Hol is kezdjem?
Történt egy és más a legutóbbi bejegyzésem óta. Tudom, nem vagyok túl termékeny mostanában. Nézd el nekem, ha lehet. :)
Szóval, hol is kezdjem?
Legutóbb írtam, hogy valami betegség kerülget. Immár teljesen biztos, hogy nem csak kerülget. Bedurrant a fekélyem. Az elmúlt napokat a mellékhelyiségben töltöttem, nyöszörögve, vérezve, fájdalomtól hétrét görnyedve. Vagy Krisztám kezei alatt, aki a maga lehetőségeit maximálisan kihasználva próbálta enyhíteni a bajaimat. Csók neki és az ügyes kezeinek, amikkel rendszeresen masszírozta a hasam bal oldalát.
Annyira nem rossz ám, elég sok jó oldala is van. Hogy csak az egyiket említsem: az embernek nem sok kedve van enni. Így aztán újabb 1 kilogrammtól szabadultam meg, cirka 3 hét alatt. Igen, tegnapi adat, kerek 22 kg mínusz. ;)
A másik igen csak jó oldala ennek az állapotnak, hogy még több időm, lehetőségem van figyelni arra, ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok. Nem mindig tetszik, de egyre elégedettebb vagyok önmagammal. Ha a viszonylagos lelki béke képes jó gondolatokat adni, ha képes további változásokra ösztönözni, képzeld el, milyen erőt ad a fájdalom!
Nem mondom, hogy először örömmel fogadtam, s most se ugrálok boldogságomban, de ha odafigyel az ember arra, hogy mit üzen ezzel a test, igazán kooperatív állapot alakulhat ki. Nem, persze, hogy nem felhőtlen. De ha félelemtől indíttatva csak ellökjük magunktól, ha szabadulni akarunk tőle, csak tünetet kezelünk, miközben a gond csak sokasodik.
Gondolj csak a gyermekszületésre! Fáj, de közben egy új élet lát napvilágot. Ez történik most velem is. Fáj, hogyne fájna, ez egy gyógyíthatatlan(nak minősített) nyavalya, de attól, hogy tagadom, menekülök előle, hogy csillapítani akarom a vele járó fájdalmat, nem tudom megszüntetni. Ahogy egy kisbaba is megszületik, ha itt az ideje, akár akarja az anyuka a fájdalmat, akár nem. A lényegen nem változtat. Így, ha már befolyásolni nem tudom, legalább megpróbálom meglátni a jót benne.
Mondjak példát?
Na jó, ez egyszer... ;)
Mikor az egész napot a fájdalom üli meg, minden apró örömmorzsa heggyé válik, s nagy kanállal tömi magába az ember. Legyen az akár csak egy véletlen érintés, egy aggódásból mosolyra váltó arc, vagy mikor az éjszakai félhomályban, a mellékhelyiségről az ágy felé csoszogva azt veszed észre, hogy a feleséged félig-meddig átgurult az ágyon a te oldaladra, s úgy fekhetsz mellé, hogy minden lélegzetvételeddel a haja illatát szívod be. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy olyat is elnéz neked, amit máskor talán nem, hiszen így is van elég bajod... ;)
Mondok még egyet: mivel általában kíméletesebbek veled a családtagjaid, olyasmire is jut időd, s ha összeszeded magad, energiád is, amire korábban kevesebb, vagy egyáltalán nem jutott. Esetemben ez a számítástechnika. Nem mondom, hogy máskor nem foglalkozom vele, de nagyon jó figyelemterelő egy hardverteszt, vagy egy játékbemutató olvasása.
Vagy a blogolás. Erre épp most jöttem rá!
De elég volt belőlem.
Krisztám jövő héten itthon lesz, végre egy kis szabadság, s együtt lehet a család. Már nagyon várjuk! Édesemnek az utóbbi két hét elég erős volt, eléggé helyt kellett állnia a munkahelyén, nagyüzemre kapcsoltak az építkezni vágyó emberek által megbízott tervezők. Helyszínelés, engedélyek, végzések, hiánypótlások. S még itthon sem pihenhet igazán, egy beteg férj várja haza, két energiától túltengő fiúgyerekkel.
A héten a srácok táborban lennének, de mivel első nap elkísértem őket, s úgy láttam, hogy a tábor szervezője, vezetője nincs a helyzet magaslatán (s most nagyon finoman fogalmaztam), úgy láttam jónak, ha én vigyázok rájuk.
Nem, nem akarom részletezni a dolgot. Felkészületlenek voltak, felelőtlenek és láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogyan kell 7-10-14 éves gyerekekről gondoskodni. Legyen annyi elég, hogy volt időszak, mikor "lába kélt" 6 gyereknek, de a kutya nem hiányolta, kereste őket. Ezt senki, főleg egy önmagára bármit is adó táborvezető sem engedheti meg magának. S ez csak egy volt azokból a dolgokból, amit saját szememmel láttam.
Így aztán én vigyázok a srácokra egész héten. Befogtam őket, egy kis takarítás, egy kis mosogatás. Nem azért mondom, mert az enyémek, de derekasan belevetették magukat, s amit kiadtak a kezeik közül, elismerésre méltó. Nem is baj, hogy így alakult, lassan (még jobban) becsavarodtam az állandó egyedülléttől. Mondtam is Krisztának nemrég, kéne nekem egy kutya, vagy egy napközbeni barátnő. Leszavazta mindkettőt, véleménye szerint nekem inkább emberek közé kéne mennem. Nyilvánvaló, de ez nem zárja ki egyiket sem a fentiek közül. :D
Jól van na, egyem a zúzádat, persze, hogy nem fogok se csajozni, se kutyát hozni a panelba. Illetve, utóbbiban még csak-csak látnék rációt, de, sajnos, a labrador nem való a harmadikra. Nem azért, mert nem lenne rá példa, hiszen munkakutyaként sok embernek segítik a hétköznapját ezek az állatok, de minimum hat hónapos korukig nem szabad lépcsőztetni őket, az én gerincemmel meg naponta többször megjárni az emeleteket, egy egyre fejlődő négylábúval... Zsebpiszokkal a hónom alatt meg elég furán néznék ki. Bár, egy mopsz még beleférne a fene nagy önérzetembe, ha nem horkolnának hangosabban, mint én. :D
Tessék? Hogy macska? Ismersz te engem? Nem? Látszik! :P
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!