Körülbelül három hetes masszív szenvedés után kijelenthetem, erősen javulok. De komolyan, nem viccelek: alig vérzek már, s a fájdalom is csak párszor jelentkezik egy nap, akkor is tompán. Egy dolog bizonyos, mégpedig az, hogy mostantól kezdve a kedvenc gyümölcsömet, a dinnyét, csak magozva ehetem. Mekkora kiszúrás már ez!
Nem elég, hogy a szőlőt is meg kell hámozzam, ki kell magozzam, de most már a dinnye is. A cseresznyét meg csak fagyasztás után, kiolvasztva, hogy a rostjai összetörjenek a jégtől... A főtt kukorica már rég álom kategória, a borsólevest meg teljesen el kell felejtenem. A többi hüvelyessel együtt. Pedig a babgulyás, meg a temesvári tokány... jaj, édes jó anyám...
Ahogy Kriszta mondta nemrég: húson, párolt zöldségen és sajton élek. Úgy látszik, nem csak rövid időre, hanem ettől kezdve végeláthatatlanul.
Hogy bánt-e? Komolyan kérded? Persze, hogy bánt! De a Dunának nem megyek miatta. Majd megoldom, okosan, bízd csak ide! ;)
Az elmúlt két hétben itthon volt Krisztám. Ha már szóba hoztam ugye, minek titkoljam. Főleg, hogy korábban is mondtam. Drágám végignézte ahogy szenvedek, s a maga módján próbált segíteni is, de erről már olvastál. Nem untatlak vele. Csak annyit, hogy emiatt a kis egészségügyi kalamajka miatt elmaradt az idei nyaralás. Gödöllőre mentünk volna, sógoromhoz, meg anyósomhoz Dunaföldvárra.
Bár, az utóbbiból azért csak lett valami, most csütörtökön és pénteken csak meglátogattuk a mamát. Hadd unokázzon kicsit. Csütörtökön a közeli Vár Étteremben ebédeltünk. Egyáltalán nem vagyunk étterembe járók, de egyszer-egyszer megengedjük magunknak ezt a luxust. Emiatt nincs komoly összehasonlítási alapom, de amit tény, az tény: ennyire udvarias, figyelmes kiszolgálásban ritkán van része a magamfajta kocaturistának.
Kezdjük azzal, hogy bent ettünk, a főoldalon látható képeken rajta is van az az asztal, ahol ültünk. Azt várná az ember egy ilyen helytől, ami már ott állt Noé idejében is, hogy kissé dohos szag lesz odabent, s kellemesen csalódik, hogy szó sincs ilyesmiről. Nagyon hangulatos hely, festményekkel, hajópadlóval, fa bútorokkal. Mint a képeken.
Azonnal ott termett a pincér, étlapot kaptunk mindannyian, s míg nézelődtünk a bőrkötéses, nagyméretű mappában, mindenkinek hozott egy szelet édes görög dinnyét. "A melegre való tekintettel." Italként egy liter 100%-os gyümölcslevet kértünk, amit pillanatok alatt megkaptunk. Behűtve, természetesen. Végül egy kétszemélyes tálat választottunk. Igen, mondhatnád, hogy csak kétszemélyes, a négytagú családnak?
Igen, az egész családnak (anyósom nem jött, így "csak" négyen voltunk). De mindjárt megérted, ha elmondom, mi volt a kétszemélyes tálon: rántott karaj, libamájjal töltött pulykamell, roston sült tarja tükörtojással, szezámmagos csirkemell, rántott gomba, rántott sajt, hasábburgonya, rizs, káposztasaláta. Magamnak rendeltem egy adag savanyú uborkát, s mondhatom, ez sem okozott csalódást: picikék voltak, falatnyiak, finoman roppanók. Összefutott a számban a nyál az emléktől.
Az én ízlésemnek picit sótlan volt az összeállítás, de ezt könnyen orvosolhattam. Viszont egyik sültből sem csöpögött az olaj, így nem bántotta a gyomrunkat, s mindenkit kellemesen telített el az étel. Friss volt minden, vagy ügyesen melegített, lényegében mindegy, engem megvettek kilóra. Srácok is derekasan ettek, de még így is megmaradt a tarja és a tükörtojás, némi rizzsel és káposztasalátával. Krisztám előrelátóan hozott egy éthordót, amibe beraktuk mindent (ezt odaadtuk a mamának, egyszerűen nem volt szívünk kihagyni őt ebből a jóból). Az egészért fizettem 7000 forintot, borravalóval együtt. Mondhatom, egy forintot sem sajnáltam a pincértől. Komolyan, mindenhol ilyen emberekre lenne szükség!
A várudvaron - vajon miről nevezhették el az éttermet? - van egy aranyos kis bolt, agyagból készült, égetett holmikkal, régiségekkel és mindenféle limlommal, amit a magamfajta, nosztalgiát kedvelő ember megkívánhat. Félre is rakattam egy korsót (vázát?) meg egy körülbelül 1 deciliteres, bőr borítású, fém flaskát. Az ebéd után már nem volt nálunk annyi pénz, hogy ezeket is kifizessük, a melegben nem akartunk emiatt a bankba mászkálni. Másnap mentünk vissza értük. Sebestyén még ajándékot is kapott, 1 kilogramm agyag képében, hadd gyúrjon a kis srác, ami neki tetszik. :)
Íme a korsó (gyenge kép, este jutott eszembe, hogy le kéne fényképeznem, mikor elkezdtem megírni azt a bejegyzést, bocsánat):
A flaskáról, sajnos, kiderült, de csak szombat délelőtt, hogy van rajta egy pici lyuk a bőr borítás alatt, emiatt szivárog belőle az éltető pálinka. Emiatt nem fotóztam le. Majd holnap felhívjuk a boltot, s megpróbálunk dűlőre jutni velük. Nincs harag részemről, ők sem tudhatták, hogy hibás a holmi, remélem, sikerül megoldani a helyzetet.
Pénteken, mikor elhoztuk ezeket a holmikat, egész délután egy biztonsági kamerával szenvedtem, amit sógorom vett anyósom védelmére. Valahogy nem akart összebarátkozni a routerrel. Egy Facebookos csoportban, melynek tagja vagyok, kaptam pár jó tippet, majd valamelyik nap fel kell menjek, megoldani a a helyzetet. Srácok kutyáztak, agyagoztak. Krisztám meg segített anyósomnak, kiválogatták a ruháit. Ami már nem kellett, vagy menthetetlen volt, egy zsákba került, amit kiraktunk egy közeli ruhagyűjtő konténerhez. Hátha valakinek még jó lesz ez, vagy az...
Tegnap mostunk, takarítottunk, főztünk és néztük, hogy szakad az eső. Este pedig tűrtük a fülledt meleget. Jobbat úgyse tudtunk volna. :D
Holnap lejár Krisztám szabadsága. Hárman maradunk itthon. Nagyon furcsa lesz, annyira könnyen hozzá lehet szokni a jóhoz. De addig még van vissza pár óra, kár előre sajnálkozni!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!