Ahogy sejted, ismét történt ez-az a házunk táján, ami nem csak az időmet, de az energiáimat is megcsapolta.
Október 21-én, az esti órákban felhívott a gyakorlati oktatóm, hogy mikor tudjuk elkezdeni a vezetést. Mivel az a hétvége már nem jöhetett szóba, így a következő hét elejében maradtunk. Nálam izgatottabban csak Krisztám várta ezt a hívást, de én is majdhogynem elfelejtettem elmenteni a telefonszámot.
Másnap megünnepeltem a második születésnapomat.
Látom, elkerekedett a szemed, lévén, második, plusz, ugye, mint tudod, én ezzel alapjáraton nem foglalkozom, nem örvendezek az öregedésnek.
Rendben, kicsit részletezem ezt a második születésnapot.
Úgy történt a dolog, hogy örököltem egy hűtőládát, ami két éve az alagsori tárolónkban várta jobb sorsát. Ehhez azonban áramot kellett levezetni a villanyóránktól. Mivel a harmadikon lakunk, s nálam az áram kimerül a villanykörte cseréjében, nem ment egyszerűen a dolog.
Sógorom, Kriszta öccse diplomás villanyász (mérnök a lelkem), de mivel ő is nemrég vett házat, ráadásul az ország másik felében, nehezen jött össze a szerelés. De 22-re összejött. Idecuccolt mindennel, amivel lehetett, s nekiállt.
Már ott tartottunk, hogy a behúzóval toltuk lefelé a 3×1,5-es MBCu tyúkbelet, mikor megkért, menjek le az alagsori elosztószekrényhez, s ha leért a szál, húzzam el a tárolónk felé.
Ha ismered a helyi alagsori elosztókat, tudod, hogy néznek ki. Ha nem, legyen elég annyi, hogy az a cső, amin lehoztuk a kábelt, elég közel van egy hármas dugaljhoz, amiről nem mondod meg kívülről nézve, csak ha konkrétan benézel mögé, hogy hátul nyitott. Ami, ugye, nem mehetne át az érintésvédelmi felülvizsgálaton, amit, ugye, nemrég készítettem el egy helyi vállalkozóval...
Igen, jól sejted, fém szállal dolgoztunk, hogy segítse a súlyával a kábelt. S mikor megfogtam, s húzni kezdtem, hozzáért valahol a dugaljak egyikének hátához. Hatalmas szikrázás, én helyben ugrottam vagy 2 métert, miközben ordítottam egyet, s ezzel a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a bejárati kapuhoz. Sógorom, hogyan, hogyan nem, 3 másodperc alatt ért le a harmadikról. Áramtalanította a házat (volt is anyázás a szomszédok egy részétől, mosógép, mosogatógép miatt), s megdöbbenve hallgatta, mi történt.
Épp villámvédelmi felújítás is folyt a társasházon, azok a srácok is bejöttek, hogy mi történt. Mikor elmeséltem nekik, gratuláltak a második születésnapomhoz. Sógorral karöltve mondták el, az volt a szerencsém, hogy műanyag papucsban voltam, nem értem hozzá semmi máshoz és nem lógott le a gatyám szára a földre. Ha nem így történt volna, most nem irkálnék ide semmit sem. Csak tippelni tudták, de 10 Amperről szólt a beszélgetés, s ha jól értettem, 0,2-0,3 már halálos. A behúzószál eldeformálódott egy pontban, majd apró hajlításra el is tört. Megkaptam emlékbe, azzal, hogy kiváló hegesztő lehetnék, ha érdekelne a szakma.
Az igazi baj azonban még csak nem is az volt, hogy ez megtörténhetett, hanem hogy egyetlen kismegszakító, egyáltalán, semmi nem oldott ki, nem működött a védelem. Ez komoly gond.
Nem okolok én senkit semmiért sem. Sógoromat iszonyúan bántotta a lelkiismeret. Én csak később fogtam fel, hogy mi is történt, s akkor elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Mostanra, persze, ez is bekerült a családi történetgyűjteménybe, s előszeretettel veszem elő, mikor sógorral találkozunk. :P
A következő érintésvédelmi felülvizsgálatot pedig biztosan másik vállalkozóval készíttetem el.
A lényeg az, hogy élek. Nem? De!
Aztán a hétvége második felében Csabi barátommal lementünk a helyi vasútállomásra. Kihalt placc, ideális hely az autóval, mint eszközzel történő ismerkedésre. A nyomokból, illetve a később érkező párból ítélve nem csak mi gondoljuk így. Szerintem jól ment. Csabi szerint is. Elégedett voltam.
A következő héten aztán hétfőn és szerdán is már az oktatómmal róttuk a köröket. Hétfőn délután indultunk Szekszárdra (a megyében szinte minden városból oda viszik a diákokat). Először némi rutinpálya (elindulás, megállás, kanyar, irányjelzés, motorfék, váltás, Y...), aztán már azt hittem, hogy végeztünk, mikor az oktatóm közölte, hogy akkor most kimegyünk a városba is.
Nyeltem egy hatalmasat.
A városba? De hiszen már sötétedik!
Akkor kapcsoljam fel a tompítottat.
Huhhhhh...
Biztos?
Biztos!
OK, majré indul, kormányt elfehéredett ujjakkal markol, pupilla tágul, pislogás elfelejtve, zabszem nem férne be...
Kimentünk a forgalomba. A városi forgalomba. Téli sötétedésben. Nem igazán emlékszem, mi hogyan történt, merre mentünk. Egy biztos, nem mentem neki semminek sem. Oktató magyarázott, figyelmeztetett, belenyúlt, ha kellett. Aztán kifelé indultunk a városból. Kezdtem megkönnyebbülni, mindjárt félreállunk, átül a helyemre...
Aha, ahogy azt Móricka elképzeli!
Hozd szépen haza a kocsit!
Anyám, édes jó anyám!
Átverekedtem magam a 3 körforgón. Oktató segített, utasított, s ha kellett, a kormányhoz nyúlt, hogy még jobban húzódjak jobbra. Majd mikor kiértünk ebből a zónából, utasított, hogy cél a 90km/óra.
OK, gáz, 4-es. Még gáz, 5-ös. Utazósebesség.
Ekkor már felszabadultabb voltam. Beszélgetni kezdtünk, időnként még gesztikuláltam is a jobbommal. Elkezdtem évezni a vezetést.
Mikor hazaértünk, remegve szálltam ki az autóból, s otthon, mikor levetkőztem, csavarni lehetett a pólómból a vizet.
Aztán szerdán ugyanez, de akkor délelőtt indultunk. Ugyanúgy én hoztam haza az autót, de nem este. Mit mondjak, egészen máshogy néz ki minden nappali fényben. Más a forgalom, más a város, más a főút, más vezetni.
A városban ugyanúgy görcsöltem, hazafelé meg ugyanúgy jól éreztem magam. Igaz, mikor visszaértünk a városomba, nekem kellett hazavinni a tanulótársakat is, s ekkorra már igen fáradt voltam, nem mindig értettük meg egymást az oktatóval. Például, mikor emelkedőnek felfelé álltunk meg, s nem értettem, mit szeretne, mikor arra utasított, hogy féket nyomva engedjem fel a kuplungot. Túl gyorsan csináltam, az autó lefulladt.
Másnapra Sebestyén beteg lett, s mivel Krisztám dolgozott, én vittem orvoshoz a gyereket. Arcüreggyulladás gyanúja, torokgyulladással. Antibiotikum és egyebek. A hét hátralévő részére tervezett óráimat lemondtam.
Igaz, ami igaz, iszonyúan el is fáradtam, sok(k) volt ez nekem elsőre. Emiatt nem is bántam egy kis szünetet. Beszélgettünk erről Krisztámmal, s egyetértettünk abban, hogy nem kapkodok, nem rohanok, nem gyorsan akarok tanulni, hanem alaposan. Ne "csak" a vizsgán menjek át, hanem stabilan tudjak vezetni. Ha ehhez több idő, több gyakorlás kell, akkor az kell. Nem verseny.
Végül egy lista, amin javítanom kell:
- ne csapjam le a bal kanyart
- kisebb ívben vegyem a jobb kanyart
- finomabban bánjak a fékkel
- határozottabban, jobban nyomjam a kuplungot
- ne fojtsam meg a kormányt (ezt csak magamnak jegyeztem meg, oktató nem szólt érte)
- irányjelzővel óvatosabban, könnyen átbillen a másik irányba
- a 3-as és 5-ös sebességfokozat közelebb van egymáshoz, mint gondolom
Hétvégén azért ismét kormány mögé ültem, Csabi barátommal ismét lementünk a vasútállomáshoz. Vittünk pár palack ásványvizet, gyakoroltam a parkolást, illetve a megállást. Bár nem megy a párhozamos beállás, de mindig sikerült beparkolni anélkül, hogy felborult volna bármelyik palack is. Megálláskor se döntöttem fel egyiket sem. A végére kezdtem ráérezni a dologra.
Továbbra is bizakodom. Csütörtökön újabb óra, irány Szekszárd. Ha azt is túlélem, találkozunk itt! ;)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!