Tegnap este déjà vu-m volt. Kriszta - miután lerakta a gyereket aludni - felhívott a munkahelyen 9 óra tájban, s ha jól emlékszem, hajnali negyed 1 volt, mikor leraktuk a telefont. Sok minden szóba került, a kapcsolatunktól kezdve a gyerekeken át a múltig.
Volt restanciánk, legfőképp kettőnket tekintve. Múlnak a napok, s minden figyelmünket lekötik a gyerekek, a munka, a háztartás és a tágabb család. Mire több időt tudnánk szakítani egy hosszabb beszélgetésre, már vége napnak, s örülünk, ha csak az után alszunk el, miután leültünk az ágyunkra.
"Már láttam"... vagyis már hallottam, átéltem. Még nem voltunk házasok, s ráadásul külön városban is laktunk, de már órákat beszélgettünk vonalas telefonon egymással. Ha jól emlékszem a rekordunk valahol 4-5 óra között van, de tegnap sem kellett szégyenkeznünk. A mobilom konkrétan már csipogott, hogy rakjam fel töltőre, holott vasárnap délután húztam le onnan.
Mikor végül befejeztük a beszélgetést, úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas kőszikla gördült le a szívéről, vállairól. Kimondtuk amiket eddig nem tudtunk, mert nem kisgyerek fülének való volt, vagy többet igényelt egy egyszerűbb "igen, jó, rendben, nem, talán, szó sem lehet róla..." válasznál. Bár még mindig fáradt vagyok, de határozottan nyugodtabb, békésebb, szeretettelibb.
Déjà vu-m volt, s oly nagyon örülök ennek.
Volt restanciánk, legfőképp kettőnket tekintve. Múlnak a napok, s minden figyelmünket lekötik a gyerekek, a munka, a háztartás és a tágabb család. Mire több időt tudnánk szakítani egy hosszabb beszélgetésre, már vége napnak, s örülünk, ha csak az után alszunk el, miután leültünk az ágyunkra.
"Már láttam"... vagyis már hallottam, átéltem. Még nem voltunk házasok, s ráadásul külön városban is laktunk, de már órákat beszélgettünk vonalas telefonon egymással. Ha jól emlékszem a rekordunk valahol 4-5 óra között van, de tegnap sem kellett szégyenkeznünk. A mobilom konkrétan már csipogott, hogy rakjam fel töltőre, holott vasárnap délután húztam le onnan.
Mikor végül befejeztük a beszélgetést, úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas kőszikla gördült le a szívéről, vállairól. Kimondtuk amiket eddig nem tudtunk, mert nem kisgyerek fülének való volt, vagy többet igényelt egy egyszerűbb "igen, jó, rendben, nem, talán, szó sem lehet róla..." válasznál. Bár még mindig fáradt vagyok, de határozottan nyugodtabb, békésebb, szeretettelibb.
Déjà vu-m volt, s oly nagyon örülök ennek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!