Tizedik lépés - egyet vissza

Csak beadtam a derekamat. Önmagamnak.

Ha még emlékszel (miért ne emlékeznél?), azt mondtam, nem akarok a tapogatózásaimról bejegyzést írni, vagyis de, ám csak tapasztalatként.

Aztán elgondolkodtam.

Végső soron, ez egy blog. Egy olyan hely, ahol bátran leírhatok bármit, amit szeretnék. Azt is, ha félrement a jó szándék. Nem kell "tökéletesnek" látszanom, vagy csak a szépet, jót megosztani, mint a Facebookon. Hol és kinek írjam le, ha nem itt és nem neked? Igaz? Na ugye!

Szóval, kissé komplex lesz a dolog, de megpróbálom ismét szavakba önteni az érzéseimet és a történéseket. Remélhetőleg megfelelő sorrendben...

Ott tartottunk, anno, hogy kitartás, mert ez egy életre szóló út. A másik lehetőség, hogy visszafordulunk. Azt meg nem akarjuk. Ugye, nem? OK!

Írtam azt is, hogy ez nem nyílegyenes, sárga kövekkel kirakott út, vannak benne kitérők.

Átéltem már több ilyet (ezekről itt-ott említést is tettem, olvass vissza bátran, biztosan megtalálod a nyomokat), s a mostaniban sem az volt a kellemetlen, a rossz, hogy ne számítottam volna rá, mert mint mondtam, tudtam, hogy lesznek tévedések, de ez nagyon arcon ütött.

Az is megvan még, ugye, hogy csak egyetlen emberre számíthatunk az úton, s ez saját magunk vagyunk? Épp emiatt ért erős csapásként, ami történt.

Saját magammal néztem szembe, s úgy éreztem, elvesztettem a talajt önmagammal szemben. Fontos, hogy úgy éreztem!

Valójában nem történt ilyen, de így éltem meg, s ez volt az igazi baj. Úgy éreztem, csalódást okozok saját magamnak, hogy eltévesztettem a célt, hogy amit teszek önmagamért, az kevés.

Igen, úgy is mondhatjuk, beengedtem a világ egyik kedvenc sablonját. Nem, nem a testsúlyra vonatkozót, hanem az önbizalmat támadót.

De a teljes kép érdekében tényleg kezdjük az elején, jó?

Tény, hogy elkezdtem másként gondolkodni önmagamról, a világról, az emberekről. Tény, hogy rendszeresen kiigazításokat teszek a felfogásomban, s igyekszem kizárni, illetve legyőzni mindazt, ami vissza akar húzni. Tény, hogy az elmúlt évben sikerült leadni több, mint 20 kilogrammot. Tény, hogy ebben komoly szerepe volt az étkezésem terén tett változtatásoknak és a rendszeresnek mondható, nem megerőltető mozgásnak. Tény, hogy a változásokra büszke vagyok, legyenek azok belsők, vagy külsők, s örülök, hogy ezt más is észreveszi.

S itt lép be még egy tény: a fejembe szállt az öröm.

Ez alapban nem baj, nem lettem beképzelt, nem gondoltam magamat többnek, mint ami, aki vagyok (ki nem gondolja magát többnek, mint ami, aki?), nem hittem magamról, hogy nálam van a lapis philosophorum.

De baj, ha az ember azt hiszi, mindent jól csinál és a lassú ébredést siettetni akarja, vagy természetesnek veszi. Vagy, ami talán ennél is rosszabb, saját magának tudja be.

Ez utóbbi történt velem is, először. Elszálltam agyban, azt hittem, milyen jól csinálok mindent, milyen szuper dolgokra vagyok képes (mások szerint egyébként így van). Aztán jött a pofon.

Nem, nem mástól. A legtöbb ember, aki tudja, mit csinálok, elismeréssel beszél a "teljesítményemről". Ez csodálatos, tényleg, komolyan mondom! A pofon nem tőlük, nem tőletek jött, hanem saját magamtól. Pontosabban a testemtől.

Sokat és sokáig tűrt. Elnézte, hogy élvezem az elismerést, anélkül, hogy őt megemlítettem volna. Magamnak tudtam be az eredményeinket, s nem vettem észre a keserűséget, amivel felém fordult.

Aztán megelégelte, hogy ennyire háttérbe nyomom. S mivel tudatosan bántani nem akart, egy dologhoz nyúlt, amihez tudott: kaját kért, később pedig már követelt.

Ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben.

Forgattam a fejem, pislogtam, s nem értettem, mi történt? Olyan jó volt eddig minden, most mi történt?

El kellett gondolkodnom az elmúlt időszakon. Azon, hogy elhanyagoltam a csapattagomat, hogy nem vettem tudomásul a jelzéseit. S odáig jutottam, hogy már fájdalommal jelzett. A gerincem, hátam, derekam táján.

Elszégyelltem magam. Nagyon. 

S ekkor talált utat a sablon: nem jól csinálod, nem vagy jó!

Nem kicsit eresztettem le. Biztosan ismered az érzést, mikor nincs kedved és energiád sem. Ehhez, persze, nem kevés köze volt annak is, hogy megengedtem magamnak olyan ételeket is, amikről tudtam, hogy nem visznek előrébb, sőt... Nem voltak jó hatással rám. Nem, nem híztam vissza, de elvették a jó közérzetet.

Össze kellett szednem magam, megbeszélni önmagammal az elmúlt hetek eseményeit, a gondokat, a nehézségeket, s végig kellett mennem a megbocsátás lépcsőfokain is.

Mostanra, talán elmondhatom, rendben vagyunk. Bár a hátam még mindig iszonyatosan fáj, de tudom, mi az, amit tehetek ellene. Nem, nem krémek, nem gyógyszerek. Azok maximum mankók.

Odafigyelés és mozgás. Semmi komoly, de MUSZÁJ lesz visszaszoknom a hosszabb sétákra, napi szintű biciklizésre. Az aktív pihenésre. Mert a házimunka és a bevásárlás nem az.