Pontosan egy hete írtam.
Igen, engem is elkapott az EB-láz... meg valami hasmenéses nyavalya is. Bár, az utóbbiban nem vagyok biztos, könnyen lehet, hogy a sok gyümölcs, illetve a rost az oka. A nyár is erősen kezdett, így panaszra nincs okunk. Bár én jobban szeretem a telet, de a meleggel sincs olyan sok bajom, mint akár csak egy éve. Tudod, akkor még dolgoztam. Egy fémfalú, belül műanyag konténerben. Ami a napon állt. Napkeltétől napnyugtáig. Légkondi nélkül. Egy nap elsírtam magam, annyira örültem, hogy már nem vagyok ott...
De ha már foci: az egész család ott kuporgott a laptop, vagy a telefonom (mikor melyiken néztük) előtt és szurkoltunk a csapatnak. Igen, Kriszta és a gyerekek is. Ez azért már valami... :D Gyanúm szerint ma sem lesz ez másként.
Tudom, ne harapd át a torkom, a Kajak-Kenu EB-n is remekeltek hazánk fiai és leányai. Semmivel sem vagyok rájuk kevéssé büszke, mint a focicsapatunkra, vagy másokra. Fantasztikus dolgokat tesznek az asztalra! Jó magyarnak lenni, jó érezni a büszkeséget!
Mikor épp nem a világban elért sikereinknek örültem, jutott időm egy kicsit közös képviselősködni is. A hetekben újítják fel a társasház tető-vízszigetelését, építettek be egy új bejárati kaput az egyik, valamint szúnyoghálókat mindkét lépcsőházba. Az új kapuhoz kulcsokat is kellett másoltatni. Elrendeztem egy üvegkárt is a biztosítónál, a töröttet már ki is cseréltettem.
Emellett rendeztem a srácok táborozását, kézben tartottam a háztartást és a szüleimet sem hagytam ki a sorból. Hétvégére totálisan ki is purcantam. Nem csak a rohangálás, de a meleg is.
Aznap, mikor elrendeztem az új kapu és a szúnyogháló számlázását, valamint az üvegkárt, kaptam egy enyhe napszúrást is. Napközben nem is érzetem, mászkáltam, mint a pók a falon, de estére nagyon megfájdult a fejem, égett a szemem (mint mikor lázas vagyok), szédültem, háborgott a gyomrom, iszonyatosan szomjas voltam, s hirtelen elkezdtem vacogni is. Kriszta készített nekem egy jó hűs fürdőt, nem tudom meddig feküdtem benne, de sokáig. Közben kaptam egy fájdalomcsillapítót is, valamint sokat ittam és drágám rendszeresen lelocsolta a fejemet. Mikor végül kiszálltam, sokkal, sokkal jobban éreztem magam. Hatalmasat aludtam éjjel, másnap reggelre némi szédülés maradt, de az is elmúlt később.
Az életmódváltásról is pár szó.
Haladok előre. Minden nap erősebbnek érzem magam. Nem hatalmas csodáról beszélek, hanem pirinyócska lépésekről, változásokról. Önmagamban, legbelül. Igyekszem rendszeren beszélgetni magammal, akár szavak nélkül is.
Hogy hogyan lehet szavak nélkül? Jó kérdés. Igazából olyan ez, mint a járás, vagy a biciklizés. Attól, hogy megpróbálom ismert formába önteni, elmondani, senki sem tanulna meg sem járni, sem biciklizni. Közben meg nem is nehéz, ha egyszer elkapja az ember a fonalat. Neked is menne ám! ;)
Jól van, megpróbálom...
Kezdjük az alapoknál, amiben már nem egyszer megállapodtunk. Igen, a szeretetnél. Szeretem önmagam. Nem azt mondom, hogy nincs, ami kevéssé tetszik, de egészként fogadtam el önmagam, s az értékeimre, a szerethető vonásaimra koncentrálok. Pont úgy, ahogy ezt, egészséges esetben, a párjával, gyerekeivel kapcsolatban is érzi az ember.
Vagyok én, mint egész lény, mint ember. Látom, tapintom, hallom, érzem magam. Befogadom és elfogadom önmagamat és a jelzéseket, amik érkeznek. Összeérintem az ujjaim, nézem a tenyerem, végigsimítok az arcomon, karomon... Énekelek, dúdolok, fütyülök, beszélgetek másokkal... Befogadom a belsőmből érkező érzéseket, elfogadom, érzem őket, magamat. Ezek nem feltétlenül pozitívak, már a szó hétköznapi értelmében.
Az éhséggel kapcsolatosan már megtanultam, hogy csak azért, mert valaminek negatív előjelet adunk a hétköznapokban, vagy az emberi kommunikációban, képzettársításban, attól az nem feltétlenül rossz vagy kerülendő. Megélem az érzéseim, válogatok köztük. Illetve, igyekszem.
A legtöbb ember nem megéli az érzéseit, hanem az érzéseik élik meg az embereket. Nézz csak egy dühösen ordító embert. Vagy egy felszabadultan kacagót. Nem ők irányítanak, hanem az érzéseik. A haragjuk, az örömük, a vágyaik, ami épp aktuálisan éri őket, illetve ahogyan arra elsőként reagálnak.
Nem, nincs ezzel baj, ne értsd félre! Én is ilyen vagyok, alapvetően. Én is ember vagyok. Épp a napokban szembesültem ezzel.
Kint voltunk nagybátyámnál, egy közeli faluban él. Cseresznyét szedtünk a srácokkal és édesapámmal. Már végeztünk, mikor a család többi részéről érdeklődtem nagybátyámtól. Ő három mondaton belül eljutott a húgától a kommunistákig és fennhangon (értsd: ordítva) szidott mindenkit, aki nem a jelenleg kormányon lévő pártot és annak vezetőjét élteti. Illetve azokat is, akik erre a csapatra rosszat mondanak. Én egy ideig tűrtem, emberi hangon próbáltam csitítani, illetve beszélgetést kezdeményezni, ez azonban csak olaj volt a tűzre, mivel úgy gondolta, hogy ez azt jelent, én nem értek vele egyet, s így még hangosabban, valamint alpáribban bizonyította a maga igazát. Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Az asztalra csaptam és én is kiengedtem a hangomat.
Nem, nem az zavart, ha valaki ennyire buzgón politizál, vagy érzelmektől fűtötten beszél valamiről. De valahogy nehezen viselem, ha valaki az arcomba ordít. Meg azt is, ha úgy beszél a gyerekeim előtt, mint egy kocsis. Ahogy azt is nehezen szívelem, ha egy ember képtelen meghallgatni mások véleményét.
Így aztán, a magam cseppet sem finom módján, közöltem apám bátyjával, hogy az igazság mércéje nem a hangerő, s illenék másokat is meghallgatni. Erre, persze megkaptam a kommunistázást újfent, mire összepakoltam a cuccokat, hónom alá csaptam a srácokat és otthagytuk a még mindig üvöltöző rokont.
Apu, mivel motorral volt, hamar utolért minket az utcán, félúton a buszmegálló felé. Pár szóban megbeszéltük, mi történt. Csak pár napra rá gondolkodtam el azon, hogy hogyan reagáltam, s miért így.
Az érzéseim rabja voltam. Azok irányítottak engem, ahogyan nagybátyámat is. S bár valamivel finomabb voltam, mint ő, a lényegen ez nem változtat. Nem tettem mást, mint ő. Legfeljebb máshogy.
Nem terheltem magam azzal, hogy lelkiismeret-furdalást rakjak a nyakamba, de azzal sem, hogy haragudjak nagybátyámra. Az, akkor, nem ő volt. Az érzései irányították, "elkapta a hév". Ahogy engem is.
Ezzel nem felmentést akarok adni bárkinek is. A fenti példánál maradva: az, hogy végül mindketten kiabáltunk, a mi döntésünk volt. Nem befogadtuk az érzéseinket, nem megéltük, hanem átadtuk nekik az irányítást, s ez a mi döntésünk volt. Nem másé a felelősség, csak a miénk.
Nincs rossz vagy jó érzés. Döntések vannak, reakciók vannak, tettek vannak.
Ebből fakadóan az, hogy képes vagyok-e elfogadni, szeretni magamat, nem attól kell függjön, hogy éppen hogyan érzem magam, vagy mit látok a tükörben, vagy mások szemében, hanem hogy én hogyan döntök önmagam felől. Akarom, vagy sem?!
Úgy hiszem, ez az egyik kulcsa a hétköznapok boldogságának, s így az életünknek is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!