Tegnap arról írtam, hogy a második fiúnk nem igazán kíváncsi a nagyvilágra. Az élet - mint oly sokszor - most is rácáfolt az orvosi előrejelzésekre és a szülői megérzésekre.
Sebestyén tegnap éjjel erőteljesen jelezte, hogy nem addig a'... Körülbelül 11:30-kor telefonált a párom - én a munkahelyen voltam -, hogy erős összehúzódásai vannak, fájdalmasak, valószínűleg készülődik a gyermekünk kifelé. Mondtam neki, számolja az fájások hosszát és a köztük eltelt időt. Úgy tűnt, 5 percesek.
Közben hívtam édesanyámat, hogy menjen át hozzánk. Aztán a mentőt. Aztán a főnökömet, hogy tudna-e valakit a helyemre küldeni, mert helyzet van. Nem tudott, amit valahol meg is értek, éjfél körül honnan akasszon le egy kollégát. De nem ez a lényeg.
Anyu átért hozzánk, ahogy a mentősök is. Kedvesek voltak, párom kívánságára engedélyt kértek, hogy a szekszárdi kórház helyett a dunaújvárosiba mehessenek a feleségemmel. Út közben is szóval tartották, nem hagyták magára. A mentőápoló megerősítette, hogy valóban 5 perces fájásokról van szó.
A dunaújvárosi kórházban szintén kedvesek voltak, a kötelező papírok után vizsgálat: egy ujjnyira kitágult és felpuhult a méhszáj. Akkor most NST, türelem, várakozás, hogy mi lesz. Nos, nem kell sokat találgatni: semmi. A fájások lassan alábbhagytak. Felvitték a patológiára, kapott egy ágyat.
Én meg eközben rágtam a küszöböt a munkahelyen, a feszültségtől hasmenésem támadt. Aztán mikor kiderült, hogy még nem bújik ki a fiam, kicsit megnyugodtam. Reggel gyerünk haza - előtte még beszéltem a főnökkel, így legközelebb majd május 27-én kell mennem dolgozni. Hugom elintézte, hogy az anyósa felvigyen a kórházba, ne kelljen buszoznom. Köszönöm mindkettejüknek!
Itthon fürdés, cucc össze, gyors telefon, hogy kell-e valami a kórházba. Aztán tűz fel, nehogy lekéssek valamiről. Nem is késtem, mert az ég adta egy világon semmi nem történt se azóta, se azután. A fiam - mint ha nem is hozta volna ránk a frászt múlt éjjel - békésen szundikált, vagy komótosan rugdalózott a pocakban.
Párom nagybátyja a közelben lakik, bebútoroztam hozzá, hogy alhassak pár órát. Kaptam egy fantasztikus ebédet - hála és köszönet -, beszélgettünk is egy jót a látogatási idő kezdetéig. Újra be a kórházba, kis turbékolás a parkban, majd megérkezett anyósom néhány holmival.
Még a parkban megbeszéltük Krisztivel, hogy ma mégsem maradok itt a nagybátyjánál, hazamegyek Benihez. Ha van valami, telefonáljon, amint tudok, jövök (valaki majd felhoz). A főorvos úgyis azt mondta, hogy a hétvégén nem indítanak szülést, csak ha nagyon muszáj. Leghamarabb hétfőn próbálhatják meg az oxitocin-infúzióval. Így aztán anyósommal felszálltunk a 17:45-ös pécsi járatra, s hazabuszoztunk.
Amíg nem pillantottam meg Benit, nem is éreztem, mennyire hiányzott. Nagyon kellemes érzés volt magamhoz ölelni és hallani a szuszogását a fülemben. Anyu segített megvacsoráztatni, lefürdetni. Elmeséltem neki, mi történt ma - fel sem ébredt az éjszakai történésekre, sem arra, mikor én indultam el Dunaújvárosba -, s most csendesen alszik a másik szobában. Én meg - mint láthatod - épp írom e sorokat. Közben pedig azon gondolkodom, mivel csitíthatnám a párom utáni vágyat, s a jelenléte hiányát.
Úgy sajog valami a szívem körül...
Sebestyén tegnap éjjel erőteljesen jelezte, hogy nem addig a'... Körülbelül 11:30-kor telefonált a párom - én a munkahelyen voltam -, hogy erős összehúzódásai vannak, fájdalmasak, valószínűleg készülődik a gyermekünk kifelé. Mondtam neki, számolja az fájások hosszát és a köztük eltelt időt. Úgy tűnt, 5 percesek.
Közben hívtam édesanyámat, hogy menjen át hozzánk. Aztán a mentőt. Aztán a főnökömet, hogy tudna-e valakit a helyemre küldeni, mert helyzet van. Nem tudott, amit valahol meg is értek, éjfél körül honnan akasszon le egy kollégát. De nem ez a lényeg.
Anyu átért hozzánk, ahogy a mentősök is. Kedvesek voltak, párom kívánságára engedélyt kértek, hogy a szekszárdi kórház helyett a dunaújvárosiba mehessenek a feleségemmel. Út közben is szóval tartották, nem hagyták magára. A mentőápoló megerősítette, hogy valóban 5 perces fájásokról van szó.
A dunaújvárosi kórházban szintén kedvesek voltak, a kötelező papírok után vizsgálat: egy ujjnyira kitágult és felpuhult a méhszáj. Akkor most NST, türelem, várakozás, hogy mi lesz. Nos, nem kell sokat találgatni: semmi. A fájások lassan alábbhagytak. Felvitték a patológiára, kapott egy ágyat.
Én meg eközben rágtam a küszöböt a munkahelyen, a feszültségtől hasmenésem támadt. Aztán mikor kiderült, hogy még nem bújik ki a fiam, kicsit megnyugodtam. Reggel gyerünk haza - előtte még beszéltem a főnökkel, így legközelebb majd május 27-én kell mennem dolgozni. Hugom elintézte, hogy az anyósa felvigyen a kórházba, ne kelljen buszoznom. Köszönöm mindkettejüknek!
Itthon fürdés, cucc össze, gyors telefon, hogy kell-e valami a kórházba. Aztán tűz fel, nehogy lekéssek valamiről. Nem is késtem, mert az ég adta egy világon semmi nem történt se azóta, se azután. A fiam - mint ha nem is hozta volna ránk a frászt múlt éjjel - békésen szundikált, vagy komótosan rugdalózott a pocakban.
Párom nagybátyja a közelben lakik, bebútoroztam hozzá, hogy alhassak pár órát. Kaptam egy fantasztikus ebédet - hála és köszönet -, beszélgettünk is egy jót a látogatási idő kezdetéig. Újra be a kórházba, kis turbékolás a parkban, majd megérkezett anyósom néhány holmival.
Még a parkban megbeszéltük Krisztivel, hogy ma mégsem maradok itt a nagybátyjánál, hazamegyek Benihez. Ha van valami, telefonáljon, amint tudok, jövök (valaki majd felhoz). A főorvos úgyis azt mondta, hogy a hétvégén nem indítanak szülést, csak ha nagyon muszáj. Leghamarabb hétfőn próbálhatják meg az oxitocin-infúzióval. Így aztán anyósommal felszálltunk a 17:45-ös pécsi járatra, s hazabuszoztunk.
Amíg nem pillantottam meg Benit, nem is éreztem, mennyire hiányzott. Nagyon kellemes érzés volt magamhoz ölelni és hallani a szuszogását a fülemben. Anyu segített megvacsoráztatni, lefürdetni. Elmeséltem neki, mi történt ma - fel sem ébredt az éjszakai történésekre, sem arra, mikor én indultam el Dunaújvárosba -, s most csendesen alszik a másik szobában. Én meg - mint láthatod - épp írom e sorokat. Közben pedig azon gondolkodom, mivel csitíthatnám a párom utáni vágyat, s a jelenléte hiányát.
Úgy sajog valami a szívem körül...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!