Géza mosolya

Megtörtént.

Igen, az elsősegély vizsgámról beszélek. 

Jó, tudom, nem egy doktori, mit parázok ezen.

Nekem fontos. Nem azért, mert perfekcionista vagyok... Na jó, azért is. 

Egyszerűen önmagam miatt. Hogy képes vagyok rá elsőre is, nem kell ismételnem.

Ígéretemhez híven, teljesen rácsüggtem az elsősegély könyvre. Ha nem az volt a kezemben, akkor a telefon, s ilyen témájú videókat néztem, tananyagokat olvastam az interneten. Fejben újra és újra lejátszottam az újraélesztést, a stabil oldalfekvést, a bukósisak levételét, a kötözéseket...

Aztán kedd délután, 14 óra előtt, megjelentem a vizsga helyszínén. Beszélgettünk a többiekkel, legfőképp a KRESZ vizsgáról (volt, aki aznap délelőtt volt újrázni). Persze az elsősegély is szóba került, de azon nem nagyon volt mit megbeszélni.

Aztán befutott a vizsgabizottság is, egy férfi és egy nő. Utasításuk szerint átalakítottuk a termet (itt folyt a KRESZ és az elsősegély oktatás is), ők meg berendezték az általuk hozott, vagy már itt lévő holmikkal: bukósisak, plédek, kötözéshez szükséges anyagok és újsütetű barátom, Géza.

Ezután mindenkit kiküldtek, a hölgy kijött velünk, elmondta a szabályokat, az elvárásaikat, majd kérdezte, ki lesz az első négy. Azonnal előreléptem, három másik KRESZ-ismerőssel együtt.

Személyivel és a befizetett vizsgadíj csekkjének ellenőrzőszelvényével a kezünkben az asztalhoz sorakoztunk, ahol azonosítottak minket, majd a lapunkhoz csatolták a szelvényt. Ezután tételt húztunk, majd helyet foglaltunk a vizsgáztatókkal szemben.

Nemsokára szólították T. nevű társunkat, akinek az újraélesztést kellett bemutatnia. Nem volt döccenőmentes, ami, mind T., mind a vizsgabiztos homlokán jól látszódott. Aztán M. következett, neki a stabil oldalfektetés jutott. Némi ügyetlenkedéssel, de sikeresen megoldotta. Ezt követően engem szólítottak. A sorminta alapján az újraélesztés következett, s nem számoltam rosszul. Géza türelmesen feküdt a pokrócon, s minta némi mosoly bujkált volna a szájzugában, mikor mellétérdeltem. Újra itt Gézám, újra meg kell mentselek!

Apró bénázással kezdtem, de a mentőtiszt nem vette zokon, rákérdezett, javítottam. Aztán mellkasprés, lélegeztetés. Kérdésekre válaszoltam, a reakció mindig bólintás és ha jól láttam, egy pipa volt a vizsgalapomon. Vagy pont. Nem tudom. 

Alig felálltam, utolsó társunk (elnézést, elfelejtettem a nevét, így most nincs rövidítés) segítségére kellett sietnem, ugyanis azt a feladatot kapta, hogy rajtam mutassa meg, mi a stabil oldalfekvés.

Képzelj el egy nálam fejjel alacsonyabb és testsúlyra is maximum feleakkora embert. Megvan? OK. Neked most annyi! - közöltem vele széles vigyorral. A mentőtiszt megnyugtatott, segíthetek kicsit. Persze, a hölgy odakint azt mondta, csak semmi susmus, mert kivágnak minket. Ehhez tartottam magam.:P

Jó, nem igaz, nem hagytam el magam, segítettem átgördülni, de csak egy kicsit. Arany szívem van, nem? ;) Végül is, gond nélkül és tökéletesen adtam az áldozatot. Nem tudom, járt-e érte pont, én beleadtam anyait-apait. Persze, a srácnak is sikerült a feladat, hála nekem. :D 

Ezután a kihúzott tételre figyeltem, így a többiek szavai igen szűrten jutottak el a tudatomig. Az A; jelű elméleti feladat egy motoros által elgázolt gyalogos alsó végtagjának ellátása volt, melyből bőven folyt a vér. Magabiztosan közöltem, hogy szerintem ez vénás vérzés, nyomókötést kell ráhelyezni. A mentőtiszt kérte ennek pontos elméleti menetét, amit, bólogatásából ítélve, teljesítettem is. Aztán arra volt kíváncsi, van-e még teendőm ezen felül. Mondtam, hogy mentőt hívok, 104, vagy 112.

Szuper, tovább a B; kérdésre. Ez az alsó végtagi törés ellátását firtatta. Elmélet és gyakorlat volt feltüntetve, de tőlem csak az elméletet kérdezte. Ismét ponto(ka)t, vagy pipá(ka)t kaptam. Az külön bólintást ért, hogy megint hívtam a mentőket. :) Kérdés volt még, mi jellemző a törésekre, mi alapján lehet felismerni. Ezt, oktatáson, alaposan a szánkba rágta a másik mentőtiszt: fájdalom, funkciózavar, deformitás. Hozzátettem még a duzzanatot, elszíneződést is, súlyosabb esetben látható is az elmozdulás is a törött csonton. Ekkor a vizsgabiztos a sikeres vizsgát igazoló kártyáért nyúlt, aláírta, közben megdicsért: "Magán látszik, fiatalember, hogy végig ott volt az oktatáson!".

Megkönnyebbülten léptem ki az ajtón (utoljára még visszapillantottam Gézára, de épp nem ért rá, áldozatot játszott hanyatt fekve). Ahol, mint a húst a legyek, megleptek a többiek. Kérdezték, mit kaptam gyakorlati feladatnak, mit húztam, milyenek a vizsgáztatók... Megnyugtattak őket, hogy rendesek, segítenek, aztán elköszöntem, siettem haza, mert Beni egyedül volt itthon. Jó, 12 éves, de akkor is. Szülőből vagyok én is...

Ez volt tegnap.

Ma, szerdán, úgy hozta az élet, le kellett mennem az óvárosba. Beni is jött velem, fogorvoshoz ment a család háromnegyede. Beninek semmi komoly baja, éjszakai ingyombingyomot kap, ahhoz vettek mintát. Nem is ez a lényeg.

Tempósan lépkedtünk a főutcán, mikor egy ismerős alak lépett elénk. Kellett pár másodperc, mire megismertem, múlt hét óta némi arcszőrzetet növesztett: az oktató mentőtiszt! Nyújtotta a kezét, paroláztunk, majd kérdezte, mi volt a vizsgán. Mondtam, sikerült, mire megjegyezte, ebben nem kételkedett. Arra volt kíváncsi, mit kaptam, mit húztam. Pár mondatban felvázoltam, ő is bólogatott. Úgy látszik, ez a mentőtiszteknél szakmai ártalom. :D Gratulált, majd Benihez fordult, s életem egyik legszebb dicséretét kaptam tőle: "Legyél büszke az édesapádra, okos ember!".

Ezek után nekem már mindegy volt, a fogorvos mit csinál velem, a napomat elrontani nem tudta. Érzéstelenítőt, persze, kaptam. ;)