Az elmúlt napok szorgos házimunkával teltek - többek között. Nemsokára megyünk a kórházba, hogy hazahozzuk a páromat és a második fiamat. A bátyján már nagyon észrevehető az édesanyja hiánya: túlzottan eleven és sokszor szófogadatlan. Úgy csinál, mintha nem hallaná, amit mond neki az ember. Igyekszem megfelelni a feladatnak és anya helyett is anya lenni, de lássuk be, én ehhez jelenleg kevés vagyok.
Majd délután vagy este folytatom a bejegyzést, s ha lesznek újabb képek, azokat is feltöltöm. Addig is mindenkinek szép napot és/vagy jó munkát!
Folytatás:
Délután majdnem sikerült írnom, de Sebestyén úgy döntött, hogy az uzsonna utáni szundikálásból akkor ébred fel, mikor magam elé húzom a billentyűzetet. Hasfájós sikítással kezdte - s mivel anya aludt, én voltam a dajka -, majd egy kis büfi és durrantás után csendesen visszaszenderült bő 10 percre. Akkor viszont már a dallamos olá-olá sírással hozta tudtunkra, hogy elérkezett az első vacsora ideje.
Nade, nagyon előre rohantunk. Először is: itthon felejtettem a fényképezőgépet. Alapjában nem hatalmas gond, de kár érte. Reggel felbuszoztam Dunaföldvárra - apósékhoz -, hogy összerakjam a hordozó-autósülést. Szinte pontban 8 órakkor befutott Andris barátunk - sógorom gyermekkori barátja, de most már az enyém is - akivel elindultunk Dunaújváros felé. Embertelen forgalom volt az autópálya felhajtójáig. Utána már sima ügy volt a kórházig. Eredetileg sógorom vitte volna haza az unokaöccsét, de megfázott és berendelték a munkahelyére is valami fontos projekt miatt. Az egész napban nekem ez fájt a legjobban.
Kriszti szinte teljesen elkészült már, a papírokra várt. Mi addig levittük a kocsiba a bőröndöt, majd átrohantunk az anyakönyvvezetőhöz a Sebi születési anyakönyvi kivonatáért. Bár múlt héten azt mondták, hogy ma reggelre kész lesz a papír, ehhez képest ma reggel küldte át a kórház a szükséges iratokat. Nagy gondot nem jelentett, az ügyintéző hölgy pikk-pakk kitöltötte a szükséges formanyomtatványt és mehettünk Isten hírével.
Közben megjöttek a szükséges zárójelentések is - mint kiderült, csak a páromé, már a liftben voltunk, mikor szóltak, hogy a Sebiét elfelejtették odaadni -, mi meg a még hátralévő cuccok elpakolásáig beültünk Andrissal a büfébe és leittuk magunkat a sárga földig szénsavas üdítővel.
Mire felértünk, Kiscsillag torka szakadtából ordított. Odaléptem hozzá, leguggoltam, megsimogattam a pocakját és csend lett. Le a lifttel - párom meg visza a Sebi papírjaiért - majd be a kocsiba és irány Dunaföldvár, apósék.
Szűk órát elbabázgattak az ősök - közben Sebi megint betolta az arcba a cicit -, majd le Paksra. Itthon édesanyám finom levessel és gyümölcsszósszal várta a megfáradt ifjú anyukát és férjét. Andris egy percig nem maradt, csak felhozta a csomagokat, s már rohant is haza a várandós párjához. Kár, de majd legközelebb...
Anyu kicsit megnézte a babát, majd hazament, hogy apuval visszajönnek este. Mi meg lepihentünk családilag, mind a négyen. Délután szopival nyitottunk ébredés után. (Nem fura, hogy a szülők sokáig többes számban beszélnek a csecsemőjükről: mi ezt csináltuk, mi azt csináltuk???) Kis játék, kis gyereknevelés. Beni egyszerűen képtelen volt viselkedni. Ugrált, kiabált, szófogadatlan volt, pedig rá is figyeltünk, meghallgattuk, beszélgettünk vele. Nem csak az öccsére koncentráltunk. Új még neki is ez a helyzet, majd csak alakul...
Átjöttek szüleim, elragadtatással nézték a kiSebik unokájukat. :D Anyu még ringatta is egy erős hasfájós ordítási roham és az azt lezáró hatalmas durrantás közepette. (Közben eszembejutott, hogy Beni igazán akkor vadult meg, mikor anyuék átjöttek. Papával mindig birkózik, vadul. Most is ezt szerette volna.) Vacsora mindenki másnak, majd megfürdettem a törpöst - határozottan ellenezte a tortúrát. Anyja gyorsan megtörölgette, lekezelte a köldökcsonkját, majd szopi. Anyu közben "megfürdette" Benikénket, majd papával együtt hazamentek.
Most itt ülök a gép előtt, Sebi már alszik a vacsi után, Beni is valószínűleg, mert a hangját se hallani. Fáradt vagyok, akárcsak a párom. Egy új nap vár holnap, de addig még az éjszakát is túl kell(ene) élnünk. Szorítsatok!
Majd délután vagy este folytatom a bejegyzést, s ha lesznek újabb képek, azokat is feltöltöm. Addig is mindenkinek szép napot és/vagy jó munkát!
Folytatás:
Délután majdnem sikerült írnom, de Sebestyén úgy döntött, hogy az uzsonna utáni szundikálásból akkor ébred fel, mikor magam elé húzom a billentyűzetet. Hasfájós sikítással kezdte - s mivel anya aludt, én voltam a dajka -, majd egy kis büfi és durrantás után csendesen visszaszenderült bő 10 percre. Akkor viszont már a dallamos olá-olá sírással hozta tudtunkra, hogy elérkezett az első vacsora ideje.
Nade, nagyon előre rohantunk. Először is: itthon felejtettem a fényképezőgépet. Alapjában nem hatalmas gond, de kár érte. Reggel felbuszoztam Dunaföldvárra - apósékhoz -, hogy összerakjam a hordozó-autósülést. Szinte pontban 8 órakkor befutott Andris barátunk - sógorom gyermekkori barátja, de most már az enyém is - akivel elindultunk Dunaújváros felé. Embertelen forgalom volt az autópálya felhajtójáig. Utána már sima ügy volt a kórházig. Eredetileg sógorom vitte volna haza az unokaöccsét, de megfázott és berendelték a munkahelyére is valami fontos projekt miatt. Az egész napban nekem ez fájt a legjobban.
Kriszti szinte teljesen elkészült már, a papírokra várt. Mi addig levittük a kocsiba a bőröndöt, majd átrohantunk az anyakönyvvezetőhöz a Sebi születési anyakönyvi kivonatáért. Bár múlt héten azt mondták, hogy ma reggelre kész lesz a papír, ehhez képest ma reggel küldte át a kórház a szükséges iratokat. Nagy gondot nem jelentett, az ügyintéző hölgy pikk-pakk kitöltötte a szükséges formanyomtatványt és mehettünk Isten hírével.
Közben megjöttek a szükséges zárójelentések is - mint kiderült, csak a páromé, már a liftben voltunk, mikor szóltak, hogy a Sebiét elfelejtették odaadni -, mi meg a még hátralévő cuccok elpakolásáig beültünk Andrissal a büfébe és leittuk magunkat a sárga földig szénsavas üdítővel.
Mire felértünk, Kiscsillag torka szakadtából ordított. Odaléptem hozzá, leguggoltam, megsimogattam a pocakját és csend lett. Le a lifttel - párom meg visza a Sebi papírjaiért - majd be a kocsiba és irány Dunaföldvár, apósék.
Szűk órát elbabázgattak az ősök - közben Sebi megint betolta az arcba a cicit -, majd le Paksra. Itthon édesanyám finom levessel és gyümölcsszósszal várta a megfáradt ifjú anyukát és férjét. Andris egy percig nem maradt, csak felhozta a csomagokat, s már rohant is haza a várandós párjához. Kár, de majd legközelebb...
Anyu kicsit megnézte a babát, majd hazament, hogy apuval visszajönnek este. Mi meg lepihentünk családilag, mind a négyen. Délután szopival nyitottunk ébredés után. (Nem fura, hogy a szülők sokáig többes számban beszélnek a csecsemőjükről: mi ezt csináltuk, mi azt csináltuk???) Kis játék, kis gyereknevelés. Beni egyszerűen képtelen volt viselkedni. Ugrált, kiabált, szófogadatlan volt, pedig rá is figyeltünk, meghallgattuk, beszélgettünk vele. Nem csak az öccsére koncentráltunk. Új még neki is ez a helyzet, majd csak alakul...
Átjöttek szüleim, elragadtatással nézték a kiSebik unokájukat. :D Anyu még ringatta is egy erős hasfájós ordítási roham és az azt lezáró hatalmas durrantás közepette. (Közben eszembejutott, hogy Beni igazán akkor vadult meg, mikor anyuék átjöttek. Papával mindig birkózik, vadul. Most is ezt szerette volna.) Vacsora mindenki másnak, majd megfürdettem a törpöst - határozottan ellenezte a tortúrát. Anyja gyorsan megtörölgette, lekezelte a köldökcsonkját, majd szopi. Anyu közben "megfürdette" Benikénket, majd papával együtt hazamentek.
Most itt ülök a gép előtt, Sebi már alszik a vacsi után, Beni is valószínűleg, mert a hangját se hallani. Fáradt vagyok, akárcsak a párom. Egy új nap vár holnap, de addig még az éjszakát is túl kell(ene) élnünk. Szorítsatok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!