec tolószékben a gyermekágyra vitte. Én meg teljesítettem a harci küldetést: vad harcok árán visszaszereztem a holmikat. (Lementem egy szinttel lejjebb és lifttel felvittem a párom szobájába a táskákat.)
Itt, mondhatni, véget ér a történet, hiszen vizitidő közelgett, s így nekem le kellett lépnem a gyermekágyról - ahová hivatalosan be se mehettem volna. Búcsúzóul még hallottam, hogy Sebi a csecsemősöknek is megmondja a véleményét a kialakult helyzetről. Lerohantam a kórház aulájába, vettem egy napilapot és kimentem a Dózsa Mozinál lévő buszmegállóhoz. Felszálltam egy buszra, az hazahozott és végül is ennyi.
Halk utóirat: a meghatottságomat és hálámat leszámítva teljesen más élmény volt, mint Beni születése. Nem több és nem kevesebb, egyszerűen csak más. Kihagyhatatlan...
(A bejegyzésben látható képek minőségéért elnézést kérek, ennyire voltam képes abban a helyzetben. A jogi közleményért görgess a lap aljára!)
1 megjegyzés:
Nos, köszöntöm az új kissrácot a csapatban! Remélem, gyorsan felnő, és ő is Fallout-tal fogja tölteni a szabadidejét, és hozzá Netidőkkel! :)
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!