Múlt hét szerdán igazi meglepetés ért. Illetve, már kedden. Történt ugyanis, hogy kedden megcsörrent a telefonom, s egy régen nem látott szám hívott. Először nem hittem a szememnek. Aztán felvettem, s megkönnyebbülésemre, a jól ismert hang szólt bele. Utólag, persze, mondhatnád, hogy mekkora szamár vagyok, ha már nem lenne övé a telefonszám, hogy hívhatna fel engem, de ez, akkor, nem jutott eszembe. Mindegy. A régen hallott, de szívemnek nagyon kedves hangot hozta el a "szél" idáig.
Erika volt az.
Most persze, kérdezheted, ki az az Erika. Hosszú lenne belemenni, a lényeg az, hogy fiatalabb koromban, még gimisként egy levelezős szerepjátékot játszottam, melyen keresztül ismertem meg őt. Ő az egyik meghatározó egyénisége volt a játéknak. Nem kezdem el magyarázni a dolgot, annak, aki nem ismeri ezeket a játékokat, napestig mondhatnám, azoknak meg, akik ismerik, elég csak annyit mondanom: TF és Yasmina.
Erika volt a vonal másik felén. Utoljára két éve beszélhettünk, mikor meghalt apósom, s a munkahely magányában nem tudtam kit hívni fájdalmamban, mint őt.
Igen, régebben sokkal, de sokkal többet beszéltünk, írtunk egymásnak. Tudod, még postán. Kézzel. Később flopikat küldözgettünk... Szép idők voltak. Mindegy. Később, az én hibámból, eltávolodtunk egymástól. Nem földrajzilag, hiszen ő amúgy is messze lakik tőlem, hanem emberileg. Nem részletezem, megtörtént, visszacsinálni nem tudom.
Erika.
Látom ám, mire gondolsz! Nem, szó sincs olyasmiről. Szégyelld magad! Ő a barátom.
Kérdezte, ülök-e, mert ha nem, üljek le. Kicsit megijedtem. Végül elárulta: egy közeli településen vendégeskedik, egy közös ismerősünknél, mit szólnék hozzá, ha szerdán meglátogatna bennünket. Nagyon örültem a hívásnak, azonnal igent mondtam. Egyeztettük a részleteket (cím, buszmenetrend, idő), s elköszöntünk egymástól.
Másnap, nem titkolom, izgultam. Nagyon, nagyon régen láttam. A srácokkal (Kriszta dolgozott) a helyi járat megállójában vártuk, ami a pályaudvarról hozta fel őt. Gyors bemutatkozás a srácok részéről, puszi és ilyesmi. Előtte persze elmondtam a fiúknak, ki ez a néni, s megkértem őket, hogy a szokásosnál is jobban viselkedjenek, ha lehet.
Sétáltunk, fagyiztunk, vásároltunk, megmutattam neki a szülővárosom azon részét, ahol élek. Majd feljött hozzánk, s míg a srácok játszottak, mi beszélgettünk. Mindenféléről. Jelenről, múltról, jövőről. Össze és vissza, át és keresztbe.
Sajnos csak pár órát tudott maradni, s nagyon, nagyon kevés volt az a pár perc, ami több év után belőle jutott. Végül lekísértem a helyi járathoz, s néztem, ahogy elviszi a zöld-fehér busz. Álltam és néztem ki a fejemből, majd kitört belőlem a zokogás.
Nem csak a fájdalomé, hogy csak ennyi idő jutott, hanem a megkönnyebbülésé is. A feloldozás öröme is. Hogy nem haragszik rám, amiért jó pár éve, úgy és akkor és ott, elszakítottam a kettőnket összekötő szálat, s csak egy telefonszám, meg egy cím maradt, amit jó ideig nem használtam.
De, ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy ennek így kellett történnie, még ha fájt is. Enélkül nem lennénk azok, akik ma vagyunk. Búcsúzóul még, jól emlékszem rá, azt mondta nekem, jó velem lenni, mert harmóniát árasztok magamból. Remélem, nem volt túl elfogult....
Erika volt az.
Most persze, kérdezheted, ki az az Erika. Hosszú lenne belemenni, a lényeg az, hogy fiatalabb koromban, még gimisként egy levelezős szerepjátékot játszottam, melyen keresztül ismertem meg őt. Ő az egyik meghatározó egyénisége volt a játéknak. Nem kezdem el magyarázni a dolgot, annak, aki nem ismeri ezeket a játékokat, napestig mondhatnám, azoknak meg, akik ismerik, elég csak annyit mondanom: TF és Yasmina.
Erika volt a vonal másik felén. Utoljára két éve beszélhettünk, mikor meghalt apósom, s a munkahely magányában nem tudtam kit hívni fájdalmamban, mint őt.
Igen, régebben sokkal, de sokkal többet beszéltünk, írtunk egymásnak. Tudod, még postán. Kézzel. Később flopikat küldözgettünk... Szép idők voltak. Mindegy. Később, az én hibámból, eltávolodtunk egymástól. Nem földrajzilag, hiszen ő amúgy is messze lakik tőlem, hanem emberileg. Nem részletezem, megtörtént, visszacsinálni nem tudom.
Erika.
Látom ám, mire gondolsz! Nem, szó sincs olyasmiről. Szégyelld magad! Ő a barátom.
Kérdezte, ülök-e, mert ha nem, üljek le. Kicsit megijedtem. Végül elárulta: egy közeli településen vendégeskedik, egy közös ismerősünknél, mit szólnék hozzá, ha szerdán meglátogatna bennünket. Nagyon örültem a hívásnak, azonnal igent mondtam. Egyeztettük a részleteket (cím, buszmenetrend, idő), s elköszöntünk egymástól.
Másnap, nem titkolom, izgultam. Nagyon, nagyon régen láttam. A srácokkal (Kriszta dolgozott) a helyi járat megállójában vártuk, ami a pályaudvarról hozta fel őt. Gyors bemutatkozás a srácok részéről, puszi és ilyesmi. Előtte persze elmondtam a fiúknak, ki ez a néni, s megkértem őket, hogy a szokásosnál is jobban viselkedjenek, ha lehet.
Sétáltunk, fagyiztunk, vásároltunk, megmutattam neki a szülővárosom azon részét, ahol élek. Majd feljött hozzánk, s míg a srácok játszottak, mi beszélgettünk. Mindenféléről. Jelenről, múltról, jövőről. Össze és vissza, át és keresztbe.
Sajnos csak pár órát tudott maradni, s nagyon, nagyon kevés volt az a pár perc, ami több év után belőle jutott. Végül lekísértem a helyi járathoz, s néztem, ahogy elviszi a zöld-fehér busz. Álltam és néztem ki a fejemből, majd kitört belőlem a zokogás.
Nem csak a fájdalomé, hogy csak ennyi idő jutott, hanem a megkönnyebbülésé is. A feloldozás öröme is. Hogy nem haragszik rám, amiért jó pár éve, úgy és akkor és ott, elszakítottam a kettőnket összekötő szálat, s csak egy telefonszám, meg egy cím maradt, amit jó ideig nem használtam.
De, ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy ennek így kellett történnie, még ha fájt is. Enélkül nem lennénk azok, akik ma vagyunk. Búcsúzóul még, jól emlékszem rá, azt mondta nekem, jó velem lenni, mert harmóniát árasztok magamból. Remélem, nem volt túl elfogult....
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!