Reggeli büszkeség

A minap érdekes megállapítást tettem önmagamról önmagamnak. Nem kell jézusi vagy buddhai szintre gondolni, biztosan te is észrevetted már magadon, legfeljebb nem tudatosodott ennyire, mint most bennem. Végül is, ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva...

Egyik reggel, miután felébredtem, s elintéztem a kis és nagy dolgaimat, ültem a konyhában, az asztal mellett, s néztem ki a fejemből. A Semmi Dobozban voltam, röviden. S ahogy ott ültem, mintegy csettintésre, felébredtem. Körülnéztem, s tudatosodott bennem, hogy hol vagyok és mit (nem) csinálok.

Nem, nem vagyok alvajáró. Addig is ébren voltam, voltam WC-n, fürdőszobában, ittam egy pohár vizet, leültem az asztalhoz... stb. Emlékszem ezekre. Mégis, mégsem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy felébredtem.

Azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mi történt. Néztem az ujjaimat, a tenyeremet, a testem egyéb pontjait, megfogtam a poharat, amit az asztalra raktam, aztán a függönyre pillantottam, ahogy kissé megmozdult.

Mi történt?

S a megfejtés is épp oly hirtelen jött, akár csak az felébredés.

Egészen eddig a percig a tudatom utas volt a testemben, egyfajta félálomban, az irányítás képességétől távol. Pihent vagy ami még jobb, hagyta, hogy a test tegye a dolgát, elvégezze a szükségleteit, ráhagyva ezt az időt, bízva benne, hogy jól és jót cselekszik.

S a testem megfelelt a "vizsgán", robotpilóta üzemmódban sem tett olyasmit, amiért szégyenkeznie vagy bánkódnia kellene. Tette, amit kellett, amit tudott, s nem vágyott olyasmire, amit a felettes énnel már nem kívánatosként könyveltek el.

Hirtelen elöntött a büszkeség, az öröm és a szeretet önmagam felé.

Csodás reggel volt.

Mások talán kávé előtti állapotnak hívnák... :D