A minimum

Ma igazán jó dolgunk volt, megvendégeltek minket. Mármint az egész családot, gyerekestől, asszonyostól, velemestől. Nem, nem édesanyám, s még csak nem is anyósom... Bár, anyós lakhelyéhez igen csak közel voltunk: a szomszédban. Kedves néni, hasonló korú unokája van, mint a mi gyerekeink, s nyáron is sokszor találkoztunk vele. Jó szomszédhoz méltón segíteni is szokott párom édesanyjának, mikor miben. Ő a szemünk és a fülünk, ha nem tudunk menni a mamához! :)

Gyerekek, az a kaja... Aki ismer, tudja, nem eszem meg bármit, ha válogatós nem is vagyok, de ami nem jó, az nem kell. Most ez a veszély nem fenyegetett. Még az önként vállalt fogadalmam is erős veszélyben volt, de végül, hosszas küzdelemben én kerekedtem felül. Nem volt könnyű, higgyétek el!

Fantasztikus zöldségleves, de ha ettél már finomat... Karfiollal. Rajongok a karfiolért! Mennyei volt. A második fogás valami teljesen új, még soha nem ettem ilyet: gombás sertéskaraj, tárkonyos-mustáros szószban, durum tésztával. Nem tudom, mi a hivatalos neve, de a receptet elraktam. S mikor az ember azt hinné, ezt már nem lehet fokozni, rájön, hogy téved! Egy pillanat, s már előtted kínálgatja magát a meggyes-csokis sütemény, növényi tejszínhabbal nyakon verve. Itt kész voltam. Mindenből egyszer ettem, de egy harc... mit harc, háború volt! 

A végén még pakolt is, miközben szomorúan korholt minket, hogy keveset ettünk. Technikai K.O.!

Tiszteletbeli nagyivá fogadtam Jutka nénit. Ez a minimum, ezek után. El a kezekkel tőle, csak az enyé... miénk!